A tél kapujában
Szépirodalom / Versek (609 katt) | Krómer Ágnes |
2021.03.05. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/3 számában.
Tudod, már újra vége lett a fáradt az ősznek,
már lehullott az összes megsárgult falevél.
Ha engem keresnél, tudod, most is hiábavaló.
Tudjuk, a kertek alatt sátrat bont már a fagy,
nézd, milyen szenvtelen, mégis olyan mohó.
Csak kavicsok vagyunk, amit régen eldobtak.
Porszemek lettünk, ami fáj már a szemednek.
Kint talpunk alatt sírva reccsent a hideg a hó.
Ha majd elolvad, tavasz ébredhet szívünkben.
Mi megyünk, nem repül a szánkó, szárnyalunk?
Szüntelen dobban a szív testünk templomában,
majd otthon a félhomályban átölelhet a nyugalom.
Már nem rohan utánunk kóbor eb, sem éhes róka,
keserű mondóka most sem hagyja el szánkat, fájna.
Nincs kétség, télbe vész ma is ez a rút csillagos éjjel,
csak egymást szeretni ne felejtsük el, most még ne.
Ha váratlanul tavasz kopog, elmúlik egy szürke hajnal,
mi már nem élünk többé zajjal, neszre sem figyelünk.
Mi csak tovább ballagunk keresztül kietlen vad tájakon,
ne felejtsük el, egymás farkasai most sem mi vagyunk.
Előző oldal | Krómer Ágnes |
Vélemények a műről (eddig 1 db) |