Taposó

A jövő útjai / Novellák (161 katt) kosakati
  2021.03.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/3 számában.

– Jaj, csak ne most! Ne most! Ne most! – kiáltott fel Liv.

A képernyő ijesztően halványulni kezdett. Liv gyorsan átkapcsolta a tévét a tárolt energiáról a taposóra. Inas, hosszú lábaival eszeveszetten taposni kezdte az áramfejlesztő pedálját. A képernyő lassan ki is világosodott. Liv kedvenc műsora ment éppen; A napszinti sport-csatorna nyereményes játéka.

A képernyőn egy uszodát mutattak éppen, ahol napbarnította fiatalemberek vízilabda meccset játszottak. A türkizkéken vibráló vízben lebarnult testek viaskodtak egymással. Az ablakokon oldalról besütött a nap. Az egyik játékost kiállították. Ahogy a bronz-barna bőrű sportoló kimászott a medencéből, a fény megcsillant a bőrén gyöngyöző vízcseppeken.

– Hasonlít Janra… – sóhajtotta a lány.

Tátott szájjal, igazi áhítattal bámulta a gyönyörű testű férfit. Egy pillanatra még taposni is elfelejtett. Amikor halványulni kezdett a képernyő, hirtelen észbe kapott, és újult erővel taposta tovább az áramfejlesztőt.

Végre megszólalt a műsorvezető, és feltette a kérdést, amire emeltdíjas SMS-ben lehetett válaszolni.

Liv abba sem hagyva a taposást hátradőlt a padon, és izgatottan nyomkodni kezdte mobilja gombjait.

– A francba ! – dobta mérgesen az ágyra a telefont. – Neked is pont most kell lemerülni? …Még két betűt kellett volna beütnöm, és esélyem lett volna a nyerésre…

Az uszoda képe eltűnt a képernyőről… Reklámblokk következett. Liv automatikusan felkapta a lábait a pedálról, és felpattant a taposópadról.

– Na, most halványulhatsz, te dög! – csapott rá a tv tetejére, és kiment a konyhába.
– Neked is pont most kell lehúzni az áramot? – mordult rá a tűzhely mellett álló anyjára.
– Mi? – húzta ki Liv anyja a walkmen dugóját a füléből.
– Ebben a nyomorult lakásban nem lehet semmit sem csinálni… – morgott tovább Liv.
– Már az is baj, hogy vacsorát főzök? – csattant fel az asszony.
– Érdekel is engem a vacsora… – duzzogott továbbra is Liv. – A walkmenedet bezzeg feltöltötted a tárolt áramból… A tévére, meg a telefonomra meg nem hagytál kakaót.
– Taposs magadnak, ha tévézni, meg telefonálni akarsz! Én tapostam magamnak… És mindig én taposok a villanytűzhelyhez is… Mintha egyedül én ennék…
– Tegnap este tapostam tartalékot, hogyha dögfáradtan hazajövök, ne kelljen rögtön a padra ülnöm. De te mindent elhasználsz.
– Főzni csak kell.
– Átmegyek Suhoz – csapta be az apró lakás ajtaját Liv. És kiviharzott a homályos folyosóra.

Süket, lemerült telefonjával a zsebében, hanyag léptekkel csattogott el a lépcsőházig. A lépcsőházban még sötétebb volt, mint a folyosón. A mennyezeten végigfutó fénycső alig pislákolt. Liv bosszúsan nyitotta ki a kis fali energiaszekrény ajtaját. Benyúlt, és tekert néhányat a keréken. Nem túl sokat, éppen csak annyit, hogy addig világosodjon ki egy kicsit a fénycső, amíg letrappol a következő szintre.

Suék szerencsére nem laktak messze, hamar odaért. Csak három szintet kellett lefelé menni, minden szinten egy kicsit megtekerni az áramfejlesztőt, aztán a lépcsőháztól alig négyszáz métert botorkálni a homályban Suék ajtajáig.

– Van egy kis tartalékotok? – dobta a süket telefont Liv az asztalra… amúgy köszönés helyett.
– Anyád megint elfőzőcskézte a tévés kakaódat? – vihogott Su.
– Naná! - húzta el a száját Liv. – És képzeld, majdnem nyertem… szóval nyerhettem volna… ha ez a vacak nem merül le.
– Mázlid van – mondta Su. – Épp ma látogatott haza Jan, és hozott egy csomó tartós energiacellát. Mondta, hogy neked is adjak…
– Köszi! Jó fej a bátyád – derült fel Liv.
– Na, azért ne lelkesedj túlságosan! – hűtötte le Livet a barátnője. – Még mindig nem akar tőled semmit, csak még mindig jószívű… Nem felejti el a gyerekkori pajtásait.

Livnek eszébe jutott a legutóbbi találkozása Jannal… Akkor is tartalék energiát kuncsorogni jött Suhoz… És Jan éppen akkor látogatott haza a húgához, meg az édesanyjához. Jan magas volt, izmos… és napbarnított. Látszott rajta, hogy odafönt, a napszinten él. Még kisfiúként került be a sportiskolába. Mivel tehetséges volt, szívósságát pedig a több generáció óta szorgalmasan energiát taposó felmenőitől örökölte, idővel sikeres kosárlabda-sztárt neveltek belőle. Miután aláírta az első szerződését egy ifi csapatnál, a napszinten bérelhetett lakást, és csak látogatóba járt le a nyolcadik szintre a családjához. Mindig hozott a húgának valami olyan finomságot, amit csak a napszinten lehetett kapni, és persze energia-cellákat, hogy szeretteit egy kicsit megkímélje a taposástól. Ilyenkor gyerekkori pajtásainak is hozott ezt-azt.

Liv felidézte magában azt a pillanatot, amikor Jan legutóbbi látogatásakor a tenyerébe csúsztatta az energia-cellákat. Jan bronzosan csillogó bőre az ő sápadt, inas, göcsörtös kezéhez ért.

…Ez a látvány örökre a retinájába égett…

Liv nagyon jól tudta, hogy hiába nyomkodja a telefonját, sohasem fogja megnyerni a játék főnyereményét, az egyhetes tartózkodást egy napsütötte, úszómedencés szállodában. Odafönt…

Odafönt, ahol nem kell sohasem taposni, mert nappal az ablakokon besüt a nap, este pedig van vezetékes villanyvilágítás, ahol a hálózatból működik a tévé, nincs hozzákötve a taposópad, ahol a telefont is csak úgy fel lehet tölteni…

És ha meg is nyerné… Úgysem merne felmenni… Felmenni a napszintre, ahol mindenki napbarnított és egészséges.

Napszemüveget kellene viselnie, hogy meg ne vakítsa a sok fény… És indulás előtt hiába is járna hetekig szoláriumba, a bőre soha nem lenne olyan, mint a fentieké… mint Jané…

Kőkeményre szálkásodott izmait, az állandó erőltetéstől csikorgó ízületeit sem tudná eltakarni. Tudta jól, hogy úgy érezné magát odafönt a szép, kisportolt, egészséges emberek között, mint egy leprás.

Zsebre vágta az energia-cellákat, a szerencsétlen, lemerült telefont, és köszönés nélkül kitámolygott a folyosóra. A lépcsőházban még az energia-szekrénnyel sem vesződött, inkább sötétben botorkált felfelé. A sötétség, vagy a sötét gondolatok miatt már azt sem tudta, merre jár. Annyira elgondolkodott, hogy egészen a napszint feljárójáig jutott. Ott aztán a kapu-automata géphangja térítette magához.

– Belépő kártyáját helyezze a nyílásba! Belépő kártyáját helyezze a nyílásba!

Livnek persze nem volt kártyája. Egy magafajta sápadt „taposónak” hogy is lett volna… Hogy kártyát kaphasson, ahhoz napszinti munkahelyre lett volna szüksége.

Elhatározta, hogy addig várakozik a kapunál, amíg arra nem jön egy kártyás, aki majd kinyitja.
Nem akart átjutni a kapun, tudta, hogy az lehetetlen. Csak egy pillantást szeretett volna vetni a napfény világára… ha rögtön bele is vakul.

De nem volt szerencséje.

Órákig álldogált és járkált a kapu környékén, aztán, mikor már nem bírta a lába, lekuporodott egy sarokba. Egy idő után már azt sem tudta, hogyan fészkelődjön, mert a hosszas ücsörgés közben hol a térde fájdult meg, hol a hátába hasított bele a fájdalom, hol a lába zsibbadt el.

Hiába várt órákon át, a kapuhoz nem jött senki. A föntiek ritkán mentek le a földalatti szintekre… minek is mentek volna… A lentiek közül pedig csak keveseknek volt kártyájuk a kapuhoz.

Liv nem is vette észre, hogy mikor aludt el… Csak arra riadt fel, hogy nagyon fázik. Amíg aludt, ellopták a kabátját, amit csak lazán a hátára terített ültében… zsebében a telefonnal és a kincset érő energia-cellákkal.

– A francba! A francba! – kiabálta kétségbeesetten Liv, és csontos ökleivel püfölni kezdte a kaput. Kékre-zöldre verte magát, mire lenyugodott. Nem tudta, mennyi lehet az idő… nem tudta, mennyit alhatott.

Fáradtságát felejtve futásnak eredt lefelé a lépcsőkön. Futott le az ötödik szintre, a munkahelye felé. A munkahelye felé, ahol várták már a szétszedésre váró, elhasznált tévék, a lerobbant légkondi berendezések, a lestrapált telefonok és mindenféle más kiérdemesült ketyerék végtelen sorai, amiket mind neki kellett szétszednie… Aztán a fémet külön dobozba dobni, a műanyagot külön dobozba…

Liv utálta a munkáját, de futott, mert félt, hogy ha elkésik és kirúgják, akkor nem lesz pénze új telefonra, na meg kajára. A kaja pedig kell, hogy legyen ereje taposni.

Taposni, hogy nézhesse a tévében a napszinti sport-csatornát.

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)