Az elme temetője

Szépirodalom / Novellák (235 katt) Tad Rayder
  2022.06.13.

Ez a hely járt George Anderson fejében, amitől nem tudott szabadulni. Egy képzelt világ utolsó menedéke volt, amit ő valóságnak festett le az orvosoknak és az ápolóknak, akik a nap huszonnégy órájában figyeltek rá az elmegyógyintézet falai között. Sokszor olyan valósághűen mesélt erről a helyről, hogy volt, amikor még az adott ápolót is meg tudta, győzni a létezéséről. Persze mindig csak addig tartott a meggyőzés varázsa, amíg a vizsgálat tartott.

George és családja cirkuszosok voltak, járták az országot, és nagyszabású műsorokat adtak elő a nagyérdeműnek. Akkor is porondon voltak, amikor az apja műsor közben leesett az állványról, amit előtte maga George szerelt össze. Az apjának esélye sem volt a túlélésre, mert ahogy arccal előre leérkezett, az alatta elterülő homoktenger hirtelen vérvörössé vált. A nézők dermedten figyelték az eseményeket és a mozdulatlan testet, aki még pár perccel ezelőtt vígan szórakoztatta őket, de bekövetkezett a szomorú valóság. Paul Anderson eltávozott az élők sorából, és nem maradt más csak egy újabb hústömeg a hullaházban. Miután elszállították a helyszínről, a fiát Georgeot meg a rendőrök vették pártfogásba, de az addig mindig jó kedélyű emberből egy szempillantás alatt hallgatag, visszahúzódó, és magában beszélő emberi roncs lett. Amikor a rendőrök megpróbálták kihallgatni ,csak egy mondatot szajkózott.
„A világ egy nagy játszótér és addig játszunk, amíg a móka véget ér.”
Felmerülhetett volna a hatóságokban, hogy gondatlanságból elkövetett emberölésért bekasznizzák és ráhúzzanak tíz tizenöt évet, de jobbnak látták az ábrázatából ítélve megmutatni egy pszichológusnak, aki beszélgetést próbált vele kezdeményezni, de rájött, hogy teljesen felesleges, mert annyira kizökkentette az apjával történt baleset a valós életből, hogy maga köré húzott egy falat ahol csak ő és az apja van. A valóságot nem érzékeli. A fal egyfajta védelmet nyújtott, amin belül felépítette a saját világát és elkezdett beszélni egy temetőről az erdő közepén, ami egy tisztáson van. Miután a hatóságok átadták az elmegyógyintézet igazgatóságának, a pszicho dokinak, akit történetesen Dr. Dawsonnak hívnak, többször is elmondta, hogyan is néz ki a temető.

– Ez van a temető kovácsoltvas kapujára felírva:
„Az álom, mi ringat, sötét és mély,
Holtak őrzik e helyet,
Miből hiányzik a szeretet.”

Ahogy hallgatta a doki, a kezén vigyázállásba vágták magukat a szőrszálak, és megborsódzott a háta, mert George olyan élethűen mondta el ezt a pár sort, hogy meghűlt az ereiben a vér, és ő is elképzelte a kapu felett a szöveget.

– A temetőben a kereszteket varjak őrzik – folytatta George a társalgást a dokival. – Rideg és fájdalmas hely az, ahol apám is nyugszik, és a lelke már a madaraké.
– Hogy érti, hogy a lelke már a madaraké?
– Úgy, ahogy mondom. Halálával elment erre a helyre, ahol a holtak lelke a madarak karmai közé kerül, és a síron túl most már mást szolgálnak, mint itt a földi létükben. A madarak azért őrzik a holtak keresztjeit, hogy a lelkük tovább szárnyalhasson a lét túloldalán, hisz a halál után is van élet.
– Mi az, amit szolgálnak?
– Magát a temetőt, ahol a túlvilági lét kezdődik a halál eljövetelével, és a sírokat, kereszteket fagyos fák jéghideg ágai veszik körbe, amikben már nincsen élet. Ez az a hely, ahol apám nyugszik. Ez a temető egy átjáró az élők világából a holtakéba, és aki oda belép, az többé nem távozhat. „Bűnös a holt lelke ki oda el lett temetve”. Apám is bűnös volt azért került oda.

George hallgatott majd pár másodperc után folytatta.

– Amikor kicsi voltam, anyám mellett kétes erkölcsű nőket hajszolt.

A doki megdöbbent arccal vette tudomásul George válaszát. Amikor újra beszélt a rendőrökkel Dr. Dawson, annyit mondott nekik, hogy kérdezzék ki az anyját az apjával való kapcsolatáról, de azt továbbra is fenntartotta, hogy nem állíthatják elő Georgeot a gondatlanságból elkövetett emberölés vádjával, mert a pszichikai állapota az az a fal közte és a valóság között, ahol egy nagy szakadék tátong, hiába lehet vele beszélgetni, és tűnik úgy, hogy vannak tiszta pillanatai, mint amit mondott az anyjáról és az apjáról. Ez a temető nem más, mint az ő képzeletének szülötte. S a háttérben George egy zenéről kezdett beszélni, ami nem volt más, mint...

A kriptalakók zenéje

Igaz, hogy George nem került börtönbe, de az elmegyógyintézet falai között is volt ideje gondolkodni. Általában egy gyermekkorból fentmaradt kedves emlék szokott leggyakrabban eszébe jutni. Amikor az apja elvitte biciklizni olyan kilenc éves korában, és az egész napot együtt töltötték, csak ő és az apja, na és persze a fagyi, ami nem maradhatott el, amit mindketten úgy hívtak, hogy a „mi időnk”. Paul nagyon szerette a fiát, büszke volt, hogy ő lehet az apja. Rajongásig szerette, és mindig azt mondta róla, neki van a világon a legszebb és legokosabb fia, aki mást mondana az hazudik. Ezt mindenki tudta, aki ismerte őket, mert Paul egyfolytában áradozott a fiáról, és ha nem is szólt semmit, a szemei elárulták, hogy a legnagyobb ajándéknak tartja a fiát. Miközben egyre jobban cseperedett, idővel egyre több dolgot mutatott meg neki Paul a cirkusz világából. Az elején még kisfiús tekintet, bámészkodás és csodálkozás ült ki George arcára, de ezeket hamarosan felváltotta az érdeklődés, és az egyre több kérdés a cirkusz világával kapcsolatban. Az apját ezt boldoggá tette és bízott benne hogy egyszer majd ő fogja a családi vállalkozást továbbvinni, ami a megélhetésüket jelenti. Ez volt a mottójuk: „Ha jó műsort adsz elő a nézőnek, a mosollyal együtt fagy az arcára a rémület.”
Azt szerették, amikor produkálhatták magukat, és a látványosság és az izgalom miatt lerágták a nézők a körmeiket, és mégis mosoly volt az arcukon. Boldogok voltak, hogy ezt csinálhatják. Nekik ez volt az életük. Ezért örült annyira Paul, hogy George érdeklődik e világ iránt. De ahogy érdeklődött, egy kis idő után mindig lankadt a figyelme, és visszatért mindig ahhoz, amit apjával annyira szeretett. Fagyi és biciklizés, de mindennél többet ért neki, hogy ezt az időt vele tölthette. Persze az apja betudta ezt a gyermeki kíváncsiság nyughatatlan következményeként, és soha nem dorgálta meg George-ot, mert arra gondolt, hogy ha már elkezdett ez iránt érdeklődni, akkor hiába tereli el a figyelme a gyermekkor semmittevésébe, ami kellemes időtöltés volt még számára is, mert ő is visszatér a cirkusz érdeklődési köre felé. De amíg nem így volt, Paul hagyta fiát azt csinálni, amit igazán szeret. Ők ketten olyan szoros köteléket ápoltak egymással, hogy George anyja néha már féltékeny volt a férjére, hogy őt jobban szereti a fia mint a saját tulajdon anyját, pedig ő hozta a világra. Persze ezt soha nem mondta Paulnak, és csak saját magát emésztette ezekkel a gondolatokkal, mert soha nem akarta ezzel megbántani, akit nagyon szeretett és tisztelt a családhoz való hozzáállása miatt. A szerelem csodákra képes, és gyakran olyan gondolatokat hallgattat el az emberrel, amit legszívesebben kiordítana magából, de mégsem teszi, mert belegondol, hogy a bánat, amit ezzel okozna a másiknak, talán örökre nyomot hagyna benne. Ezt Zoe is tudta. Tisztelte férjét és a családi békét nem akarta felborítani ezzel, hogy ilyet mond Paulnak. George apja derék, magas, vállas ember volt, akire termeténél fogva is felnéztek, de amikor fiával töltötte a „mi időnket”, akkor szeretettől teljes törékeny embernek látszott, akinek a szívét elrabolta fia ragyogása az ő szemében.

Ezek a pillanatok élmények jutottak Georgenak eszébe az elmegyógyintézet falai között, amikre szívesen emlékezett vissza, mert egy boldog gyerekkor emlékét zárta a szívébe. De szembe kellett néznie a valósággal, hogy ezek az emlékek már csak a múltat jelképezik és most ő itt van a szobában egyedül, mint a kisujja apját meg a varjak őrzik az elme temetőjében azon a képzelt helyen, amit ő valóságnak érzékel és ugyanúgy festett le a dokinak pedig nem az. De az ő fejében továbbra is léteik ez a hely és hisz benne mert még mindig a gyermeki rajongás van jelen nála az apja iránt a jó emberek hatására akik nem fakultak meg az évek során a szíve mélyén. Hiába volt a szobában egyedül azt mondogatta, hogy olyan az életem, mint a dobókockán az ötös. Négy fal között én vagyok az ötödik.

Ez az őt kezelőket szó szerint megrémítette, a pszichológust meg ámulatba ejtette, és már-már elgondolkozott rajta, hogy annyi orvosi évvel a háta mögött, ahol labilis elméjű betegekkel foglalkozott, még is most először áll fent a helyzet lehetősége, hogy tévedett Georgeal kapcsolatban. S ezt azzal magyarázta, hogy még nem látott olyan beteget, aki a képzelt világából ilyen könnyedén váltson át a valóságba és mondjon, vagy akár tegyen olyan dolgokat, ami teljesen logikus, ha az ember végiggondolja. S most George ezt produkálta, amit csak a börtönviselt vagy egykor állami gondozásban élt emberek tudnak elmondani, de még ha nem is elmondani, akkor csak a helyzet ismeretét tekintve hihető az amit mondanak. S George ezeknek mind megfelelt. Légy bezárva és megismered önmagad. Ez az élet egyik farkastörvénye, amit látszólag George elég jól ismert. Miután ezeket a tiszta gondolatokat elmondta az orvosnak megint visszazuhant abba a mélybe ahol azelőtt tartózkodott. Az elméje zavart volt és a szemei üresek mint egy gyilkosnak aki pár perce végzett az áldozatával. Ahogy a doki nézte az üres tekintetet George újra az apját említette és visszatért oda hogy az apja bűnös volt és azért került oda ahol most van ott ahol a kriptalakók zenélnek.

A dokinak az arcára fagyott az a kevés mosoly, és az öröm is, amit az okozott neki, amit hallott, de most még a hideg is végigfutott a hátán. Szinte érezte, ahogy a szőrszálak egyesével megborsóznak, ami átjárta a testének minden zugát. Egyből nem is volt kétsége afelől, hogy George kezelésre szorul, és a tiszta elméjéről alkotott gyors véleményt vissza is vonta. Belegondolt abba amit mondott, és nem tudta elengedni ezt a hátborzongató kijelentést. Ahogy ebbe az állapotba zuhant, egyre csak ezt emlegette, hogy a kriptalakók zenéje szól szüntelen.

– El tudná nekem mondani mit is jelent ez valójában?

George válaszolt a kérdésre.

– A világ az csak egy cukormázas felszín, amiben vannak néha jó pillanatok, amit megélhetünk és örülünk neki, hogy az adott percben az a miénk, de ezalatt a felszín alatt van egy másik világ, az igazi, amit csak akkor tapasztalunk meg, ha átkelünk az ösvényen. Ahol mindig éjszaka van és árnyékok kísérik minden léptét a léleknek, és férgek bújnak, meg a megmaradt csontok között, ahol az ízelt lábaik úgy sercegnek, mintha a világnak játszanák a kriptalakók zenéjét. Apával is játszanak.

Dr. Dawson fal fehér lett, ahogy ezt hallgatta, de még is úgy ítélte, meg hogy teljesen összefüggő az, amit George mondott.

– Tudja, doki, a varjak csak a bűnösöket őrzik. S ha ezt a világot nézzük amiben élünk, biztos, hogy neki is van bűne… De mi lehet az?
A gondolatmenetemet a doki zavarta meg azzal, hogy a térdhajlatával kitolta a széket, és felállt az asztaltól.
– Azt hiszem, mára végeztünk – közölte Dr. Dawson és kiment a szobából.
– Köszönöm doki, amit értem tesz!

Bár az orvos már kiment a szobából, George szavait mégis elcsípte, még ha nagyon nehezen is, mert az ajtó már becsukódott mögötte. S ezzel az egy mondattal megint kétségbe vonta George az orvos eddigi praxisának értelmét, mert amilyen intelligenciát mutatott, nem éppen olyan személyre vall aki, magába zárkózott, vagy épp teljesen elszakad a valóságtól, hanem olyanra, aki mindig beszámítható és kommunikatív az emberi társadalommal, és ami a legfontosabb, arra nem jelent veszélyt. De Georgenak csak néha voltak ilyen tiszta pillanatai és leggyakrabban annak a diagnózisnak felelt meg, amit felállítottak nála az orvosok. Mindezek ellenére is gyakran visszatér ahhoz a szép gyermekkori emlékhez, ami az apjához köti, de a valóság neki hosszabb ideig megfoghatatlan az apját ért baleset miatt, és az a fal, amit húzott maga köré, az teszi ki a mindennapjait, ahol az apjával hallgathatják a kriptalakók zenéjét. A következő beszélgetés már egy másik időpontban volt George anyjával, ahol fény derült arra, hogy miért volt Paul bűnös és miért mondta ezt George, hogy csak a bűnösöket őrzik a varjak.

2. rész – Karma

– Én mindig mondtam neki, hogy nem lesz jó vége, de ő csak tovább folytatta. S amikor ezt mondtam neki, ő rám nézett, és olyan mosolyt villantott felém, mint aki biztos abban, hogy én ezt csak bolondozásból mondtam neki. Egy csepp aggodalom és félelem sem volt az arcán, inkább magabiztos nevetés. Egy házasságnak az alapja az őszinteség, amit Paultól már nagyon régen nem kaptam meg. Ez akkor vált bizonyossá, amikor egy átmulatott éjszaka után megtaláltam a kabátzsebében egy csomag óvszert, amit ottfelejtett. Éreztem én, hogy már régóta hűtlen hozzám, mert már nem úgy viselkedett velem, mint egy tisztességes férfi a feleségével.

Elis arcán szomorúság jelent, meg amit a doki is észrevett, majd hagyta, hogy tovább folytassa az asszony.

– Akkor megfogadtam, hogy a jó Isten segítségével a karma egyszer visszaadja, majd neki. De amikor ezt elmondtam neki, csak annyit mondott, hogy két műsorszám között kevesebb poharat kellene emelgetned Elis, és nem azzal megnézned, hogy megvan-e az egyensúlyod, mert két hátránya is van. Az egyik az az, hogy tényleg elveszted a másik meg az, hogy zöldeket beszélsz. Ahogy gyülemlett bennem a fájdalom úgy öntöttem magamba a röviditalok sokaságát, mert az gondoltam, hogy a mámor a legjobb búfelejtő. Így persze lehetősége nyílt Paulnak cafkák sokaságát magáévá tenni, és élvezni velük a gyönyör perceit, amit ezek a nők elloptak tőlem, ahogy nekem tanácsolta a két műsorszám között. Csakhogy amíg én ittam, ő döngette a showhoz szükséges táncos lányokat, persze ő mindezt tagadta. Egy idő után belefáradtam és elfogadtam a sorsomat, hogy igaz, a felesége vagyok, de ő már soha nem lesz az enyém. Ezzel együtt a karma közben dolgozott, és amikor megtörtént a baleset, egyből az jutott eszembe. A karma elvégezte a dolgát. Igaz, hogy sokat kellett rá várni, de meglett a büntetése a sok áthancúrozott éjszakáért.

A doki számára ez úgy hatott, mintha Elistől ez egy beismerő vallomás lenne, amit nem is lehetett másképp venni bár Elis nem mondta ki szó szerint, de Dr. Dawson tudta, hogy ő várt erre a pillanatra, amikor meghal a férje.

– S ha jól tudom, dr. úr, ezért nem jár büntetés, hogy ha a nőt megcsalja a férje, és a nő azért imádkozik, hogy a karma utolérje.
– Azért tényleg nem hangzott a válasz. Pedig azt hittük, maga lesz a hunyó nem a fia.
– A fiam csak elkotyogott valami olyat, amire fiatalabb korából emlékezett, mert ugye én, amíg elaludtam a sok szesztől, addig George, mivel imádta az apját, mindig vele akart lenni. Egy ilyen alkalomkor volt szemtanúja az egyik félrelépésének.

Mindezek Tracy kihallgatásán hangzottak el miután a rendőrök nem tudták, hány gyanúsítottjuk is van valójában. Vagy pontosabban melyik az igazi. Tracy jól tudta, hogy ezért nem csukhatják le de viszont ott volt még George is, aki magába zárkózott és néhány értelmesnek tűnő, összefüggő mondattól eltekintve nem lehetett beszámíthatónak nevezni még távolról sem. Így maradt a rendőrök számára a dilemma, hogy mit csináljanak, miközben az öreg Andersont utolérte a karma és mozdulatlan hústömegként fekszik a hullaházban.

– Én, miközben láttam a világot széthullani körülöttem apró kis darabokra, mint egy puzzle, próbáltam összerakni, de valahol sosem ment, de azt hiszem az, hogy próbáltam összerakni, az inkább önmagam ámítása, mert ha megtettem volna, nem kezdtem volna inni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy amit felépítettünk idáig jutott. Persze a cirkusz ugyanúgy megmaradt, de a kettőnk kapcsolata megromlott és egyikünk sem tudta hol kezdődött el az egész, mert amire észrevettük, már benne voltunk a magánéleti válság slamasztikájában. Így ment ez hosszú időn keresztül, de próbáltunk minden vitát úgy lebonyolítani, hogy George ebből a legkevesebbet vegye észre. Valamikor sikerült valamikor nem. Talán az elmúlt évtizedekből, amit együtt töltöttünk egy ilyen alkalmat tudok megemlíteni, amikor a kis George szem és fültanúja volt a veszekedésünknek. Ő fent volt a szobájában, mi pedig lent a nappaliban, ahol összeszólalkoztunk Paullal, ami tettlegességig fajult a féltékenység miatt. Én megütöttem haragtól vezérelve, ami inkább volt düh az iránt a sok kétes erkölcsű nő iránt, akiket még mellettem dugott. Ő erre megragadta a nyakam és már csak akkor engedte el, amikor George a lépcsőn lerohanva rákiáltott „apa ne bántsd” szavakkal. Ahogy elengedte a torkom, és kiszabadultam a kezei szorításából, egyszerre lett úrrá rajtam a pánik és a felismerés, hogy ha George nem jön le az emeletről, nem biztos hogy elengedett volna.

Mindezek csak visszaemlékezések, hogy hogyan jutottak ide, és miként kezdődött a kálváriájuk, és a cirkusz mellett a családjuk teljesen széthulljon, és hogy a cirkuszosok szemében hogyan lett ő mindenki Tracyje, a napokat már csak ital társaságában elviselő megtört nő, akit most a fia mellett azzal gyanúsítanak, hogy megölte a férjét.

– Igen, lett volna rá okom, de soha nem tudtam volna bántani, mert mindig azt néztem, hogy ő ezt az egészet felépítette és én ezért mélységesen, talán túlságosan is tiszteltem, akármilyen is volt. Nem öltem meg a férjem, de a karma nem felejtett.

A doki megmaradt annál az álláspontjánál, amit már korábban felállított a rendőrök segítségével, hogy sem George-ot sem pedig Tracyt nem lehet elítélni, mert bár az asszonynak lett volna miért megölni a férjét, mégsem tette, inkább rábízta az egészet a karmára, ami bejött neki. George meg az elmeállapota miatt nem elítélendő, így ő megmarad az általa valóságnak vélt elme temetőjében, ahol a varjak a bűnösöket őrzik, és ő is ott lehet vele. Így Paul Anderson halála véletlen balesetnek lett elkönyvelve, hiába voltak a rendőrök közelében olyan személyek, akik akár hibáztathatóak is lettek volna.

2021.-2021. 07. 20.

Előző oldal Tad Rayder