A teniszoktató

Szépirodalom / Novellák (221 katt) Tad Rayder
  2022.06.26.

1. fejezet

Mivel Owen a szülői támogatásra nem számíthatott, és elég kevés törődést kapott az anyjától, aki éreztette vele, hogy ő csak egy kolonc a nyakán, így szépen lassan kialakult benne az a meggyőződés, hogy magányos farkasként kell neki boldogulni az élet rengetegében. Zárkózott lett, és olyan érzés kezdte hatalmába keríteni, mintha egy másik én akarna a felszínre törni, ami ellen ő hevesen tiltakozott. A gondolatai sokszor messzire kalandoztak olyan dolgokról, amikre nem igazán szoktak normális helyzetben gondolni az emberek. A szeretet és a törődés hiánya olyan dolgot szabadított fel benne, hogy a másik ember szenvedése okozott neki örömet és kielégültséget.

Kezdődött ez gyerekkorában azzal, hogy éjszakánként megfojtotta a szomszédok nyulait, amíg ők aludtak, és amikor felfedezték a tetemeket, rajta semmi más nem látszott, mint az, hogy elégedett a tettével, és belső késztetést érzett arra, hogy ezt folytassa, mert ez boldoggá tette.

Nagyon érdekelte az emberi lélek rejtelme, és ezzel kapcsolatban rengeteget olvasott. Amikor egy kis nyugalomra vágyott, és el akart menekülni a valóság elől, ezt az utat választotta, ahol még önmaga szórakoztatásán kívül tanulhat is valamit.

Az olvasás mellett még nagyon szeretett rajzolni, és azokon jelenítette meg a későbbiekben fantáziájának szülötteit. Általában a rajzok lefejezett holttesteket ábrázoltak, különböző pozitúrákban, de Owen azt tartotta, hogy az olvasás az elme művészete, a rajzolás pedig egyfajta kifejezése a gondolatok összességének.

Ahogy egyre idősebb lett, énjének ez a sötét része nem akarta elhagyni, és nem hogy szűnni próbált volna, egyre jobban biztossá tette abban, hogy ha más már nem barátkozik vele a természete miatt, így ez az én lesz a hűséges társa olyan másik énként, akivel azonosulni tud minden fáradozás nélkül. Mivel az ember léte és mivolta érdekelte, így azzal is tisztában volt, hogy ez egy betegség, amit skizofréniának neveznek. Önmagában elfogadta, de ha más mondta neki, heves tiltakozásban tört ki.

Ilyen alkalom volt az is, amikor a munkahelyén, egy faipari cégnél beszélgetni kezdett az egyik munkatársával a szabadidős tevékenységéről, és a benne rejtőző énről. Akkor mondták neki, hogy ez betegség. Attól a naptól fogva nem közelít senki felé. Jobban szerette a saját világát, mert akkor biztosan tudta, hogy ott nem bántják, és a könyvek és a rajzolás mindig megnyugtatta. De a tudatalattijában ott motoszkált, amit John Gibson mondott, és ez nyugtalanította, sőt határozottan idegesítette. Elhatározta, hogy minél előbb felkeres egy könyvtárat, és utánanéz, mit is jelent valójában ez a skizofrénia kifejezés. Addig is őrlődött, gondolkodott magában, és megint elő-előbújt agyának rejtett zugaiból az a másik én, amiért a könyvtárat fel szeretné keresni. Ez a másik én olyan dolgokat követelt tőle, amit máskor biztos nem tenne meg. A gondolataiba beférkőzött az emberek végtelen és fájdalmas sikolya, ahogy megkínozza őket, és örömmel nyugtázta, hogy ez igenis jó dolog, és boldoggá teszi. Ilyenkor érezte, hogy az elméje egy másik világban jár, ami a rendes lét világa, és egy olyan, ami minden sötét képzeletet felülmúl. Lehet azt mondani, hogy a normalitás és az őrület határának vékony mezsgyéjén egyensúlyozott, ahol a normális emberi lét és a sötét én megjelenésével küzdött szüntelen. Amikor ezek megjelentek az elméjében, tudjuk, hogy melyik nyert. A világ, amit magában a másik én sötét világának nevezett, így jellemezte.

„Sötét hely, ahol fáklyák égnek, és emberi lélek kövezi útját. A fáklyákon úgy világítanak a lángcsóvák, mintha szemek néznék azokat, kik az útra lépnek. Minden gonoszság otthona, amit Isten nem képes elfogadni, de az ördög cinkosává fogadja az embert, kit rabszolgává nevel és bűnre sarkall.”

Ez volt az a hely, ahol az a másik én lakott, és embertelen gondolatokat fecskendezett Owen agyába. Először nem akarta beismerni magának, hogy két énje van, de mivel több gondolatot ébresztett benne énjének sötétebb fele, így már ő is hajlott arra, hogy beteg, és kezelésre szorulna. De előbb a könyvtárat keresi fel, hogy meggyőződjön róla.

Elment a városi könyvtárba, ahol Mrs. Perkins volt a könyvtáros már időtlen-idők óta, aki még gyerekként ismerte meg Owent, és azóta sem felejtette el. Ő volt az, aki Owen számára mindig vigaszt nyújtott, egyfajta menedéket, ha mások bántották vagy éppen otthon voltak zűrök.

– Jó napot, Mrs. Perkins! Rég láttam. Remélem, jól szolgál az egészsége!
– Szervusz, Owen! Ház ezt én is elmondhatnám rólad. Hú, az egészségem, azt inkább hagyjuk. Néha a szívem rakoncátlankodik azóta, amióta elkapott azt a rohadt szívinfarktus. De semmi komoly.

Amikor Mrs. Perkins elkezdett mesélni neki a szívinfarktusról, arra gondolt, hogy az öreglány soha nem fogja abbahagyni.

– Tudod, fiam, amikor a mellkasod szúr, és úgy érzed, nem kapsz levegőt folyamatosan légszomjad van és fáradékony vagy, arra gondolsz, hogy ezt most nem éled túl, és nem azért, mert megszűnik benned az élni akarás vágya, hanem azért, mert úgy érzed, hogy pillanatokon belül megfulladsz az oxigénhiánytól. De ha mégis sikerül levegőhöz jutnod, akkor is fájdalommal jár, mert a szorítás a mellkasodban olyan, mintha egy présgép nyomná össze a tüdőd megmaradt, elhasználódott maradékát, miközben annak semmi baja, csak a szíved vészkiáltása visszhangzik a tüdődön keresztül.
– De Mrs. Perkins…
– Amikor gyerekkoromban a disznótelepen nőttem fel, akkortájt csak egyetlen szórakozása lehetett az embernek, az, hogy reggeltől estig a malacok helyét pucolták. Olyanról nem is mertünk álmodni a testvéreimmel, hogy ehelyett a csodálatos tevékenység helyett mondjuk lemenni a patakpartra, ami ott volt a házunktól nem messze, és ott elütni a barátokkal az időt. De nem csak nekünk nem lehetett, hanem a többieknek sem, mert minden család gazdálkodott az én gyerekkoromban, és ott a szülőknek a gyerekek segítettek, ami persze sokszor fáradtságos, kemény munkával járt, ami egy gyereknek igencsak megterhelő. De akkor ez volt, nem volt más választásunk. Persze a mai világban már ezt elképzelhetetlennek tartanák a gyerekek, amikor a számítógép most már a mindenük. Nem is tudnak anélkül létezni.
– Ez igaz – kezdte rövid mondandóját Owen, akinek beigazolódott a gyanúja, hogy soha nem fog innen megszabadulni, mert Mrs. Perkins nem tudja befogni a bagólesőjét. Nem csak ez futott át az agyán, hanem az is, hogy kezd a másik én megint felülkerekedni a józan eszén, és hátra hagyni a valóságot. Miközben hallgatta az öreglányt, tisztában volt vele, hogy egyre távolabb kerül a valóságtól, és érezte, hogy a teste minden zuga arra kényszeríti agyának azt a részét, ami megmaradt még normális gondolkodásnál, hogy hagyjon hátra mindent, és gátakat ledöntve szabaduljon el az az énje, amit olyan régóta rejteget a világ elől. Mert azt ő is tudta, hogy sokáig már nem tudja titkolni, és akkor a normális emberi tudat helyére sötét, megbomlott elméje helyezi előtérbe minden vágyát. S akkor Mrs. Perkins szavába vágott.
– Szeretnék a skizofréniáról olvasni, ha lehetséges, és pár könyvet ki is kölcsönöznék.
– Persze, fiam, itt minden lehetséges. A könyvtárak olyanok, mint a tündérmese, ha belépsz az ajtajukon, elérhetővé válik minden, amit szeretnél.

Ahogy Owen olvasta, a gép előtt a skizofréniáról szóló feljegyzéseket a neten, egyre biztosabb volt abban, hogy ő is az. Mentális folyamok összeomlása, hasadásos elmezavar, ami folyamatosan arra készteti az embert, hogy ne hagyja nyugodni, de ez csak olyanoknál fordul elő, akik tudják magukról, hogy azok, és küzdenek ellene. Gyakran pszichiátriai kezelésre szorulnak azok az emberek, akik ettől szenvednek, és ott gyógyszerekkel kezelik őket. Általában a betegek érzelmileg esnek szét, labilissá válnak, és a gondolataikkal együtt vesznek el. Azt a világot érzékelik valóságnak, amit akkor élnek meg, amikor az a bizonyos másik én dolgozik a gondolataikban és irányítja őket.

Owen magára ismert az utolsó pár sorban, és sietve távozott a könyvtárból. Miközben hazafelé tartott, az egyik kávézó ablakában meglátott egy álláshirdetést, amiben teniszoktatót kerestek. Elhatározta, hogy jelentkezik, és akkor talán nem gondol annyit a betegségére. Másnap felhívta a telefonszámot és kapott időpontot, mikorra és hova jelenjen meg. El is ment, és hála a rugalmasságának és beszédkészségének fel is vették a helyi tenisziskola oktatói közé. Ott ismerkedett meg Natalia Roberts-el, akivel a kezdetektől fogva felfigyeltek egymásra. Egy alkalommal, amikor az órának vége lett Owen odament Nataliához, és megkérdezte, nincs e kedve vele találkozni. A lány gondolkodás nélkül belement, nem sejtve semmit. Az egyik elegáns étterembe vitte el a lányt, mert szeretett volna kitenni magáért, és azt akarta, hogy a lány is jól érezze magát. Ez sikerült is, mert miközben beszélgettek, a lány figyelemmel hallgatta Owen élettörténetét, és még akkor sem szólt közbe, amikor néha meghűlt az ereiben a vér, mert szó szerint élvezte a férfi társaságát, és a komoly téma csak biztosabbá tette, hogy még jobban meg szeretné ismerni a férfit. A vacsora után elmentek egy hotelbe, ahol a lányt meglepetés várta, mert ahogy belépett a szoba ajtaján, egyszerre az ágy melletti virágcsokron ragadt a tekintete, és az azt körbevevő megszámlálhatatlan gyertyán, ami csodálatos fényt kölcsönzött a szobának. Ekkor Owen megragadta a lány nyakát, és fojtogatni kezdte, aki erre egyre kevesebb levegőt kapva halk hörgésekkel kérlelte, hogy ne tegye, mert fáj neki. De Owen mindinkább csak szorította a lány nyakát, akinek az erei már kiduzzadtak a zihálástól és a levegő után kapkodástól, aki már ekkor tudta, hogy ez a szoba lesz, amit életében utoljára látni fog, és a világ kezdett elsötétedni előtte. Az utolsó gondolata az volt, hogy egy olyan embert lát utoljára, aki maga is beteg ebben a beteg világban, és neki ezért kell meghalnia. A világ kihunyt körülötte, és csend vette körül. Most érezte először igazán Owen, hogy a másik énje kérlelhetetlenül a felszínre tört, és megkönnyebbülést érzett, hogy végre kiengedte magából a benne rejtőző gonoszt. A lány testét a hűtőkamrába tette egy húskampóra, hogy amíg el nem ássa a közeli erdőben, addig itt jó helyen lesz, addig sem terjed a rothadó hús szaga.

2. fejezet – A rendőrség keresi a Robertson-lányt

Miután bevitte a hűtőkamrába, és rázárta az ajtót Owen a lányra, nem beszélt senkinek. Elrejtette magában egy rideg szív sötét titkaként, mint ahogy azzal a testtel tette a világ elől. Bűnbánat nyoma sem volt a tekintetében, inkább elégedett mosoly az arcán, mint kisgyerekként, amikor a nyulakat fojtotta meg. Mint ahogy a dzsinn kiszabadul a palackból, belőle is úgy jött elő megint a másik énje, és engedte szabadjára azt a beszámíthatatlan alakot.

Mivel a lány már egy napja nem ment haza, az apja felhívta a rendőrséget, és mivel jól menő kaszinótulajdonos volt, így előre vették, és a lánya eltűnésével foglalkoztak. Tűvé tettek érte mindent, még éjszakai keresésre is indultak a rendőrök a városlakók segítségével, de semmi nyomát nem találták a lánynak. Az apja kétségbeesett, hogy mi történhetett a lányával, olyanra gondolni sem mert, ami valójában a végzete lett. Miután az éjszakai keresés nem hozott eredményt, így a rendőrség a lány fotójával teleragasztotta a várost, abban bízva, hogy így majd nyomra akadnak. A telefon megállás nélkül csörgött a rendőrőrsön, sem hírt, sem nyomra vezetést nem kaptak a lány eltűnésével kapcsolatban, mert mindenki, aki csak telefonált, egyet mondott, azt, hogy utoljára a teniszklubban látták. Mindenkinek felvették az adatait, de először Patricia Arken adatai kerültek a rendőrség tudtára. Utána következett Simonetta Barel, aki, mint kiderült, régről ismerte Nataliát, és elmondta a rendőrségnek, hogy kislány korukban jó barátnők voltak, de aztán, ahogy idősödtek, úgy távolodtak el egymástól, mert Natalia szemet vetett a barátjára, és elvette, ezáltal megromlott a kapcsolatuk. Konkrét dolgot ő sem tudott mondani a hollétével kapcsolatban, de úgy tűnt a rendőrségnek, hogy úgy érzi a lány, hogy ezt el kellett, hogy mondja, mert már rég el akarta valakinek, csak soha nem volt olyan ember az életében, akivel ezt a bánatát megoszthatja. Így miután a rendőrség kihallgatta Simonettát, lapozhattak, és a következő a sorban Lucy Freeman volt, aki azáltal ismerte meg Nataliát, hogy az ő apja és Natalia apja üzleti kapcsolatot ápoltak egymással. A lány elmondta, hogy nem voltak üzlettársak, de néha elmentek Nataliaékhoz egy baráti vacsorára, és egy ilyen keretein belül ismerte meg a lányt, aki beszélgetésbe elegyedett vele.

– Miről beszélgettek?
– Azt mondta nekem, nagyon unja az ilyen vacsorákat, inkább menjünk fel a szobájába, és csináljunk valami érdekeset.
– Mi volt az az érdekes?
– Ahogy felértünk a szobájába, és kinyitotta az ajtót, óriási Beatles-plakátok virítottak a falon, amik el is árulták az ízlését zenei téren. Mit ne mondjak, jó ízlése volt. Azután jött a meglepetés.
– Miféle meglepetés?
– Elővett a szekrényből egy adag speedet, és fogyasztott belőle, majd engem is megkínált, és mivel még soha nem tettem ilyet, gondoltam most kivételt teszek, és én is ettem abból a szarból. Egyszer csak azt vettük észre, hogy annyira beindultunk, hogy a ruháink már a földön vannak, és mi vad orgiát rendezve múlatjuk a szobában az időt. Ezidő tájt már ott lent elfogyott a vacsora, s mint később kiderült, a szüleim többször is szóltak, hogy ideje indulni, de mi nem hallottuk, s Natalia szülei meggyőzték az enyémeket, hogy majd holnap hazamegyek, ma meg hadd beszélgessünk egy jót.
– Persze beszélgetni, mi?
– Hát nem épp beszélgettünk, hanem önkívületi állapotban szeretkeztünk egy nagyot, amit ma sem bánok, mert rohadt jól tudta a dolgát ez a csaj.
– Előfordult ez máskor is?
– Amikor reggel felébredtünk, és rendbe szedtük magunkat, megbeszéltük, hogy nagyon jó volt, de nem lesz több ilyen alkalom, mert nem akarok zűrt az őseimmel, sem a tudatmódosító szer miatt, sem azért, ha netán kiderülne, hogy a lányokat sem vetem meg.
– Ezek szerint ez manapság is előfordul? – a kihallgató szobára súlyos csend telepedett és Lucy percekig csak ült, csendben miután kinyögte:
– Igen, de kábítószer nélkül. A szexualitás eme oldalával Natalia ismertetett meg, és azóta is hálás vagyok neki, s bármi baja is esett most, az biztos, hogy a világ egy olyan kívánatos, vonzó lányt veszített el, aki értette a dolgát mindkét oldalon.
– Hogy érti azt, kérem, hogy ha bármi baja esett most? Talán tud valamit, amit mi nem?
– Maga mondta, hogy mondjam el azt, amit tudok. Én csak a személyes tapasztalatomat tudtam vele elmondani, nem többet. Az meg, hogy mit mondtam, ha bármi baja is esett, az tőlem csak egy véleménynyilvánítás volt, mert tényleg sajnálnám.
– Értem. Ne haragudjon, kisasszony.
– Nem haragszom – hangzott a válasz nyugodt, kimért hangon. – Inkább meg kellene kérdezniük Owen Williamst, az új teniszoktatót, mert azt hiszem, utoljára az ő társaságában volt.
– Ezt ön honnan tudja?
– Könnyű volt kitalálni biztos úr, hogy bejöttek egymásnak, mert a napnál is világosabb jelekkel tudatták a másikkal, hogy igenis érdeklődnek egymás iránt.
– Mik voltak ezek a jelek, ha szabad kérdeznem?
– Az állandó szemezgetésük, ami ténnyé tette azt, amit titkolni próbáltak, de nem nagyon sikerült.

Ezek a mondatok meggyőzték a rendőrséget, hogy felkeressék Owent a lakásán, és el is mentek hozzá. Az első csengetésre és kopogtatásra nem kaptak választ.

– Owen Williams? Kérem, ha itthon van, nyissa ki az ajtót különben kénytelenek leszünk erőszakkal behatolni önhöz!

Owen akkor ébredezett, és hallotta a bejárati ajtó felől a zajt, mire kiért, már majdnem rátörte a rendőrség az ajtót.

– Mit akarnak? Miért akarták betörni az ajtómat?
– Jogunkban áll feltételezni, hogy a magával való találkozás után tűnt el Natalia Robertson, aki azóta sem ment haza, és a szülei nagyon aggódnak miatta.
– Sajnálattal hallom, az igaz, hogy elvittem vacsorázni, de utána, ahogy kérte, haza is vittem, és a ház előtt tettem ki a kocsiból.
– Megkérdezhetem, milyen kocsija van?
– Persze. Egy szürke Jaguar, 1966-os évjárat, amit még apámtól örököltem, és úgy, ahogy ő, én is nagy becsben tartom.
– Jól van, köszönjük. Esetleg, ha mégis tudna valamit, értesítsen bennünk ezen a számon. Azt megköszönnénk – ezzel a rendőr átadta neki a névjegykártyáját, amin a telefonszám volt olvasható.
– Jó, rendben!
– Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!

A rendőrök értetlenül álltak az eset előtt, és tanácstalanok voltak, miközben Natalia apja egyre idegesebb és kétségbeesettebb lett, ahogy telt-múlt az idő azóta, hogy a lányának nyoma veszett. Egy helyben tapogatóztak, és nem tudtak előre haladni az ügyben, pedig most már Owennél is voltak, de többet nem tehettek, mint amit, mert ő meg elmondta, amit tudott a lányról így azt is, hogy hazavitte, így ő kilőve a célkeresztből.



– Ma volt nálam a rendőrség Natalia, és képzeld, téged kerestek – a lány holttestéhez épp úgy beszélt, mintha azt ő megértené, miközben már lassan huszonnégy órája halott volt, és közben a húskampón ide-oda himbálódzó teste semmitmondóan lógott a fagyos félhomályban a hűtőkamra mélyén.

– Mikor lecsendesedik ez a zűrzavar, amit miattad csapnak, elviszlek egy másik helyre, ahol nem lesz ilyen hideg.

Miközben beszélt a lányhoz, tudata másik énje egyre nagyobb alakot öltött és elhatalmasodott rajta az önkívületi állapot ettől a boldogságtól, amit a lány kínzása és elrejtése okozott számára, pedig itt van mindenki orra előtt, és mégsem látják.

– Tudod, Natalia, boldog vagyok veled – hangzott az örömteli mondat a félhomályban. Az elme sötét labirintus, ami több személyiséget tud felölteni. Ez volt az a személyiség Owennél, ami előszeretettel jött elő egy másik énként. Ahogy ott állt a lány holtteste előtt, és beszélt hozzá, az egyik kedvenc írójának az idézete jutott eszébe, amit úgy gondolt, illik az adott helyzethez.

„A halál, ahol álmok ugyan még vannak, de a kéz, ami a kezedre kulcsolódik, hiányozni fog a nap égett narancssárga korongja előtt, mikor madárrajok szelik át az égboltot”.

– Úgy gondolom, te is hiányzol sok embernek Natalia, mert ahogy megismertelek, igazán klassz csajra vallott a személyiséged. Sajnálom, hogy ezt kellett veled tennem, de sok időt töltöttem el azzal, hogy próbáltam elfojtani, megölni bennem a másik én ezen tulajdonságát, és mindazt a gyermekkori csalódást, keserűséget, amit kaptam az élettől. Úgy, hogy azt, hogy most itt vagy velem egy húskampón lógva hullaként, az életnek köszönd ne nekem – ezzel kiment az ajtón, és becsukta maga mögött, a lányt otthagyva, akinek az arca már kezdett eltorzulni az idő és a hullamerevség hatására. Olyan volt, mint egy cirkuszi szörny, amit mutogatnak a nézőknek. Owen másnap elment dolgozni a teniszklubba, és amikor már órát tartott, akkor kereste fel ismét a rendőrség.

– Jó napot, Mr. Williams! Elnézését kell kérnem, hogy megint zavarom, de lenne pár kérdésem önhöz.
– Jó napot, biztos úr! Amit tudtam, már mindent elmondtam önöknek, de ha kérdése van, és tudok rá válaszolni, megteszem.
– Azt megköszönném. Hol volt a Nataliával elköltött vacsora utáni időszakban?
– Már mondtam, hogy hazavittem. Kiszállt az autóból, és utána én is hazajöttem, a napokban itthon voltam, mert itt a teniszklubban csak minden harmadik napra vannak beírva az órák a tanítványokkal. Ezt tőlük is megkérdezheti.
– Rendben, köszönöm!
– De ha most nem haragszik, visszamegyek a pályára, mert új tanítványom van, és sokat kell még tanulnia.
– Menjen csak.

Ezzel a rendőrség megint nem sokat tudott meg, mert Owen magabiztossága összezavarta őket, de azért furcsa is volt nekik az adott tények fényében. Az utcákon továbbra is ki volt ragasztva a lány fényképe, és mindent tűvé tettek érte, de semmi nyomra vezető dolgot nem találtak. A lány még mindig nincs meg.

Mindeközben a lány ott lógott a húskampón, a város egykor legnevesebb hoteljének hűtőkamrájában. Az arca már az elváltozások időszakát is elkerülte, a színe semmi esetre sem volt hasonlítható emberéhez, mert kékeslila árnyalata jobban hasonlított egy hulláéra, mint ami valójában is volt. A szeme fehérje látszódott már csak, mert a kíntól, amit átélt a fennakadt szemei eltűntek, és úgy meredt a semmibe, mint egy üveges tekintetű kísértet. Mintha Owen félt volna valamitől, elmondta a lánynak, hogy nemsokára elviszi arra a helyre, amit már említett neki, és a Földanyának adja a testét, és akkor értelmet nyer az a mondat is a Bibliából, hogy porból lettünk porrá leszünk. Az olvasottsága Owent mindig is hajtotta, és ez egyfajta öröm volt számára, hogy adományozhat valamit a földnek a saját jó szándékából. Ki is vitte a városhoz közeli erdőbe a lányt, és gondosan elásta, de a sötétben sietett, nehogy egy vaddisznókonda meglepje, és a lánnyal együtt ő is az éjszakai portya áldozatává váljon. A lány tetemét körültekintően becsomagolta egy nejlonzsákba, mégis megadva neki a „végtisztességet”, hogy a húsevő férgek előbb a nejlonon rágják át magukat, és utána jussanak el az ínyencfalatokig. Miután elásta, hazament, de elkövetett egy nagy hibát. A lány keze csak felszínesen volt eltemetve, pár lapátnyi föld takarta, amit Owen a sötétben nem látott.

A rendőrség, mivel tovább kereste a lányt, meglett a kitartásuk jutalma, mert az egyik éjszakai keresésnél az egyik ember, aki velük tartott a városlakók közül felkiáltott az erdő mélyén, ami hirtelen velőtrázóan hatott az éjszaka sötétjében.

– Ide jöjjenek, találtam valamit! – ami nem volt más, mint Natalia holtteste, ami már jó pár napja lehetett itt a föld alatt az erdőben, addig is víg lakomát szolgáltatva a férgeknek, amik kezdték elfogyasztani a lány felolvadt egyéb testrészeit, de az arcát meghagyva, ami által felismerték az áldozatot. Mindeközben Owen otthon olvasott, semmit sem sejtve a balsorsáról. Még mindig boldogan merült el a könyvei világában, s még nem tudta, hogy nemsokára egy teljesen más világ vár rá.

Ahogy a lányt kiásták és bevitték a kórházba, a boncorvos és a halottkém megállapította a halálának okát. A jelentésre az került, hogy erőteljes dulakodás áldozata, és a véraláfutásnyomok a nyakán fojtogatásra utalnak. A nyakán talált ujjlenyomatok alapján Owen Williams arcát dobta ki a nyilvántartás.

„Ez az!” – gondolta a rendőrfőnök. – „Most megvagy, nem menekülsz!”

A rendőrség ismét elment Owen lakására, és most már bilincsben hagyta el a lakhelyét, mert amit közöltek vele, annyira letaglózta, hogy szólni sem tudott semmit a saját védelmében, csak a későbbiek folyamán, amikor már felocsúdott a meglepettségtől.

– Uram, én mindent elmondtam önöknek, amit tudok Nataliaval kapcsolatban.
– Igen? – kezdte a rendőr meglehetősen nyugodt hangon a rendőr. S akkor ezt mivel magyarázza?
– Micsodát?
– Hát ezt! – ekkor mutatták meg neki, hogy az ő fényképét adta ki a számítógép az ujjlenyomattal kapcsolatban.
– Ez lehetetlen, nekem alibim van aznap éjjelre, amikor ez történt.
– Elég rossz alibivel szolgált, uram. Nem gondolja? – szólalt meg a rendőr kissé gúnyosnak tűnő hangon.
– Nem, nem gondolom, mert ez az igazság.

„A kulturáltság nagy erény” – gondolta Owen, és most erre szüksége is volt, mert olyat akarnak rábizonyítani, amit nem is követett el. Persze még a gép is ellene van, és nagyot sóhajtott. Mint később kiderült a géppel nem volt valami rendben, mert amikor az ujjlenyomat-olvasásra került a sor, nem Owen arcát kellett volna kidobnia, hanem egy másik emberét, akit ugyanúgy hívnak, mint őt csak egy betű eltéréssel. Owen M. Williams. Ő volt az, akit keresett a rendőrség, és a végén Owent kiengedték az előzetesből. Amikor hazament, odaállt a tükör elé, és jó nagyot nevetett, mert az, akit kidobott a számítógép, megegyezik vele, de ő csak egy kreált név érvényes személyazonossággal. A másik én győzedelmeskedett egy nagy harc során, amit már a kezdetektől fogva tudott, hogy meg fog nyerni, de azért voltak benne még számára is meghökkentő pillanatok, hogy a rendőrség milyen hiteles dologgal próbálta sarokba szorítani. S mikor kreálta ezt a személyt? Akkor amikor magányában csak a könyvei nyújtottak neki menedéket, mert az olvasás és a tudás hatalom.

Miután nem tudták Owenre rábizonyítani a gyilkosságot, így még a rendőrség érezte magát kényelmetlenül, és Owen ugyanúgy, ahogy gyerekkorában, most is elégedett volt az eredménnyel, és boldogság töltötte el a szívét, amiért érvényesülni tudott a megtalált holttest ellenére is. Úgy volt vele, hogy mindenki nézzen bele a saját kis tükrébe, hogy lássa önmagát, és amit Owen látott az határozottan megfelelt neki, mert az a másik én diktálta a tempót, és ő ezzel tisztában volt. Ha ő vele volt, legyőzhetetlennek érezte magát, mert annyira megszerette ezt a másik ént, hogy a napjait egyre kevésbé tudta a társasága nélkül elképzelni, és talán ezért is adott ennyi munkát a rendőröknek. A sok hercehurca miatt majdnem elveszítette az állását a teniszklubnál, mert már a tévé is foglalkozott vele, hogy őt gyanúsítják a gyilkossággal, de ahogy telt-múlt az idő, és a rendőrség nem tudta rábizonyítani, az állása is megmaradt, de azért jobban félő szemekkel néztek rá az emberek, mert nem igazán bíztak meg benne, ami érthető is volt. Féltek tőle.

A rendőrség kiadott egy közleményt, hogy megvan az eltűnt lány holtteste, és így Owen vigyázó szemek mellett, de megtarthatta az állását. Ő teljesen természetesnek vette azt, amit eltitkolt az emberek elől. Azt, hogy ő az, akitől mindenkinek félnie kellene, ehelyett az emberek újra közelükbe engedtél és ezt ő élvezte. Pórázon vezetett birkák voltak az emberek körülötte, és vakok voltak, a bizalom árán, amivel emberi élettel fizettek.

3. fejezet – A lány beszél

Az emberek nem szívesen engedték a fiaikat, lányaikat egy olyan teniszklub közelébe, ahol egy korábban gyilkossággal gyanúsított személy a gyerekeik oktatója. Jó ideig ez így is ment, alig volt Owennek órája, mert mindenki félt tőle. Az állása megmaradt, de mit ér az egész, hogyha nincs tanítvány, akit oktasson. A kezdeti nehézségek után, ahogy egyre több idő telt el az ügy óta, úgy kezdtek visszaszivárogni a diákok a klub óráira. Mindig azt tartotta Owen, hogy a türelem ékes tulajdonsága az embernek. Persze ez nem azt jelenti, hogy ő nem tudta borúsan látni a világot, de egész életében türelmes ember volt, és már gyereknek is az volt, pedig annak idején a sok keserűség elvehette volna az életkedvével együtt a türelmét is. Erre visszagondolva most is az a türelem áradt belőle, mint gyerekként, mert hitt benne, hogy a jóra várni kell. S most el is jött. Napról napra több diák volt a napirendjében, és ennek igazán örült.

Amíg le nem csillapodtak a kedélyek, Lucy Freeman apja nem engedte a lányát a teniszklub közelébe, csak akkor, amikor már Lucy nem bírta tovább a bezártságot. A lány maga választotta ezt az utat, hogy ne találkozzon mostanában emberekkel, akik veszélyt jelenthetnek rá. De úgy érezte, felkészült, hogy ismét olyan helyen legyen, ahol emberek veszik körül, és az a személy, akitől eddig féltették. A teniszklubbal szemközti parkolóban megállt egy fekete Mercedes, aminek az oldalára ez volt ráírva szép, olvasható kirakott betűkkel: A lányomra rá se nézz, te tetű! Mindezt azért tette fel Lucy apja az autójára, hogy tudassa Owennel, figyelve van, és nincs neki elfelejtve mindaz, amivel gyanúsították. Látta Owen a feliratot, és inkább szomorúságot érzett, mint dühöt és a kegyetlenségre ösztönző vágyat. Ő nem akart senkit bántani. Ő nem. Vagy mégis? Aznap, amikor a kocsi megállt a teniszklub előtt, Lucy kettesben volt Owennel. Az egy órás oktatás lezajlott minden atrocitás nélkül, persze a lány azért óvatos volt. A végén Owen csak ennyit kérdezett tőle:

– Te is félsz?

A lányt meglepte a kérdése, mert nem számított rá, és hirtelen nem tudott mit mondani. De miután a meglepettség ereje távozóban volt, így felelt:

– Természetesen igen.
– Miért? Hisz nem öltem meg senkit.
– Tegyük fel, hogy én még el is hiszem. De azt hogy tudja magyarázni, hogy rögtön azután tűnt el Natalia, miután maga hazavitte?
– Véletlen egybeesés. Nem gondolod?
– Nem. Egyáltalán nem gondolom, hanem azt érzem, hogy maga nem más, mint egy pszichopata őrült gyilkos, akinek skizofrén hajlamai vannak, és ennek segítségével tudja leplezni a tettét. A közéletben normális embernek mutatja magát, mint ahogy most is, de van egy másik oldala, ami sötét és kegyetlen és ezt az oldalát igazán soha nem akarta elfogadni, de kénytelen volt, mert nem tehetett mást, hisz az is magához tartozik.

Ezek a szavak, mondatok úgy belevágtak Owen arcába, mintha egy életlen kést fentek volna meg rajta, és a megdöbbenés hatalmába kerítette, hogy számára egy teljesen idegen lány ennyire belelát a lelkébe és az élete fájdalmaiba. Amikor hazaért, Owen agya egész végig azon járt, amiket a lány mondott. Levett egy könyvet a polcról és próbálta elterelni a gondolatait más irányba, de pár oldal után letette a könyvet, és a másik én gondolatai elhatalmasodtak rajta, és elhatározta, hogy a lányt elteszi láb alól, mert nem tudja elviselni az igazságot, hogy ő valójában beteg, és ezt egy idegen lány is ugyanúgy elmondta, mint anno a volt munkatársa. Talán az sem véletlen, hogy két idegen ember egyet mond két külön időpontban. Ezen elgondolkodott, és a felvetést jó ötletnek találta, és nem tett le róla, hogy megöli a lányt.

Az emberi lét olyan mulandó, és Owen ezzel tisztában volt annak ellenére is, hogy nem bánta meg azt, amit Nataliával tett. Ő úgy gondolta, hogy adott neki egy másik életet, ami öröknek bizonyul a földi lét megszűnése után. S ő ezzel elégedett volt. A skizofrén énje, azaz a másik én, ahogy ő nevezte, elvitte a lányt arra a sötét helyre, ahol segített neki megtalálni az örök nyugodalmat és boldogságot. Hogy boldog-e a lány? Teszi fel magában az ember a kérdést. Nem. De Owen az volt. Határtalanul boldog.

Olyan helyzetben találta Lucyt, és lepte meg, amire a lány nem tudott reagálni, s ez a hely nem volt más, mint a szobája, amikor éjszaka befogta a száját, hogy ne tudjon kiabálni, és a következő pillanatban kilökte őt az ablakon, és a lány, ahogy földet ért beverte a fejét, és eszméletlen állapotban került, Owen kezei közé. Amikor felébredt, ki volt kötözve vasláncokkal, és a szája be volt kötve egy ruhadarabbal. A ruhája ott hevert mellette, és amikor rájött, hogy ki van szolgáltatva, attól félt, hogy ez az őrült megerőszakolta, de semmi arra utaló nyomot nem érzett magán. Csak a ruháit meglátva suhant át az agyán a feltevés. A szoba, ahol volt, nem volt más, mint Owen otthona, és beköltözött az agyába a félelem, hogy ő nem fog innen többé menekülni. Amit látott a félhomályban úszó szobában az nem volt más, mint egy, a sarokban megbúvó alak, aki Owen volt, és csak arra várt, hogy a lány felébredjen, és kérdőre vonhassa ismét, de addig gyönyörködött a lány formás testében. Amikor a férfi kilépett a félhomályból, Lucy felismerte, és ettől rettegett, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerüljön vele, ahol kettesben kell vele lennie. A lány valósággal remegett a félelemtől, mert tudta, érezte, hogy ugyanaz lesz a sorsa neki, is mint Nataliának volt. Sírva kérlelte a férfit, hogy ne bántsa, mindent elmond, amire csak kíváncsi, és mindenre válaszol, csak hagyja életben. Ez nagyon tetszett Owennek, ahogy a lány könyörgött az életéért.

– Tudod, úgy gondoltam, hogy nem bántalak, csak beszélgetni szeretnék veled.
– Miről? – kérdezte a lány a könnyeit nehezen, de visszatartva.
– Talán arról, hogy miért vagyok nektek egy emberi szörnyeteg, akitől félni, rettegni kell?

A lány hallgatott, mert tudta, hogy ha mindazt elismételné neki, amit már egyszer elmondott, az lehet, hogy felbőszítené, és olyat tenne, amit nagyon nem akar átélni.

– Hogy miért? – kérdezte Owentől a lány valósággal rettegve. – Ezt még megkérdezi? Itt vagyok maga előtt anyaszült meztelenül, védtelenül, kikötözve, és nem tudom, mi jár a fejében. Ön szerint ez normális? – A lány hihetetlen nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy ilyen nyugodtan merte mindezt elmondani egy olyan embernek, akit gyilkossággal gyanúsítottak. A férfi csendben maradt. – Látja, ez is nyugtalansággal tölt el, hogy nem szól semmit, mert nem tudom, mire gondol, és mire készül.
– Mire készülök? – hangzott kérdőn a válasz. – Lucy, te egy érdekes lány, vagy és bevallom, először azzal a megfontolással hoztalak ide, hogy megöllek, de ez megváltozott.

Ahogy kimondta Owen azt a szót, hogy megöllek, a lány egész eddigi élete lepergett a szeme előtt, de végig nyugodtnak mutatta magát, pedig belül izzott, mint egy láva, ami kitörni készül.

– Tetszik a gondolkodásod, még a testednél is jobban, és ezt díjazom. Valami visszatart attól, hogy elvegyem az életed, de nem tudom, mi, csak sejtem.

A lány a láncokon úgy nézett ki, mint aki beletörődött a sorsába, de a szívében a félelem mellett élt a remény is, hogy kiszabadul innen, és túléli ezt az egész rémálmot. Ezért is mutatta magát erősnek.

– Senki nem tett rám ekkora hatást, mint te, Lucy, és ez megdöbbent.
– Most ennek örülnöm kellene, kitüntetve kellene magamat éreznem?
– Nem azt mondtam, kislány!
– Ne nevezzen kislánynak, maga örült!

Minden egyes ilyen megjegyzése után Lucynak az jutott az eszébe, hogy talán ez lesz a földi életében kimondott utolsó szó, s bánni fogja, hogy egy ilyenre pazarolta, mikor említhetett és mondhatott volna valami más szépet is, de neki ez adatott meg. De nem, mert minden megjegyzést túlélt, és még biztosabbá és erősebbé tette, mert ami őt a láncokon erősítette, az Owent egyenesen gyengítette, mégpedig az, hogy ilyen szókimondó volt vele a lány, és ennyi mindent megengedett magának, mutatva ezzel bátorságát.

Tehetetlenül állt Owen a megkötözött lány előtt, mert egyszerűen képtelen volt arra, hogy bántsa. Énjének sötét oldalát annyira blokkolta a lány, hogy tehetetlennek érezte magát vele szemben. Állt a lány előtt, és elismerően nézte, és elkezdett bólogatni, mintha elégedett lenne ezzel az egésszel, ahogy ő és a lány ügye bonyolódik, vagy egyre jobban tisztul. Ezt még maga sem tudta, csak annyit, hogy a szavakkal hozzáintézett megbénítás hatásos volt a lány részéről.

Kevésbé nyugtalanította Lucyt a saját helyzete, mert érezte, hogy kezdi átvenni Owen felett a hatalmat, de azt is tudta, hogy most nem szabad abbahagynia, sem megtörnie, és mindvégig keménynek kell látszania. A lány, bármilyen nehezére is esett, mosolyogni kezdett, és mélyen Owen szemébe nézett. A mosoly mögött megbújó harag olyan hatalmas volt, hogy legszívesebben eltépte volna a láncokat, és megölte volna a férfit. De tudta, hogy ez lehetetlen így maradt a mérhetetlen nagy düh a férfi iránt, és az Owent elbűvölő mosoly, amivel sakkban tartotta, és bénultságig amortizálta a férfit.

– Eddig erősnek hitted magad – hirtelen tegezni kezdte a férfit. – Mindaddig voltál csak erős, amíg olyan áldozatot kaparintottál meg, aki nem ismert belülről. De én igen. Ismerlek, te gyáva féreg. A szoba félhomálya nem rémisztette meg a lányt, mint ahogy az sem, hogy Owen ott állt előtte, és tisztában volt vele, hogy bármikor bármit megtehet, mert ki van neki szolgáltatva.

De a férfi nem tett semmi olyat, amire Lucy gondolt, hanem csak ennyit mondott.

– Elmegyek feladom magam a rendőrségen.

A lány nem tudott megszólalni a meglepettségtől. S a férfi kisétált a szobaajtón, a lányt otthagyva a félhomályban, láncra verve. Amikor eltűnt az éjszakában, a lány diadalittas üvöltést hallatott, és érezte, hogy legyőzte ezt a szörnyeteget.

Mindent bevallott Owen a rendőrségen, hogy hogyan vezette félre őket akkor, a Nataliával szemben elkövetett gyilkosságot, a hamis ujjlenyomatot, ami által más személyt adott ki a gép. Mindezt összevetve kétszeres életfogytiglant kapott, és a teniszoktató megszűnt létezni a külvilág számára.

Előző oldal Tad Rayder