Rémálom a Galiba-toronyban

Fantasy / Novellák (171 katt) Carun
  2021.03.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/3 számában.

– Ó, én hősöm, hát eljöttél végre! – A királylány csábosan pillantott az ajtóban álló férfira. Láncai ritmikusan csörögtek, miközben lejtett egy enyhén erotikus táncot. – Jöjj! Szabadíts ki és a tiéd vagyok!
A hősnek nevezett alak nyelt egy nagyot.
– Hát az attól függ. – Zsebéből egy papírlapot halászott elő és olvasni kezdte. – Te vagy Szende, a szűz királykisasszony, Erdőmélye királyának egyszem lánya?
– Én vagyok! – búgta.
– Huh, akkor szerencsém van, és nem hiába vágtam le tíz emeletnyi szörnyet. Na, de még be sem mutatkoztam: Kóbor vagyok, a lovag. Azért küldtek, hogy kiszabadítsalak.
– Akkor ne várass tovább! Galiba, a gonosz varázsló bármikor visszatérhet a heti nagy-bevásárlásból!
– Persze-persze! – Kóbor zavart mosollyal az arcán indult meg a királylány felé. – Az ajtót őrző trollt fél kézzel elintéztem, az ő nyakában volt ez a kulcs, ami nyitja a… MI-MI A ROSSEB AZ OTT?!

A lovag úgy vetődött be az egyik oszlop mögé, mint akit tűzlabdával vettek célba. Szende le merte volna fogadni, hogy mindeközben egy lányos sikolyt is hallott.

– Kóbor? Mégis mi a fenét csinálsz?
– Én nem… nem szeretem… az ilyen izéket…
– Miről beszélsz?!
– Arról ott! Hát nem látod?! – Fejével enyhén biccentett a közte és Szende között peckesen lépkedő bestia felé.
– A libára gondolsz? Az csak a varázsló házi-kedvence, teljesen ártalmatlan.
– Liba, lúd vagy gúnár, egyre megy. A szemében gyűlölet és gyilkos vágy lakozik, a csőre a véremre szomjazik. – Kóbor rettegve nézte a terem közepén tisztálkodó szárnyast: a bestia megrázta tollas testét, mire a lovag hangosan felszisszent. – Áhá! Ez a dög megérzi a félelmet!
– Az istenit már! Hagyjad azt a libát és szabadíts ki végre! Három órája viszket az orrom, mindjárt megőrülök, te meg itt szórakozol?!
– Ez nem vicc! Ez egy nagyon komoly betegség! Úgy hívják, hogy ornithofóbia. Tudósok megállapították, hogy a királyságban élők több, mint két százaléka…
– Az csak egy liba! – A királylány bosszúsan toppantott egyet. – Mégis mit fog veled csinálni? Az előbb győztél le egy trollt fél kézzel, most meg…
– Az nem ugyanaz! A trolloknak nincsen csőre, arról nem is beszélve, hogy… TE JÓ ÉG! EZ MEGINDULT FELÉM! MIND MEGHALUNK!
– Kóbor, most komolyan…

De a lovag lemaradt a mondat végéről, ugyanis se szó, se beszéd, kiviharzott a teremből. A királylány nagyot sóhajtva csak ennyit fűzött hozzá:

– Basszus.

*

Öt perccel később Kóbor, a lovag, fémsisakos feje tűnt fel az ajtóban.
– Elment már? – kérdezte reménykedve.
Szende a szemét forgatta.
– Persze… Ez egy olyan ügyes liba, hogy sikerült észrevétlenül megszöknie egy ablaktalan toronyból.
– Merre van? – kérdezte a férfi, miközben kivont karddal beljebb lopakodott.
– Mit tudom én! Egy perce még itt volt valahol. Nem eshetnénk már túl ezen az egészen?
Kóbor, látszólag összeszedve minden bátorságát, meggyorsította lépteit.
– Oké-oké! Mutasd azokat a bilincseket… Hmm… Hova is tettem a kulcsot… Áhá, itt is van… Akkor most kinyitom… AZ ISTEN SZERELMÉRE, EZ VISSZAJÖTT! A ROHADT DÖG! TUDTAM, HOGY NEM ADJA FEL!

A királylány csendes szemtanúként nézte végig, ahogy hős lovagja egy mozdulattal a libához vágta szabadulása kulcsát, hogy aztán vinnyogva húzódjon ismét egy oszlop fedezékébe.
– Kóbor, ne legyél már ekkora tejbetök!
– Igazad van, királylány… Erőt kell vennem magamon és szembe kell néznem a félelemmel. Meg tudom csinálni! Meg-tudom-csinálni!

A lovag ezen szavakat mantrázva lépett elő rejtekéből. Acélkesztyűbe bújtatott kezének ujjai erősen szorították kardjának markolatát, homlokán kicsapott a hideg veríték. A liba lustán kitárta hófehér szárnyait, tekintetét Kóborra emelte és kérdőn oldalra billentette a fejét.

– Gá?!
– Francba… francba… – suttogta a lovag, miközben megpróbálta összeszedni méltósága széthullott darabjait. – Meg tudom csinálni… Gyere, te rohadék! Te retardált kacsa, te! Azt hiszed, félek tőled?! A szemedbe röhögök, te elhízott tollpárna! Hát még repülni sem tudsz!

A liba szemében mintha értelem csillant volna, és a kihívásra válaszolva rohamra indult; az úszóhártyás lábak gyorsuló topogása vérfagyasztó sziszegéssel párosult.

– Ez az! Gyere csak! Majd én megmutatom neked, hogy ki itt a főnök! Te hosszúnyakú, kenyérzabáló, tojásrakó, gágogó rohadék!!!

A támadó bestia elrugaszkodott a földtől, szárnyait szélesre tárva fehér tollas rettenetként siklott Kóbor felé.

– ÁÁÁÁ!!! EZ TUD REPÜLNI!!!

Kóbor, a lovag, kutyafuttában hagyta maga mögött a Galiba-tornyot, Szendét, a szűz királykisasszonyt és az egész Erdőmélye Királyságot.

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 8 db)