Szerena-szisztéma (Akikó naplója) 5-6. fejezet

A jövő útjai / Novellák (326 katt) kosakati
  2022.05.28.

005

Estefelé gyalogosan indultunk a szállodába. Nia hercegnő azt mondta, ma nem érdemes lemennünk a földalattiba, és egy megállót utaznunk vele úgy, ahogy azt az elmúlt napokban tettük, mert mai szállodánk olyan közel van a parkhoz, hogy gyalog előbb odaérünk.

Miközben a park kijárata felé tartottunk, el-elgondolkodtam, és lemaradoztam a többiektől. A csapat élén Nia hercegnő haladt… és persze Engorral beszélgetett. Alig pár nap alatt már egészen kisajátította lila ködökben úszkáló parancsnokunkat. A társaság nagy része még útközben is a szóból kifogyhatatlan Evant hallgatta.

Evan egész délután a Szerena pénzügyi és gazdasági rendszeréről tartott nekünk előadást. Tudása lenyűgöző volt, nem tudtunk olyan bonyolult kérdést feltenni, amire ne tudott volna kimerítő választ adni. Hitetlenkedve hallgattuk, amikor részletesen elmagyarázta, hogyan is működik a bolygó gazdasága. Mint megtudtuk, az egész gazdasági élet a királyi házra épül. Eléggé meglepődtünk, amikor azt mondta, hogy a Szerenán nincs magántulajdon, csak személyes tulajdon.

– Minden termelőüzem, minden épület, az energiarendszer, a közlekedési rendszer, a távközlési rendszer, az egyetlen bank, vagyis a királyi kincstár, a teljes kommunikációs rendszer, minden a király tulajdona. Nem a királyi családé, nem a királyi házé, személyesen csak a királyé. „Mi mind a királyt szolgáljuk, a király pedig minket, mindannyiunkat.” És a király ezt komolyan is veszi. Nálunk nincsen nyomor, és nincsenek hatalmas vagyonok. Az emberek persze ösztönösen törekszenek arra, hogy többet, jobbat érjenek el, mint a többiek, de a király feladata megőrizni az esélyegyenlőséget. Éppen ezért a közlekedés, az oktatás, óvodától az egyetemi szintig ingyenes. Minden adat és információ nyilvános és ingyenesen hozzáférhető mindenki számára. A földalattiban, a repülő gömbökben, a kommunikátorok használatánál, az iskolákban, a kórházakban mégis regisztrálni kell, hogy ne legyenek fennakadások.

– De mi nem regisztráltunk eddig sehol… – vágott közbe Dalma. – A földalattiban sem, az étteremben sem…

– Persze. Ti a királyi ház vendégei vagytok, helyettetek mindig Nia regisztrált a hercegi gyűrűjével. Holnap reggel meg fogjátok kapni a vendég-gyűrűket, hogy önállóan is tudjatok felfedező utakat tenni a városban.

Ennek a bejelentésnek nagyon örültünk, kicsit untuk már ezt a turista-csoport stílust. Evan pedig folytatta.

– Az átlagjövedelem hatvan százaléka az állampolgári ellátmány. Ezt a kortól, képzettségtől független összeget mindenki havonta megkapja a számlájára. A gyerekek állampolgári jövedelmének egy része a szülők számlájára érkezik annak nagykorúságáig, egy kis részével közvetlenül a gyerek gazdálkodik kortól függő mértékben, harmadik része pedig halmozódik a kiskorú számláján. Amikor felnő, és önálló lakásba költözik, így egy jelentős összeg áll a rendelkezésére. Az állampolgári jövedelem általában elegendő egy átlagos lakás bérleti díjára, fenntartására és az alapvető élelmiszerekre. Alapjáraton ebből is el lehet lenni. De persze az emberek nem szeretnek alapjáraton élni. Az átlagjövedelem másik negyven százalékát a munkabér teszi ki. A munkabér függ a munkavállaló képzettségétől, szorgalmától, munkája minőségétől. A regisztrációk alapján ezt is a királyi kincstár utalja át. Még így is van, akinek a jövedelme nem éri el az átlag kilencven százalékát, van akié meghaladja a százhúsz százalékot is. Szabadidőtökben, ha körülnéztek majd a városban, tapasztalni fogjátok, hogy mi mindenre lehet itt elkölteni a pénzt.

Még mindig nem igazán értettük, hogy miért is dolgoznak az emberek, ha nem muszáj, és mi hajtja az egész gazdaságot, ha nincs magántulajdon, ha visszafogják a felhalmozást, ha nincs szabad verseny, nincs magánvállalkozás… nincs hitel, nincs pénzpiac…

Evan erre egy fölényes mosollyal csak annyit mondott, hogy ezekre az embernyúzó hülyeségekre csak ott van szükség, ahol kevés az elosztani való. A Szerenán viszont bőség van, semmi szükség az emberek testi, lelki megnyomorítására.

Valahogy hirtelen kifogytunk a kérdésekből. Csendesen üldögéltünk, élveztük a szép időt és emésztettük a hallottakat. Mikor a park kijárata felé indultunk, nem is folytattuk ezt a témát, inkább mindenféle apróságokról beszélgettünk.

Lemaradoztam, elmerültem a növényzet tanulmányozásában. Száz és százféle virág, virágos bokor, virágzó fák… a felét sem ismertem. Egy részük valószínűleg valami helyi fajta… A fű közt elszórtan apró, bordó kis bimbókat fedeztem fel. Letéptem egyet, hogy közelebbről is megnézzem.

– Akikó! – hallottam Evan hangját. – Ne maradj le!

Utánuk siettem, kezemben a kis virággal, és megkérdeztem Evant, hogy ezt a kedves kis virágot hogy nevezik.

– Ó, ez Elmer virága! – Evan ujjai közt forgatta a kis virágot. – Kár volt leszedni, egy-két nap múlva kinyílt volna, és akkor sokkal szebb és illatosabb lett volna.
– Elmer virága? – kérdeztem vissza. – A nagy király talán botanikus is volt?
– Nem. Elmer nagy építő volt, nagy tervező és szervező. Igazi nagy alkotó. A virág tragikus sorsával és bölcsességével kapcsolatos. De ez egy hosszú történet. Két nap múlva Elmer emléknapja lesz. Ha kíváncsi vagy rá, szívesen elkísérlek az ünnepségekre, és elmondom a nagy király történetét.
– Kíváncsian várom – mondtam beleegyezően. Kikaptam kezéből az apró virágot és a többiek után szaladtam.


006.

Mivel eddig mindig csak földalattival jöttünk ki a parkból, még nem láthattuk, milyenek a kapuk. Most láttuk csak, hogy az egész parkot magas kőkerítés veszi körül. A kerítésen kívül lüktet a nagyváros, odabent pedig csend van és nyugalom.

Maga a kapu egy tíz méter magas és tíz méter széles, hatalmas, díszes kőépítmény volt. Nem láttunk viszont semmiféle rácsot, vagy más becsukható szerkezetet. A kapu tehát inkább jelkép lehetett. A kerítést és a kaput is itt-ott borostyán, vadszőlő és rózsa futotta be. Ettől az egész építmény valami mesebeli hangulatot árasztott.

– Ez itt a tizenhatos kapu – mondta Nia, miközben áthaladtunk a monumentális kőgerendák alatt. – Ezenkívül még negyvenhárom ehhez hasonló kapun lehet bejutni a parkba. Egyik szebb, mint a másik. A kapuk nem csak bejáratként szolgálnak, hanem fontos tájékozódási pontok is a városban, és kedvelt találkozóhelyek. A kapukat a parkon kívül is kisebb-nagyobb zöld területek övezik sok paddal, kis kávézókkal, éttermekkel, ahol a parkba tartó ismerősök megvárhatják egymást.

Szállodánk valóban nem volt messze. A kaputól úgy száz méterre tornyosult. Szó szerint tornyosult, igazi toronyépület volt. Ötven emelet csupa fém és üveg… Karcsú tükör-oszlopként tündökölt a lemenő nap fényében. Eddigi szállásaink mindegyike az óvárosban volt. Az óváros zsúfolt utcácskái, kőcsipkéi, borostyánnal befutott kerítései, bájos kis házai után szinte váratlan volt ez a szuper-modern idol. A monumentális, csillogó csoda magányosan állt sok kisebb épület közt. Szemünkkel ösztönösen a hasonló magas épületeket kerestük, de csak akkor találtuk meg őket, amikor az ötvenedik emeleti étterem üvegfalain át körülnéztünk.

Csodálatosan szép volt a panoráma. Északon a magas hegyeket láttuk. A magas bércek eltakarták a fennsíkot, ahol landoltunk, ahol űrhajónkat hagytuk. Jól lehetett látni, ahogy a város mintegy felkapaszkodott a hegyekre. Zord sziklák, és madárfészekként odatapadó kis épületek festői összevisszasága volt az egész meredek hegyoldal. Hozzánk kicsit közelebb szelídebb ívű dombokon terült el a mesebeli, romantikus óváros.

– Az óváros nem volt mindig ilyen szép – magyarázta Nia. – Ott eredetileg a landolás után hirtelen felhúzott barakkok álltak. Elmer kezdte el átépíteni ezt a részt. Elsőnek a királyi szállást bontották le, miután a tengerparton elkészült az új palota. Utána sorban bontották a többi barakkot, és helyükön felépült az Elmer által megálmodott, megtervezett óváros.

Kelet felé, ameddig a szem ellát, apró kis épületek, sok-sok zöld terület és itt-ott egy felhőkarcoló csoport. Valahol, messze délen a tenger csillogott. Vizét és a felette úszó felhőket valószínűtlen színekre festette a nap.

– Az Aranykagyló öböl – mondta Nia. – Holnap madártávlatból majd meglátjátok, miért is nevezik így.
– Madártávlatból?
– Igen. Holnap reggel gömbökbe szállunk. Teszünk egy légi sétát a város és az öböl felett, útközben pedig megtanulhatjátok a gömbök kezelését.

Nyugatra a park hatalmas zöld sávja volt látható. Itt-ott megcsillant hol a zöld sáv szélén, hol a közepén a szeszélyesen kanyargó kis folyó. Innen, a magasból áttekinthettük az egész parkot. Láttuk azokat a helyeket, ahol az elmúlt napokban jártunk, láttuk Arik hatalmas szikláját, a közeli földalatti feljárók virágszigeteit, a sétányokat, a kisebb-nagyobb tisztásokat, a faragott pavilonokat. És láttuk a parknak azt a részét is, ahol majd még ezután vezet az utunk. A parkon túl pedig ebben az irányban is apró épületek és néhány felhőkarcoló-sziget… ameddig a szem ellát.

Senkinek sem volt sürgős asztalhoz ülni. Körbe-körbe járkáltunk az étteremben, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Ezer kérdésünk volt, Evan és Nia alig győztek válaszolni. Engornak feltűnt egy nagy zöld terület.

– Ez a rész lakatlan? Vagy az egy másik park? – fordult Niához.
– Ez nem egészen park. Ez a buborék-város. Itt a lakások nagy része a felszín alatt van, csak a domború, kívülről átlátszatlan üveg-mennyezet látszik belőlük. Azok a kis, narancsvörös csillanások a zöldben, azok az apró kis üvegkupolák, ahogy a lemenő nap színesre festi őket.

– Miért vannak ezek a felhőkarcoló-szigetek a sok apró épület tengerében? – kíváncsiskodott Dalma.

– A magasház-szigetek a városrészek központjai. Ezekben a tornyokban van a környék oktatási, szórakoztató és bevásárló központja. Tele vannak éttermekkel, galériákkal, boltokkal, iskolákkal, mindenféle szolgáltatóegységekkel, szórakozóhelyekkel.

– Mi az a fehér, kagyló formájú valami ott a parkban? – kérdeztem Evantól.
– Az ott Elmer emlékhelye.
– Olyan, mint egy görög amfiteátrum…
– Nem véletlenül. Holnapután majd meglátjátok, hogy miért.

Olyan sokáig nézelődtünk, kérdezősködtünk, hogy közben egészen beesteledett. Kigyúltak a város fényei. Ragyogott a végtelen ékszerdoboz. A házak felett kivilágított gömbök százai rajzottak.

– Nekem azért valami hiányzik ebből az egészből… – szólalt meg Rod, általában szótlan, magának való fiatal gépészünk.

Meglepődve néztünk rá. Egyrészt azért, amit mondott, másrészt azért, mert egyébként igen ritkán hallottuk a hangját. A hirtelen közfigyelemtől zavarba jött, és most az arca is tűzpiros lett, nem csak a feje tetején a neo-punkos haj-taréj.

– Hol vannak az autók? – bukott ki belőle a kérdés.

– Sehol, édes fiam – magyarázta tanárosan Evan. – Sok hagyományt hoztunk a Földről, de amire nincs szükségünk, azt igyekeztünk elfelejteni. Az óvárost például a régi, földi építészeti hagyományokat követve építettük, de az újabb városrészek nem lettek olyanok, mint a földi betonrengetegek. A közlekedést pedig autók nélkül oldottuk meg. A földalatti hálózat és a gömbök bárhová elvisznek olcsóbban és biztonságosabban.

– Azt akarja mondani, hogy ezen a nyavalyás bolygón nincs egy versenyautó, nincs egy jó krosszmotor, nincs egy dögös motorcsónak?
– Pontosan. Ezek teljesen feleslegesek és nagyon veszélyesek.
– És akkor az itteniek mivel száguldoznak? Vagy itt mindenki csak lebeg és lötyög?

Választ sem várva otthagyta a levegő után kapkodó Evant, és leült a hosszú asztalhoz. Észrevette, hogy egyedül ül az egész asztalnál, zavarában felállt, toporgott egy keveset, aztán morcosan elvonult a szobája felé. Evan még mindig nem jutott szóhoz. Engor elnézést kért tőle Rod nevében. Evan nem válaszolt, csak mosolygott, és intett, hogy minden rendben.

– Rod sajnos nem a jó modoráról híres, otthon a Földön motorcsónak versenyző volt – próbáltam menteni a helyzetet.

– Verseny! Verseny! – csóválta a fejét Evan, és most szokásával ellentétben inkább az evésre koncentrált.

Előző oldal kosakati