A Metró

Szépirodalom / Novellák (342 katt) Koncz Mars János
  2021.12.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/1 számában.

A metrókocsi festékszórókkal összefújt belső terének élénk színei szöges ellentétben álltak az utazók szürkeségével. A festékből jutott az ablakokra is, senki sem tisztította le, tette átlátszóvá azokat. Nem mintha lett volna bármi értelme is, mivel a vagonok sohasem hagyták el a föld mélyét, örök időktől kezdve itt száguldtak a város alatt.

Az utasok szürkesége nem ruházatukból adódott, hiszen sokan sokféleképp öltöztek. Bár mindenki öltözetén érződött valamiféle elemi kopottság és ez kétségtelenül kölcsönzött némi monotóniát nekik. Ez a fajta kopottság azok sajátja volt, akik naponta munkába járva nap, mint nap felszálltak ezekre a szerelvényekre és elsuhantak az alagút tátongó gyomra felé.

A lány a kifakult műbőr pad legszélén ült, közvetlenül az ajtó melletti biztonsági kapaszkodónak dőlve. Érezte a többi utas kipárolgását, az olcsó dezodorok otromba illatával keveredő enyhe izzadságszagot. Nem csodálkozott és nem is utálkozott. A várost hőség fojtogatta, amelynek forróságcsápjai ide is leértek, ő pedig minden áldott nap ezen a vonalon utazott közel egy órát, így megszokta már a körülményeket. Érezte az utastársakból áradó szürkeséget is, de próbált nem törődni vele. Fülébe dugott apró fejhallgatóján át divatos könnyűzenét hallgatott. Néha végigpillantott a többieken, a munkába igyekvő vagy onnan hazatérő sorstársain, de a legtöbben csak bambultak a semmibe, szundikáltak vagy a telefonjukat basztatták. Elég sokan álltak is: fiatalok, idősek vegyesen. De a lánynak eszébe sem jutott átadni a helyét, hiszen messzire utazott és tudta, hogy eleget állhat napközben a pult mögött.

Az alagút elmosódott fala iszonyatos sebességgel száguldott el hátrafelé, ezt még a bepingált üvegen át is látta. Fel sem fogta, mekkora lehet a sebességük a két állomás közt. Lehunyta a szemét, hosszan, majd megunva a dalt, amit hallgatott, léptette a következőre a lejátszóegységet, s újra felnézett. Pont vele szemben egy idős úr ült. Jómódú nyugdíjasnak tűnt, kalapban, rendezetten megborotvált barkóval, vékony zakóban. Egyenesen ült, nem dőlt neki a korlátnak, mint ő. Bőrből készült, kisméretű férfitáskát tartott a kezében és pont őt nézte. Belőle mintha nem párolgott volna a város hamuszíne.

A lány kissé zavarodottan oldalra pillantott, de szeme sarkából látta, hogy az idős férfi továbbra is őt fixírozza. Mit akarhat? Mit néz rajtam? Általában utálta a tolakodó pillantásokat, de azokat inkább fiatal vagy középkorú férfiaknak köszönhette. Ez az úr pedig már inkább bácsi volt.

Beérkeztek a metrómegállóban épp egy nagyobb csomópontnál, sokan felálltak, hogy elhagyhassák a kocsit. A lány mellett ülő középkorú nő is felkászálódott a csomagjaival, s az ajtóhoz tömörült a többi leszálló közé. A szemközt ülő bácsi a korlátba kapaszkodva felállt, de nem csatlakozott a leszállni igyekvők hordájához, hanem átjött emez oldalra és kicsit előrehajolva megkérdezte a lányt:

– Szabad?

A lány nem akart ellenségesnek mutatkozni, bár egyértelműnek tűnt, hogy az úr ismerkedni, beszélgetni szeretne vele, neki pedig semmi kedve sem volt hozzá. Ennek ellenére bólintott. Az úr az idős emberek tipikus mozdulatával – amikor a térd behajlítása előtt picit felhúzzák a nadrág szárát, hogy leüléskor ne feszüljön meg az anyag és ne gyűrődjön – helyet foglalt mellette.

– Nem szeretne kiülni egy kertbe? – kérdezte kényelmesen hátradőlve a lányt minden bevezetés nélkül.
– Mit teszik kérdezni? – bár úgy érezte, tisztán hallotta a kérdést, nem volt benne biztos mégsem.
– Nem szeretne kiülni egy kertbe? – ismételte meg a kérdést az úr.
– Nem tudom. Milyen kertbe?
– Egy olyan egyszerű kertbe. Ahol fű nő, ahol madarak csicseregnek.
– De bizony, jó lenne. Csak hát a munka miatt nincs idő kijutni a szabadba, elmenni vidékre – ment bele a lány a játékba. Nem érezte veszélyesnek a bácsit, inkább úgy ítélte meg, hogy unatkozik és egyszerűen társaságra vágyik.
– Járt már valaha vidéken?
– Igen. Kislány koromban. De nagyon kicsi voltam. Nem is emlékszem a hely nevére, de közel volt a városhoz, mert látszottak a toronyházak.
– Akkor maga egy boldog ember, még belekóstolhatott a szabadságba.
– Ha nagyon igényelném, akkor most is elmehetnék, de általában nem nagyon vonz a vidéki élet.
– Úgy gondolja?
– Igen – mosolyt erőltetett magára, végül is szimpatikus volt ez az ember a kertjével és a kérdéseivel. Tudta, hogy a következő megállónál le kell szállnia, ezért készülődni kezdett. – Sajnos le kell szállnom, de jó, hogy tetszett mondani, lehet, hogy hétvégén kilátogatok egy kicsit a városhatáron túlra.
– Nem fog menni!

A lány kérdő tekintettel fordult vissza az úrhoz, az pedig folytatta:

– Nincs már semmi, csak a város.
– Ezt hogy’ tetszik érteni?
– Úgy, ahogy mondom. A város körbeért és elfoglalt minden területet. Higgye el! Én hetek óta utazom ugyanabba az irányba. Nincs végállomás. Csak megyünk, csak megyünk, és soha nem érünk el a végéig. Én itt alszom, az állomásokon eszem és mindig ugyanerre indulok tovább.
– De ez nem lehet! – csúszott ki a lány száján. – Hiszen jönnek szembe is és délután én is az ellenkező irányba megyek.
– Ez nem zárja ki azt, amit én állítok. Ha egyszer lesz ideje, induljon el és próbálja ki! Sohasem fog eljutni a végére, maximum ugyanoda, ahonnan elindult, ha körbeért a bolygón! A város mindent bekebelezett.

A metrókocsi lassítani kezdett, el kellett indulnia az ajtó felé, ezért elköszönt. Kilépve a kocsiból visszanézett és két felfújt graffiti közt látta, ahogy az öregúr az ujjával a menetirány felé mutatva, bólint felé. Az ajtó becsukódott, a szerelvény tovaszáguldott.

A bácsival soha többé nem futott össze, hiába figyelte. De olykor össze-összeszorult a szíve, mert hiába kérdezgette ismerőseit, kollégáit, senki sem emlékezett arra, hogy mostanában járt volna vidéken, a városon kívül. Nem akart szabadságot kivenni, hogy elinduljon leellenőrizni az idős úr állítását, mégis érezte, hogy igaz, amit mondott.

Éjszakánként azt álmodta, hogy egy kis kertben üldögél egy fonott székben, hallgatja a madarak csiripelését, csivitelését, miközben langyos szél cirógatja az arcát, ám minden reggel fel kellett ébrednie!

Előző oldal Koncz Mars János