Linktár

Nézd az öreget!

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/10 számában.

Minél feljebb kapaszkodik valaki, annál nagyobbat lehet esni. Ez a siker árnyoldala. Ha tehát elérünk valamit, gyakran félszegen mosolygunk csak.

Előfordult már, hogy törtettél, dolgoztál, és amikor végre learathattad munkád gyümölcsét, úgy viselkedtél, ahogy ellentmondott a nézeteidnek és az észszerűségnek? Ez a kognitív disszonancia minősített esete, amire egy szebb világban bizonyára tartalmazna az ottani Btk. valami frappáns kis büntetési tételt. Persze ezt sok minden mellett okozhatja attól való félelmünk, hogy az utolsó pillanatban valami közbejön és elveszítjük mindazt, amit addig felépítettünk. Aztán ezt az érzést annyira magunkévá tesszük, hogy már akkor sem tudunk feloldódni az örömmámorban, amikor túljutottunk a dolgon.

Jöjjön is rögvest a példatörténet!

Volt egy megörökölt horgásztanyánk Domboriban. Belevaló, lepukkant, kis házikó a hozzá tartozó legyekkel, szúnyogokkal. Imádtuk! A nyaraink nagy részét, ha tehettük, itt töltöttük. Mi, a család és váltott turnusokban rokonok, ismerősök, horgásztársak. A halfogás minket gyerekeket nemigen izgatott, ám a sülthal, a szép, nagy, rántott halpatkók és a halászlé igen. Ez utóbbit, mondjuk, legtöbbször nem kölök-kompatibilisre készítették, belehajintva egy kis csípőspaprikát, amitől még Süsü is lángra kapott volna.

A horgásztanyánk egyik részében lakott egy helyi lakos, Rózsika néni, akinek megengedtük, hogy a kecóban éljen, amikor nem vagyunk ott. Legalább vigyázott valaki a házikóra. Ennek az idős hölgynek – akit mi a tesómmal „csoroszlyának” hívtunk – volt egy igazi, semmikellő férje, Misi bácsi. Róla első nekifutásra annyit érdemes megjegyezni, hogy nem vetette meg a bioéletmódot, különös tekintettel a gyümölcsfogyasztásra, bár leginkább a párlatokat kedvelte. Magyarul igazi muslica volt! Ő ritkábban tartózkodott Domboriban, inkább kiélvezte, hogy egyedül lehet szekszárdi lakásukban, amíg a „csoroszlyát” letámasztotta nálunk. Néha azonban – főleg, ha mi lent voltunk épp – lehúzta a mája a vízpartra. Tudta ugyanis, hogy apám megfelelő alkoholkészlet nélkül nem indulna el ilyen hosszú útra, s bízott benne, hogy abból neki is jut majd.

A lényeg: a mihasznáról azt terjesztették a környéken, hogy nagy halászléfőző hírében áll. Felnőttként persze már tudom, hogy az öreg már akkoriban feltalálta a láncmarketinget és az önmenedzselést, mert visszakövetve és forráselemzést végezve mindazok láncolatán, akik ezt az állítást megerősítették, kiinduló forrásként minduntalan visszajuthattunk Misi bácsihoz. Akkoriban azonban még egy szebb és naivabb világot éltünk, hittünk tehát a szóbeszédnek.

Mi gyerekek Misi bácsit annyira sem szerettük, mint Rózsika nénit, cserébe ő ugyanilyen érzéseket táplált irántunk, alig palástolva azt. Én mindig úgy éreztem, hogy egy patkány és egy gödény minden rossz tulajdonságát magán viseli, ráadásul sunyi is. Ám minket, kölköket nem kérdezett meg senki a témáról, hiszen akkoriban még nem volt divat a kontrollálatlan családi demokrácia; csak a nettó befizetők rendelkeztek szavazati joggal.

A horgászkülönítmény este kiment a holtágra piál… …izé… törpeharcsázni, reggel pedig pontyra csaliztak. Dél fele, amikor feljöttek a vízről, a kerti műanyag kiskádban már annyi hal evickélt, mint Indonézia partjainál cunami után.

A megfelelő mennyiségű rövidital és sör elfogyasztása után nekiláttak a felnőttek a bográcsozásnak. Felállították a háromlábú bográcsállványt, ráakasztották az öblös bográcsot, majd belobbantották alatta a gyújtóst és az aprófát. Némi füstölés után szép, egyenletes tűz gyulladt és kezdődhetett a muri!

Misi bácsi jelezte, hogy a hagymát kicsire kell aprítani. Ő maga nem folyt bele az előkészítésbe, hiszen mindenki tudta, hogy ő a főzés tudora: neki csak az arányokra, időpontokra kell figyelni, nem aprózhatja el magát holmi hagymapucolással, halbelezéssel. Ezeket a kisegítő munkákat a nők végezték.

Beledobott egy darabka zsírt a felmelegedett bográcsba, ami egy pillanat alatt elolvadt, majd rászórta a valóban igen apróra darabolt hagymát. Hagyta, hogy sercegjen, néha meg-meg rázogatta. Mindenki el volt ájulva már ettől is: látszott, hogy profin rázogat az öreg.

A férfiak iszogattak, és a jó melegben a nők is. Utóbbiak talán inkább csak sört. Misi bácsi fennhangon jelezte:

– Jöhet a kárász, az apróhal, meg a törpe!

Engedelmesen odavitték neki a megtisztított, kibelezett halakat, ő pedig nagy műgonddal elrendezte őket a sercegő, párolódó hagymán.

– Figyeljétek, hogy kell! – hívta fel a figyelmet anyám.

Az öreg érezte, hogy ez dramaturgiailag fontos pillanat, ezért igazított kicsit a halakon, aztán, mintha ennek lenne jelentősége, előbb csak egy kicsi vizet öntött rájuk, igazított valamit a bográcson, s csak utána öntötte fel teljesen. Nagy műgonddal persze mindent.

– Nagyon tud az öreg!

– Bizony! Híres a halászléje!

Mindezt úgy tárgyalták meg az iddogálók, hogy Misi bácsi is hallja. Töltöttek neki bort és odavitték, mert mindenki érezte, hogy most aztán nem hagyhatja ott a tetthelyet. A lé lassan gyöngyözni kezdett, de az öreg kicsit feljebb húzta a láncot, hogy a bogrács picit kevesebb hőt kapjon.

– Mindenre odafigyel! Hiába na, aki tud, az tud!

Az öreg lehúzta a bort és csak úgy kinyújtotta az üres poharát, bele az udvar meghatározhatatlan légterébe, de kérés nélkül azonnal odaugrottak ketten is és töltöttek neki. Nehogy egy lépésnyit is el kelljen távolodni a halászlétől.

Ezt is megitta. Most jött a fűszerezés. Na, itt nem lehetett lacafacázni! Az öreg patikusi pontossággal adagolta a sót, a borsot, a paprikát az előre odakészített fűszeres dobozokból. Minden mozdulata letisztult, kőprofi volt! Nem szólalt meg, de a szeméből sugárzó magabiztosság nem hagyott kétségeket: itt bizony a halászlevek Chimborazo-ja készült, amelyről csak és kizárólag szuperlatívuszokban beszélhetünk.

Ahogy teltek a percek, az árnyékok meghosszabbodni látszottak, ám ami igazán nőttön növekedett, az Misi bácsi elismertsége volt. A délután folyamán a főzőmesterség olyan piedesztáljára került fel, ahonnan már nem lehet tévedni, nem lehet hibázni.

Van egy elmélet, miszerint az ember élete során csak néhány alkalommal mondhat ki olyasmit, amire mindenki emlékezni fog sokkal a halála után is. Ez természetesen átvitt értelemben a tettekre is igaz és mindannyian éreztük, hogy ez a mai délután Misi bácsi nagy napja lesz! Olyan csúcspontja életívének, amelynek minden rezdülése egy dolgos és bölcs élet párlata egyetlen halászlébe sűrítve. Mármint a „dolgos” és „bölcs” jelzők kizárólag Misi bácsi fejében fordulhattak meg önmagát jellemezve, mert a rajta kívülálló többieknek ez a két fogalom bizonyosan nem jutott eszébe róla.

Apró nüanszokkal éreztette, hogy ő olyan tudás birtokában van, amit mi, egyszerű, földi halandók sohasem érhetünk el. Hol egy csipetnyi – de tényleg csak a két ujja közé becsippentett mennyiségű – borssal egészítette ki a halászlé várható ízélményét, hol aprócska, finom bográcsrázogatásokkal hozta tudtunkra, milyen magaslatra jutott ő a halászléfőzés Parnasszusán. Ahogy a nevezett hegycsúcs a szépség és a művészet eszményi helyszíne, a költészet otthona, a tökély és a halhatatlanság jelképe, úgy lényegült át az udvarunk, egészen pontosan a diófa alatti bográcshely valamiféle isteni megbizonyosodás helyszínévé és ahogy az illatok szállni kezdtek, úgy magasztosult fel Misi bácsi is.

Valóban mindenre odafigyelt! Rázogatott, néha megkotorta a tüzet is, mert az egyenletes hőeloszlásra is figyelni kellett. Ahogy egyre éhesebb lett mindenki, tisztes távolságra körbevettük a csodát. Éreztük, hogy szentségtelen, bűnös lelkekként nem léphetünk be a bűvkörbe, de távolról nézhetjük azt. Immár Misi bácsi minden mozdulatát elismerő hümmögések kísérték, a sokat próbált férfiak száját csak az öreg szakácsot magasztaló szavak hagyták el. Apám volt az egyetlen, aki beléphetett a jeltelen bűvkörbe: ő töltögette az öreg poharát, ha elfogyott belőle a bor.

Ezen a délutánon Misi bácsi olyan morális magaslatokba jutott, amelyről korábban sejtelme sem lehetett. Egy élet tapasztalatainak fél délutánba sűrített esszenciája oly szintű szubsztanciáját adta a szakértelemnek, amihez már nem lehetett hozzátenni semmit. Misi bácsi felmagasztosult. Éreztük, hogy ez a mai nap lesz az öreg életpályájának legmagasabb íve. A halászlé már majdnem elkészült, az illata belengte a környéket, hírül adva, hogy a tanyánkon megszületett A HALÁSZLÉ! Így, csupa nagybetűvel!

A történelemben ritkák az ilyen pillanatok, talán a betlehemi kisded születése lehetett ilyen, vagy amikor a Wright fivérek gépe elsőként a levegőbe emelkedett.

Misi bácsi fakanalat kért, majd megkóstolta a vörös lét. Ha filmre vettük volna az eseményeket, most kellett volna az arcára közelíteni, ahogy ízlelgetve saját produktumát elnézett a végtelenbe, majd lehunyta a szemét. Arcán az ősi varázslók sejtelmes mosolya futott át, azok mosolya, akik rájöttek az aranycsinálás fortélyára. Tudtuk, hogy most kinyilatkoztatás következik és annyira a hatása alá kerültünk a pillanatnak, hogy azon sem csodálkoztunk volna, ha Misi bácsi ebben a pillanatban elárulja az élet értelmét. De csak ennyit mondott:

– Még öt perc!

Tudta. Tudta az öreg és tévedhetetlenül kimondta a megkérdőjelezhetetlent. A kóstolásból pontosan felmérte, hogy háromszáz másodpercre van szüksége a gyöngyöző hallének ahhoz, hogy elérje a tökéletesség legmagasabb fokát.

Anyámék beszaladtak a tányérokért, evőeszközökért, nekünk gyerekeknek az udvaron álló asztal viaszosvászon asztalterítőjéről kellett lesöpörni a diófáról rápotyogott mindenfélét, a férfiak pedig újabb kört töltöttek ki. Közben mindenki dicsérte Misi bácsit, aki szerényen, de láthatóan öntudattal fogadta a zengedelmeket. Tudta, bizton tudta, hogy erre a pillanatra mindenki emlékezni fog évek múlva is!

A nők kenyeret szeltek; szép, nagy, széles kenyérszeleteket. A férfiak kitöltötték az utolsó kört az evés előtt, hogy legyen étvágy. Mi, gyerekek csak nyeltünk nagyokat, rohadt éhesek voltunk már.

Misi bácsi odament a bográcshoz és újabb apró rázással keverte meg a halászlét, majd úgy gondolta, némi apró fát dob még alá, hogy pont akkora legyen a láng, amekkora a tökéletesség eléréséhez szükségeltetik a fennmaradó mintegy három percben.

Lehet, hogy ez a futó gondolat jelentette a hibát a rendszerben, lehet, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiség kissé koordinálatlanabbá tette a mozgását. Nem tudni, mi okozta az elkövetkező fél másodperc történését!

A lényeg, hogy ahogy elsomfordált a bográcsállvány mellett, véletlenül kirúgta az egyik lábát! Az állvány feldőlt, a nemes étek egy ügyes löttyenéssel a beton szélére zuhant. Gurult egy picit, majd éppen a macskáknak kirakott és fél délután ott erjedő maradék halbelein állt fejre. Hogy véletlenül se legyen egyetlen falat se az egészből, ami megmenthető.

Nos, itt jött el a pillanat, amiről csak később tanultam meg, hogy úgy nevezik „paradigmaváltás”. A nők feljajdultak, a férfiak pedig azonnal a leegyszerűsített valóság ok-okozati összefüggéseit kezdték finom mívességgel elemezni:

– Mit csinálsz, Misi bácsi? – Itt néhány olyan kifejezés következett, amit akkoriban még nem értettünk egész pontosan, csak sejtéseink voltak róla, majd folytatták. – A vén hülye! Hát ez nem igaz!

Misi bácsi félbódult állapotban próbálta menteni a menthetőt és tétova mozdulatokkal visszamerni a halhúst a földről, de mint említettem, épp azon a környéken egy kis halbelsőség is pihent, amit a macskák már nem bírtak megenni napközben, így a szép, nagy falusi legyek lakmároztak róla. Ebből a finom anyagból is mert bőségesen a „darab, darab” elvet követve. Itt már látszott, hogy ebből nem lesz halebéd (vagy vacsora).

– Az isten rakja bele a kacska lábadba a görcsöt! Vén majom! Mit csinált? – a férfiak folytatták a helyzetelemzést. – Jobb lett volna, ha rögtön a ganéra szórjuk a szákból a halat és nem pucoljuk meg. Ha tudjuk, hogy ennyicske eszed van, Misikém, ki sem mentünk volna horgászni! Itthon maradtunk volna és jól berúgunk, akkor nem ettek volna meg a szúnyogok!

Szegény öreg teljesen megroppant. A déltől felépített elismerésből ácsolt kristály piedesztál úgy zuhant össze egy pillanat alatt, mintha sohasem lett volna. Az egyik pillanatban még majd’ szentté avatott szakácszseniből kétbalkezes, nyomorult, vén hülyévé töpörödött. Három perce még glória övezte, most meg már falu bolondjának sem kellett. A kritika jellege annál pengeélesebb, minél nagyobbak az elvárások! Bár az iszogató férfiak adták a lovat Misi bácsi alá, s hitették el mindannyiunkkal, hogy csodát tapasztalunk, a projekt megbukása után egyedül neki kellett „elvinni a balhét”.

Nem bírta elviseli a vereséget. Úgy, ahogy volt, tök részegen beszállt a Trabantjába és csapot-papot maga mögött hagyva hazament Szekszárdra. Mi gyerekek persze nem bántuk, sőt jót röhögtünk rajta, mert – ahogy már említettem – nem igazán szívleltük a vénembert. A felnőttek még tárgyalták az esetet egy ideig, szitkozódtak, aztán anyám kitalálta, hogy csinál egy kazalnyi túróstésztát, ami hamar megvan. Szóval a végén mégis jót ettünk, és mivel a nők jól megszórták kisütött pörccel, inni is lehetett rá!

Felnőtt fejjel meghallgattam volna egyszer ugyanezt Misi bácsi szemszögéből is, bár sejtem, soha, senkinek nem dicsekedett el vele!