XII. LFP. AMF - A Halál menyasszonya
Szépirodalom / Novellák (391 katt) | Dália |
2022.06.23. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2023/3 számában.
Zoborka Pál, a Brigadéros kocsma tulajdonosa határozott léptekkel haladt a falu poros, görbe utcáján. Elég tüzes volt az idei nyár, ezért mindent portenger borított. Bezzeg ősszel, amikor megnyílnak az ég csatornái, sártenger lepi el az utcákat.
A kocsmáros bal kezében egy üveg bort, jobbjában egy barnára sült kuglófot tartogatott. Jókedvűen dudorászott magában, az sem érdekelte, hogy sovány, kopott szőrű kutyák hada kíséri. Itt-ott a málló vakolatú, rogyadozó, zsúpfedeles házak udvarán szakadt, piszkos ruhájú gyerekek visítoztak, verekedtek. Amint meglátták őt, szájukat tátották, főképp a kalács láttán, és a kóbor kutyák mellé szegődtek.
* * *
Pilledt, őszi vasárnap délután volt. Zsellérek lakta utca volt ez, a falu egyik legszegényebb rétegéé, bár nekik saját házuk volt, és egy egészen kicsi földjük a ház körül. A tőlük még szegényebbeknek még házuk sem volt, ők voltak a „más hátán lakó” zsellérek, a telkes jobbágyok gazdaságához, háza népéhez tartoztak. Nemrég voltak túl az aratáson, a hajnali kelések, sötétedésig tartó napszámos munka a forró melegben, emellett heti két nap gyalog robot a földesúrnak, kiszívta az erejüket. Nemsokára kezdődik a szüret, a krumpliszedés, kukoricatörés a földesúr, meg a nagygazdák földjén. Aki földterületet birtokolt, annak a roboton felül még termény- és pénzjáradékkal is adóznia kellett az egyháznak és az államnak. Üres gyomorral sötét, kilátástalan idők voltak, maga a földi pokol.
Az igazi nehézséget azonban nem az egyre növekvő adók jelentették, hanem ott volt még a lenézés is az urak részéről. Az elterjedt gúnyvers szerint a paraszt olyan, mint a marha, csakhogy neki nincsen szarva. Visszasírták ők a jó Rákóczi fejedelmet, mert „kevés olyan király volt. Azt ígérte, ha győzni fog, arany legelőt, ezüst füvet, tele kamrát, és meleg harisnyát fog adni a népnek, mint Csaba királyfi.”
Zoborka Pálnak nem volt gondja a szegénységgel, bár őt is adók sújtották, a kocsma jól jövedelmezett. Az emberek, ha jó kedvük volt azért ittak, ha rossz, akkor meg azért. Nem is volt hiánya semmiben, azaz hogy egyben mégis, nem volt családja. Pedig volt felesége kettő is. Az első beleesett a kútba, a második, egy szikkadt, ijedt szemű asszony, tavaly halt meg. Gyerekei is voltak, de egyik sem érte meg az első éves korát.
Itt az ideje, hogy megházasodjék. Hiányzott már neki nagyon a fehérnép. Délelőtt a templomban fogant meg benne a gondolat, ahogy látta a fiatal lányokat kifelé menni a padsorok mellett. Ekkor akadt meg a szeme a hosszú, fényes, barna hajú, vékony derekú Kacorka Veronkán. Az egyszerű, viseltes ruhába öltözött leány porcelán arcával, ragyogó szemével kitűnt a többi lány közül.
Ez lesz az én feleségem, punktum! – döntötte el. Nem lesz ennek semmi akadálya, hiszen ismerte a családot, mint mindenkit a környéken. Nincstelen zsellérek voltak. Maholnap a földesúr is kirakja őket a házukból, mert nem tudják teljesíteni a heti két nap gyalog robotot. Az öreg Kacorka beteges, rogyadozó fekélyes lábaival nem bírja a nehéz földmunkát, a cipekedést, nem hívják már napszámba sem.
Örülhetnek, hogy viszik a lányukat, szinte az ölükbe hullik a szerencse.
A Kacorka házaspár mohó szemmel bámulta az asztalukra tett üveg bort meg a kövér, barnára sült kuglófot. Talán még soha nem volt ilyen fejedelmi étel a rozzant asztalukon. Más bútor nem is igen volt az egyetlen szobájukban, csak a három szék az asztal körül. A szekrényt, ami az asszony hozománya volt, már régen eltüzelték, nem kár érte, nem volt benne semmi. Az a pár váltó ruha, ami éppen nem volt rajtuk, szögön lógott a falon. Lányuk is csak ez az egy volt, Veronka. Voltak testvérei is, de korán meghaltak. Hogy tudott ez a lány ilyen szép, egészségessé fejlődni ebben a nagy nincstelenségben, maguk sem tudták. Sudár, hajlékony alakjával a nehéz munkát is elvégezte, fát hordott, ha kellett, markot szedett az aratásnál, pedig még csak tizenhat éves volt.
Amikor meghallották, hogy a hájas hasú, kopaszodó kocsmáros mit ígért a lányért, teljesen ellágyultak. Egy hízott disznó minden karácsonyra! Ha gondosan felfüstölik, elég lesz a szalonna, kolbász, sonka, tepertő a jövő augusztusig kettőjüknek! Aztán egy öltözet ruha a lakodalomra, szent György napján tojás, túró. Veronkának sem kell koplalnia, ezentúl, szép ruhákban járhat.
Kacorka uram azonban rájött az alkudozás lehetőségére.
– Adnánk mi a lányt, adnánk, de hát nekünk ő a legfőbb segítségünk. Nélküle nem tudnánk a beszolgáltatásokat megtenni. A földesúrnak a robot, az egyháznak a kilenced. Már több heti robottal is tartozunk. A megváltást nem tudjuk kifizetni. Ha ebben is tudna segíteni, talán megegyezünk.
– Szüret után meglesz az esküvő. Elrendezem a robottartozást, meg a kilencedet is – egyezett bele a kocsmáros. Elintézem a pappal, hogy három kihirdetés helyett csak kettő legyen a templomban az esküvő előtt, ne húzzuk az időt. Holnaptól elvárom magukat szüretre a szőlőmben a menyasszonyommal, aztán kezdődhet a készülődés! – A kocsmáros nagyot csapott a rozoga zsellér tenyerébe, aki még mindig úgy állt ott előtte, mintha a földre szállott angyali jótevőjét látná.
* * *
Veronka csak estefelé érkezett haza. Ez a pár óra vasárnap délután jelentette a pihenést, a szabadságot, barátnőivel a kertek alját, erdő szélét járták. Olyan volt az így nyár végén, mint egy terített asztal. Jól ismertek minden vadalma-, vadkörtefát. Apró, fanyar gyümölcsük a földre potyogott, a darazsakkal kellett megküzdeni értük. Aztán itt volt a fekete szeder, meg az érett som, melynek lehullott gyümölcse pirosra festette a bokrok alját, erre-arra áfonyát is lehetett találni az erdő szélén. A szegény gyerekeknek ezek volt a csemegéi.
Veronka szüleit felajzott állapotban találta. Az asztalon morzsa, néhány falat kalácsmaradék, üres boros üveg. Az anyja hevesen magyarázni kezdte a történteket, közben összekulcsolta a kezét, két szemét az égre meresztette, mintha isteni csoda történt volna délután. Veronka arca hol elsápadt, hol kipirosodott, szája sírásra görbült, amikor a hirtelen jött jótevőjükre, az éltes férfire emlékeztették.
– Ha az „igenis édesapám” helyett más szó bökné a csőrödet, ki ne ejtsd a szádon, mert letöröm a derekadat! – süvöltött az apja, és nagyot csapott az asztalra. – Azt a juhászbojtárt meg örökre felejtsd el!
– Gondolj bele lányom a nagy szerencsédbe, minden nap lesz ennivaló, mi sem maradunk éhen, meg kifizeti az elmaradt robotmegváltást! Csak így tudjuk elkerülni az éhenhalást – tördelte kezét az anyja.
* * *
Az események gyorsan pörögtek. Veronka, csak hallgatott, mit tehetett volna, a szüleivel a kocsmáros szőlőjébe járt szüretelni, ahol reggeli várta őket. Napközben a bográcsban főtt a gulyás. Zoborka a lány körül sertepertélt, igyekezett megkedveltetni magát.
– Csak előlegbe adj egy csókot, galambom – ölelte át a lány derekát.
Veronka idegesen tért ki előle, ha csak tudta elkerülte. Izzadt, vörös képe, egész napos hangoskodása utálattal töltötte el. Milyen életem lesz nekem? Sötét, jeges félelem borította be a lány lelkét. Vajon mi a menekülés útja? Senki sem sejtette, mit forgat a fejében. Gyorsan múltak a napok. Apja minden nap kapatosan tért haza, anyja jóllakottan.
– Megtegyél mindent, amit a vőlegényed kér! El ne rontsd a szerencsénket, mert ketté hasítalak – fenyegetőzött esténként az apja.
Egyik délután már javában tiporták a fakádban a szőlőt a felhajtott szoknyájú, mezítlábas lányok, amikor Veronka a pincében a pókhálós cserépkorsókat rakta félre, hátulról Zoborka uram a derekánál elkapta, és a földre döntötte.
– Itt az ideje egy kis előlegnek, édes mátkám, hiszen pár nap múlva már a feleségem leszel! – lihegte a kövér férfi, és teljes súlyával a lányra nehezedett. Hosszú körmű, disznóöléshez szokott kezeivel a lány szoknyája alatt a combjait markolászta. Veronka az arcában érezte a párás, fokhagymaszagú leheletét, és olyan undor fogta el, hogy teljes erejéből nagyot lökött rajta, és kisiklott alóla.
– Olyan vagy, mint egy rúgós ló, de így is tetszel! Betörlek én szombat éjjel, meglásd!
– Abból nem eszik, vén kappan! – Veronka fuldokolva rohant ki a pincéből a szabad levegőre, és olyan sötét gondolatok töltötték el, hogy a keze ökölbe szorult.
* * *
A hír gyorsan terjedt. Már a szomszéd faluban is készülődtek a bámészkodók, akik a lakodalmas menet utáni kalácsosztásra készülődtek. Két vándordiák ment az erdőn túl a magas Birkás dombra, ahonnan már messziről látszott a pásztortűz, és közeledve egyre jobban érezni lehetett a sülő tarhonya és szalonna illatát. A juhászok szívesen fogadták a vándorokat, hiszen a környékbeli hírek hozói voltak. Volt is szó mindenről, még a szombati lakodalomról is, miközben fogyott a lebbencsleves.
Kucsma Gergely bojtárlegény felkapta a fejét, hirtelen mintha tüzes villám futna a testén keresztül. Nohát a Kacorka Veronikát veszi el a kocsmáros, eladták neki a szülei, úgy hallottuk, magyarázták a diákok. A bojtár felugrott, mint akit darázs csípett meg.
– Az a sistergős istennyila vágjon bele ebbe a világba! Gazduram engedjen el engemet, még az éjjel útnak kell indulnom. Meg aztán ne is várjon engem vissza többé!
* * *
Gergő szívére sötét árny telepedett, mintha érezte volna, hogy nagy baj van készülőben. Nyakába akasztotta szőrtarisznyáját, abban volt minden kincse: egy bicska és a kaszakő. Gazdája csak annyit mondott: Isten veled fiam, mert sejtette, hogy egyebet úgysem mondhat.
* * *
A legény sebesen jött le dombról, majd bevetette magát a sötét erdőbe. Annyira fojtogatta a düh, a keserűség, hogy nem törődött a felcsapódó ágakkal, szúró tövisekkel, göcsörtös gyökerekkel. Veronkát, ezt a gyenge, pihés kismadarat kinézte magának a vén haspók, harcsa pofájú kocsmáros, így dühöngött magában. Szegény lány, senkitől sem kap segítséget. De ne félj, Veronka, jövök, és elviszlek. Kérek a szolgabírótól engedélyt, és egy másik földesúr földjén telepedünk le. Vagy beállok haramiának, de ezt a csúfságot nem hagyom. Nem volt anyámasszony katonája. Még gyerekkorában beállt a fejedelem seregébe, a „talpasok” közé. Kaszával, kapával harcoltak évekig. Bukás után ő is azok közé a szegények közé tartozott, akik hittek Rákóczi visszatérésében. A vajnai várban azóta is ott áll a fejedelem terített asztala, ahogyan hagyta. Csaba vezérrel lejön majd az égből, ha segítségre lesz szüksége a népnek. Az esti tábortűznél is mindenkor a fejedelem emlékezete volt a fő téma. Ahogy fordítva verette fel a patkót a lovak lábára, hogy az üldözői ne ismerjék ki magukat, jön-e vagy megy.
Ha Veronkára nem lelt volna időközben, ő is beállt volna a bujdosók közé nagy Törökországban.
* * *
Reggelre elérte az erdő melletti első falut. A kocsmát már nyitva találta, de pénze nem volt, így csak a beszélgetéseket hallgatta. Kocsisok voltak jobbára az első vendégek, akik egy korty pálinkára tértek be. Nem lesz fuvar szombaton, pedig már vártam, hogy szállítsam a népeket a lakodalomba, ilyenkor csurran-cseppen mindig valami – dünnyögte az öregebbik. Az ám, nyelt egyet a másik, miközben ivott a kupicából, elmarad a menyegző, hiszen meghalt a menyasszony! Ilyen is csak ritkán van!
* * *
Kucsma Gergely szívét mintha egy nyíl járta volna át. A verejték ellepte az arcát. Egy vak koldus ült a földön, az vette át a szót.
– Azt hallottam, a vénasszonyok úgy pusmogtak a fonó előtt, hogy főzetet ivott az a szegény lány. Azt a főzetet, amit anyám is ivott annak idején, gyerekkoromban. El is ment szegény örökre a harmadik napon. Végig ott ültem mellette. Ezalatt folyvást azt éreztem, hogy egy jeges láthatatlan valaki, vagy valami van még ott mellettünk. Akkor még semmit sem sejtettem. Aztán hiába kerestem a növényt is, nem találtam. Úgy mondták, a temető árkában nő, meg a dögkút szájában. De a temetőben sose. A halottak nem engedik be maguk közé. Mint ahogy azt sem, aki önkezével vet véget az életének. Az is a temető árkában lesz elföldelve, pap nélkül.
Később ráleltem egy ilyen virágra jártomban-keltemben egy elhagyott temető szélén. Arra felé halál csókjának hívják, de máshol meg fekete csóknak. Illik is rá az elnevezés, mert csak két szirma van, sötétlila, szinte fekete, egymás felé borulnak, mint egy bezárt száj. Ha a szirmok szétnyílnak nyáron, szürkület tájt, egy kitátott véres szájra emlékeztetnek. Merthogy a belseje meg piros. Az egész növény kicsi, olyan egy ujjnyi nagyságú, a levelei is kicsik, feketés zöldek.
Ha az ilyen növényt megfőzi, aztán a főzetet megissza valaki, olyan állapotba kerül, mintha meghalt volna. Megmerevedik, szinte levegőt sem vesz.
Azt aztán hiába szólongatják, rázogatják, nem érez az semmit. Tükröt is tarthatnak a szája elé, nem párásodik be. Lent van ő nagyon mélyen a szellemek, démonok világában. Sötétszürke, kopár, hatalmas világ az. Egész nap messziről jött jajgatás, sikoltozás, hörgés tölti be a teret, a haldokló lelkeké. Velük együtt kell csatároznia, viaskodnia mintegy két napig is. A démonok gyötrik, kínozzák, szerintem még a pokolban is jobb helye volna. Ha le tudja győzni őket, felébredhet, de ha nem, a harmadik napon már a halálé lesz, az meg el is viszi. Hiszen kering a kaszájával mindvégig körülötte.
Úgy tudom, a szegény lánynak ma lesz a második napja, hogy lent van a démonok világában, ha ma éjfélig nem jön vissza, holnap már a halál menyasszonya lesz, az bármikor elviheti.
Kint a temető árka mellett fekszik egy hirtelen ácsolt tető alatt, megnézheti, aki akarja. A lánytársai tettek neki oda virágot, az anyja is óbégatott ott egy darabig, de én ezzel a két vaksi szememmel látom hosszú, fehér, ködszerű palástjában a Halált kaszájával némán őrködni mellette.
Kucsma Gergő végtelen szomorúsággal hallgatta a beszédet, a szíve majd meghasadt, lehajtotta a fejét, hogy kibuggyanó könnyeit a kocsmáros ne lássa. Lassan elindult a szomszéd falu irányába, aztán végig a görbe utcán, ki a temető szélére. Minden úgy volt, ahogy a vak koldus elmondta. Veronka, mintha aludna, feküdt a durván faragott asztalon. Vékony, hosszú kezei, lábai, mint egy kamasz gyermeké, arca sápadt, fehér. A bojtár ráborult a kiterített lányra.
– Miért tud olyan megtörténni, hogy egy fiatal lány ezt tegye. Ilyen kilátástalan az élet, hogy nem volt más megoldás? – tört ki a sírás belőle. – Hogy tudtál így elbúsulni lelkem, miért nem jöttél fel hozzám a dombra. Kitaláltam volna valamit, megszöktettelek volna. Ébredj fel, kincsem, menjünk el innen, itt csak a halál vár rád – simogatta a lányt.
Eszébe jutottak a koldus szavai, Veronka most lent a mélyben démonokkal küzd, akik nem engedik feljönni. „Lemegyek én érted, csillagszemű kedvesem, akárhol is vagy, segítek visszajönni. De hol az a növény, az a fekete csók?”
A temető árkában kezdett kutatni a sok össze-vissza nőtt gaz között, amikor pár lépésre egy kövön ülve egy leányt látott. Nem hitt a szemének, még meg is dörzsölte. Veronka volt az.
– Hát életre keltél, drága violám! – Szaladt oda a legény hozzá. – Azt hittem, sohasem látlak élve többet téged – buggyantak ki a könnyei. – Gyere, menjünk el messze, egy másik vidékre, ahol nem keres senki. Hiszen mindenki azt hiszi, meghaltál.
– El is mehetünk, de maradhatunk is. Ha velem maradsz, jó életed lesz. Varázslatos dolgokat tudok – mondta a lány.
* * *
Gergő furcsa dolgot érzett. A lány teste hideg volt, enyhén kénköves szagú. Hirtelen, valahonnan egy fekete macska ugrott a vállára. Szeme fehérje egyre jobban vörösödni látszott, hangja idegenül csengett, egyre mélyült.
– Te nem vagy Veronka! – lökte el magától. – Ki vagy te?
– Hát mit gondolsz, fajankó! Kik járkálnak itt a temető árkában szürkületkor? Ámbár tudok én más arcot is ölteni, figyelj!
Pár perc múlva Gergő egy magas, hosszú szőke hajú, meztelen hajadont látott kilépni egy fa mögül, de távolról még több hasonló nő körvonala derengett az egyre leszálló sötétségben.
– Na, hogy tetszem?
– Menj a pokolba, boszorkány!
– Ne ilyen gorombán, legény! Még hasznodra lehetek, most olyan kedvem van. Tudom, hogy Veronkához készülsz az alvilágba, és a növényt keresed! Magadtól úgy sem találod meg, csak én tudom a helyét, mert én vetettem el a magját. De igyekezned kell, hogy segíts neki, mert éjfél után már bármikor a Halál mátkája lesz.
– Kérlek, segíts! – könyörgött Gergő.
– Ott találod a virágot a kanyar után, a fűzfa bokor lehajló ága alatt. Rágcsáld el, akármilyen ronda ízű, nincs idő a főzésre, bár így kevésbé hat, de a célhoz elegendő. Rövid idő múlva lent találod magad a fekete világban.
* * *
Gergő megtalálta a fekete szirmú virágot, és rágni kezdte. Undorító pocsolya íze volt, és büdös, mint a döglött hal, de lenyelte. A sötétedő égen már feljöttek a csillagok, amikor egyszer csak eltűnt minden körülötte. A nagy semmiben találta magát, aztán lassan kirajzolódott körülötte a lilás fekete, csillagtalan égbolt, egy mély, barna, csillogó, hatalmas víztömeg, és valami kopár homokos partszakasz, ahol állt.
Egyszer csak a vízparton feltűnt sorban állva legalább tíz-tizenkét leány, akik megdöbbentően hasonlítottak Veronkára. Ugyanaz az alkat, az a viseltes, kopott kis ruha, szépen befont puha haj, porcelán arcocska. Ekkor a legény egy hangot hallott a fülében: ne mozdulj, de találd meg közöttük az igazi Veronkát. Ha tévedsz, a hátad mögött álló vitézek lenyilaznak mindenkit!
Hogy tudja ő ezt megtenni! Olyan egyformák voltak a lányok, az arcuk mozdulatlan. Szél kerekedett, hajukat, vékony ruhájukat meg-meglobogtatta. Gergő senkitől sem kaphatott tanácsot, nézte, nézte a lányokat, annyira egyformák voltak. Egyszer csak, de lehet, hogy csak képzelte, de nem is a szeme, a szíve láthatta, hogy az egyik lány cipőjének orra egy icipicit, de csak egy icipicit, mintha megmozdult volna. Más segítsége úgysem lesz. Ezt a lány választom, mondta és a lány felé mutatott. A többi lány azonnal eltűnt, Veronka felszabadultan futott feléje és átölelte.
– Gergő, kedvesem, hogy kerültél ide? Nem volna szabad itt lenned! Még néhány óra, és én már a Halál mátkája leszek. Még ez is jobb, mint azé a hájas kocsmárosé. Ilyen a szegény lány sorsa, csak adják, veszik, mint a lovat vagy a birkát. Igaz, hogy ezek a fekete lelkek is sanyargatnak, néha tüskés bottal vernek, de nem érzek fájdalmat. Reggeltől estig ebből a forrón zubogó katlanból hordom egy lukas vödörrel a maró, savas levet abba a túloldalon lévő másik katlanba. Ha esetleg az megtelik, akkor abból kell hordanom a levet ide vissza. Közben látom volt életem képeit magam előtt, még azokat is, amelyekről soha nem tudtam, mert a hátam mögött történtek. Látom azt, ahogy a dagadt kocsmáros megkéri a kezemet, szüleim mohó arcát, apám alkudozását. Azt is látom, ahogy a vén disznó hentereg rajtam a pincében. Látom szüleim kétségbeesését, mert kiestek a húsos fazékból. Hidd el, itt semmi sem fáj, és nem akarok visszatérni. Rád nem akartam bajt hozni, ezért választottam ezt az utat.
– Én megverekszem a Halállal is, ha az kell, csak gyere vissza. Itt hagyunk mindent, elmegyünk egy másik földbirtokra, vagy a világ végére, csak gyere velem.
– Maradj Veronka! Néhány óra múlva már az én mátkám leszel. Kezdődik a harmadik nap, bármikor eljöhetek érted. Mellettem ülsz majd a trónomon az idők végezetéig. Vagy amíg meg nem unlak. Hagyd ezt a mamlaszt. Bár azt ajánlotta, megverekszik velem! Nevetséges, ám legyen, elfogadom a kihívást!
Gerő jól hallotta az előbbi mély, hol reszelős, hol suttogó hangot, aztán előtűnt fehér ködfátylában, csontarcával, tompa, fekete szemgödreivel a Halál. Veronka szorosan Gergő mellé bújt.
– A következőt ajánlom, legény. Felmegyünk a falutokba, és a temető melletti réten versenyre kelünk egymással. Aki előbb lekaszálja a maga rendjét, az győz. Lesz kaszád is, ne aggódj! A ravatalozóban ott a sírásó kaszája, azt használhatod. A fenéshez meg van kaszaköved, úgy tudom. Ha te legyőzöl engem, Veronka felébredhet holtából, és mehettek isten hírével, de ha én nyerek, úgy mindkettőtök a temető árkában lesz elhantolva. Elfogadod halandó?
– Mérkőzzünk, Kaszás! – Gergő mintha a semmibe csapott volna a tenyerével, mégis visszapattant a keze. – Induljunk!
A fenti világban már pirkadott. A nap még nem jött fel az égre, de mégis csuda világosság volt a lentihez képest. Gergő ebben a fényben csak egy ide-oda mozgó ködgomolyagot látott maga mellett, bár felette időnként megcsillant a kaszája fénye.
– Legény, ha megvan a kaszád, akkor induljunk a rétre! Ott távol, sötétben látszanak a fák, az a rét túlsó széle. Addig kell mindkettőnknek a rendjét lekaszálni. Most állj neki, fend meg a kaszádat, aztán indul a verseny.
* * *
Egyszerre mártották bele a kövér, harmatos fűbe a kaszájukat. Kezdetben fej, fej mellett haladtak. Balról jobbra, balról jobbra dőltek az íves sorok. Gergő végig arra gondolt, hogy Veronkáért és a saját életéért küzd. A kasza jól idomult a kezeihez, hiszen a kurucok közt több éven át naponta forgatta harc közben.
A nap feljött már az égre, a harmat elillant. Egy pillanatra sem állt meg, nem csitult a küzdelem. Gergő érezte, nem emberi erő dolgozik mellette, olyan kitartóan, egyenletesen, lankadatlanul suhint a kaszájával a láthatatlan kéz egyik oldalról a másikra.
Nem tagadta maga előtt, a dereka bekeményedett, a vállai is mintha nehezebben vinnék a sorokat. Ekkor megjelent mellette a Veronka kinézetű, macskás lány, és cirógatni kezdte, hogy milyen keményen dolgozik, izmos a teste. Gergő csak azt látta, hogy mellette a láthatatlan kaszás mintha kissé feljebb vágná a sorokat.
Méreg fogta el, felemelte a kaszáját, és derékba sújtotta a lányt. Az felsikoltott, az alsó teste a fűzfák felé szaladt, deréktól felfelé kinyújtott karjaival a levegőbe kapaszkodva az ellenkező irányba. Megzavarta a legényt, ez is volt a szándéka, Gergő látta, a távolság újra nőtt közte és versenytársa között.
Ekkor a közeli bokorból egy sárga szempár villant elő, a legény fülében egy hangot hallott.” Ne félj, bojtár, én veled vagyok!” Nem ért rá törődni vele, mert a fáradtság már nagyon utolérte. Egyre közelebbinek látta már a rét túlsó szélén lévő, verseny végét jelentő fasort. A nap közben eltűnt a felhők között, a szél fújni kezdett, érezhetően beborult az ég. Kezdetben még jól is esett a szélfújás Gergőnek, hűsítette homlokát, kissé felfrissítette, enyhítette szomját. Távolban vihar tombolt. A szeme sarkából látta, hogy villámok cikáznak az égen, amit mély recsegés-ropogás szerű dörgés kísér. Már jelentősen megnőtt köztük a távolság. A ködszerű földöntúli kezek kitartóan, egyenletesen haladtak, míg az ő kaszájának hegye egyre-másra beakadt a fáradtságtól a földbe. A lábai is botladoztak. Nem nézett fel, arcáról patakokban folyt az izzadság. Előre, mint ahogy a harc során biztatták egymást katonatársaival! Ezt Veronkáért, sújtott a kaszájával egyet, ezt értem, sújtott újra. Rogyadozva haladt. A vihar elérte a rétet is, sűrű eső verte a tájat. A villámok fölöttük cikáztak, mintha az ég rájuk akarna szakadni, olyan mennydörgések követték. A Halál már több lépésnyire volt előtte, amikor a fasorhoz értek. Gergő teste nem bírta tovább, a földre zuhant.
– Most meghalsz, te szerencsétlen, legyőztelek! Viszem a lányt! – dörögte mély hangon a Halál, miközben ködgomolyag testét szél cibálta, és magasra emelte a kaszáját. Ekkor a sötét felhőkből fényes, sárga nyílként a villám a kaszára sújtott, és szikrázva rajta keresztül egy fénycsóva a földbe futott nagy mennydörgés közepette, és ott elült. A ködgomolyag párás gőzfelhővé változott, és fortyogva eltűnt a levegőben.
A sárga szemű jószág, aki eddig a bokrokból követte a viadalt, egy oroszlántestű és sörényű, farkas fejű vad, most kiugrott a rejtekhelyéről, a legényhez rontott és elrántotta a villámcsapás közeléből. Hatalmas szájával óvatosan vonszolta az alélt legényt Veronka nyughelyéhez a lombsátor alá. Ott letette az ébredező leány mellé, és fürgén eltűnt a bokrok, fák között.
Az eső még rövid ideig esett, majd elállt, újra derült lett az idő.
A környékbeli népek egyszer-kétszer látták még Gergőt és Veronkát lenn a vöröslő ég alján dél felé kézen fogva haladni, szólni hozzájuk nem mertek, szellemeknek gondolták őket, hiszen úgy tudták, meghaltak.
Előző oldal | Dália |