Utas a Halál mellett
1. rész
Jill Croswell mindig is az a nő volt, aki a férjének alárendelte magát. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor a férjét, Matt Gillighamat, a híres grafikusművészt elütötte egy autó a házuktól nem messze lévő kisbolt előtt. Matt nagyon sokat ivott, és rendszeresen verte a feleségét, amikor önkívületi állapotba itta magát. Akkor is ilyen állapotban volt amikor elütötte az az autó, s ez a baleset volt a büntetése a sok évi keserűségért, amit Jillnek okozott. A baleset után Matt csak arra emlékezett, hogy az autó elejére ez volt felírva. „Az élet fogva tart minket, de mi nem tudjuk megtartani azt.”
Egy hétköznapi háziasszony volt Jill, aki otthon ellátta a teendőket, mellette meg nevelte a gyerekeket. A férje, Matt, egy helyi iskolában, Maine-ben tanított rajzszakot. Matt világszerte elismert grafikusművész volt a képei által, amelyeket olyan nagyra becsültek. A városban mindenki ismerte őket, és azt is tudták, hogy Matt olykor-olykor elég rendesen felönt a garatra. Ilyenkor mintha teljesen kifordult volna magából, meg szokta verni Jillt, aki csak tűrte és tűrte a részeges férje testi és lelki bántalmazásait. Matt minden idejét a rajzolásnak szentelte és olyan képet tárt az emberek szeme elé, hogy tátva maradt a szájuk a csodálkozástól, mert azt mondták a képeire, ahogy ő megrajzolja, őket lelkük van. Ezért olyan híres még ma is Matt, és ezért keltek el világszerte a rajzai. De egy idő után elkezdett inni, és ahogy az alkohol hatása alá került, úgy romlott a képek minősége. Ezzel még nem akarták megbántani, hogy már nem olyan kifejezőek a rajzai, mint régen, de ahogy egyre jobban csúszott lefelé és már csak összecsapott munkákat adott kiállításra, így szemtől szembe megmondták neki, hogy nem tartanak igényt egy alkoholista, valaha volt művész képeire. Ez nagyon megviselte Mattat, és minden sérelmét, amit más okozott neki, Jillen töltötte ki, mondván, hogy ő a hibás, mert nem fogadják el a képeit. De Jill ezt soha nem értette, hogy Matt ezt miért mondja, mert isten igazából nem is volt rá oka. Ilyenkor csak az alkohol beszélt belőle, de az egészben az a legelszomorítóbb, hogy ezt a gyerekeknek is végig kellett nézni mindig, a három éves Johnnak, és az öt éves Carolnak.
A verések mindennapossá váltak, és ahogy nőtt a feszültség köztünk, úgy nőtt a harag is Mattban. Ilyenkor mintha magában is beszélt volna, nem csak akkor, amikor Jillel kiabált és ütötte.
– Nem tetszenek a világnak a rajzaim – kezdte gúnyos hangon, és újabb wiskhyt töltött magának. – Hát akkor majd okádok! Az talán majd jobban fog tetszeni a nagyérdeműnek. Nem gondolod Jill drágám? De te ezt úgyis jobban tudod, igaz? Hogy jobban tetszene nekik, vagy sem, mert te úgyis mindig azt papolod nekem, hogy jaj, Matt, már megint túl sokat iszol, és ez nem vezet jóra. Főleg ha most nem hallgatsz el! – s a következő pillanatban Jill arcába éles fájdalom nyílalt, mert Matt ahogy letette a wiskhys poharat, ismét megütötte, és ráesett a kanapéra, de Matt csak tovább folytatta a verést, és amikor már a neje félájultan feküdt a kanapén, csak akkor hagyta abba.
Másnap a gyerekek el sem mozdultak az anyjuk mellől, annyira féltették, és Matt egész nap a tévé előtt ült, és csak bámulta a Benny Hill showt kifejezéstelen, másnapos fejjel. Így ment ez addig a napig, amíg be nem következett a baj. Matt ismét ivással kezdte a napot és közben azon gondolkodott az összecsapott rajzait bámulva az otthoni műtermében, hogy lehet, abba kellene hagynia az ivást, és megint a művészettel foglalkozni. De ahogy eszébe jutott, egyből el is vetette az ötletet, mert jobbnak látta a bárpultból kifogyófélben lévő bourbont pótolni, és átment a szemközti boltba. Ahogy elérte az úttestet, és meglátta az autót, ami közelít felé, még azt hitte, hogy átér az imbolygása ellenére is, de tévedett. Az autó elütötte és hónapokig kórházban volt begipszelt testtel, mert nem maradt egy ép porcikája sem. Több életmentő műtétet hajtottak rajta végre a maine-i kórházban. Először nem is értesítették Jillt, mert amikor átment a boltba, nem vitt magával egyebet, csak az üveg bourbonnak az árát, így a baleset helyszínén a rendőrök nem is tudták azonosítani. A kórházban történt meg az azonosítás, amit egy nővér tett meg, mert felismerte, hogy ő Jill férje és ő történetesen Jill legjobb barátnője volt, Cintia Houm, akinek régebben sokat panaszkodni Jill Matt viselkedéséről. Így nem is volt róla jó véleménnyel. Amikor a hatóságok értesítették Jillt a történtekről, először nem akart hinni a fülének, de miután felfogta, és elhitte, akaratlanul is mérhetetlen nagy nevetés tört ki belőle a telefonban, amit a rendőr nem is nagyon értett, de hagyta az egész kérdezősködést a meglepettségtől. Ahogy Jill letette a kagylót, csak ennyit mondott:
– Most végre megkapta a magáét az a rohadék – és elindult a kórházba. Még alig érkezett meg egy orvos máris szólította.
– Ön Jill Croswell?
– Igen én vagyok doktor úr. Miért?
– Van egy nagyon rossz hírem az ön számára. A férje, amikor elütötte az autó, nem csak hogy az összes csontját törte, de megsérült a nyolcadik és kilencedik csigolya, és a hátralévő életébe tolókocsiba kényszerül.
Jill, ahogy ezeket a szavakat hallotta, a telefonbeszélgetés során kitört nevetése jutott eszébe, de most türtőztette magát.
– Mennyi az esélye doktor úr, hogy felépül vagy életben marad a férjem?
– Őszinte leszek. Mindkét dologra elég kevés esélye van.
– Köszönöm az őszinteségét!
– Igazán nincs mit, hölgyem.
Ahogy Jill ott ült Matt ágyánál, és nézte a gipszbe temetett férfit, az jutott eszébe, hogy talán kicsit sajnálja is, hiszen mégis csak a férjem de ha arra gondolt, amit művelni szokott vele, akkor egy cseppet sem sajnálta, sőt, olykor még azt is el tudta volna, és most is el tudja képzelni, hogy a halálát kívánja. A gondolatok, ahogy előtörtek belőle, és elnyelte őket a szoba négy fala, akkor Matt megszorította a gipszből kint lévő ujjaival Jill kezét, és a következőket mondta:
– „Az élet fogva tart minket, de mi nem tudjuk megtartani azt.”
Jill megpróbált gondolkodni, mit is jelenthet ez a mondat, ami rémülettel töltötte el, mert Matt soha nem szokott ilyeneket mondani. Akkor még annyit mondott, hogy ez volt felírva annak a kocsinak a hátsó lökhárítójára ami elütötte. Ezután mély álomba zuhant, egyedül hagyva ismét Jillt a szobában.
Ezután Jill első útja a rendőrségre vezetett ahol beszámolt a férjétől hallottakról, és ezáltal kiadták az állami körözést egy olyan autóra, aminek nem tudták a márkáját, de a feliratot keresvén lett beregisztrálva a körözöttek listáján. Teltek múltak a hetek és a rendőrség továbbra sem találta meg azt az autót, és amikor már hónapok után sem vezetett nyomra ez a mondat, kijelenthető volt, hogy mivel az egész államokat végigvizsgálták, és nem találtak semmit, betudták annak, hogy fájdalmában beszélt félre Matt, és ilyen lökhárítójú autó, amire ez lenne felírva, nem is létezik. Jill hamar elfogadta a rendőrök álláspontját, még ha egy kicsit meg is ijesztette ez az egész, de gondolva arra, milyen volt vele Matt éveken keresztül, és mit kellett látni a gyerekeknek, nem is volt vele olyan nehéz nem törődni, és igazat adni a rendőröknek.
2. rész
A média
Amikor tudomást szerzett róla a média, mi történt Mattal, annak ellenére, hogy évek óta le volt csúszva az alkoholizmusa miatt, egyből felkapták, és a tévéhíradók első számú szenzációja lett. Valósággal felrobbant tőle a média, és ahogy a baleset megtörtént, másnap reggel a házuk előtt egy seregre való, sztorira éhes hiéna tolongott, ezzel nagy félelmet keltve Jillben, mert tanácstalan volt, mit csináljon ebben a helyzetben. Szépen lassan végiggondolta mik az opciók: kimegy, és egyesével válaszol minden kérdésre, akármilyen nehéz is lesz, vagy a másik, amit valószínűbbnek tartott, nem megy sehova, és bezárkózik amíg, el nem tűnnek a hiénák a házuk elől. De őszintén megvallva ebben nem nagyon bízott. Már előre hallotta a fejében a feléje bombázandó kérdéseket.
– Hogy történt a baleset?
– Mikor történt?
– Valóban bántani szokta önt a férje?
Amikor ez az utolsó kérdés felmerült benne, elhatározta, hogy odaáll az újság írok elé. S jöttek a kérdések. Valóban megkapta ezt a kérdést. Bár igaz, hogy neki is eszébe jutott, de nem tudott megszólalni a meglepődöttségtől, amikor nekiszegezték. Mély hallgatás következett a részéről, és akkor a tömegből valaki felkiáltott. Szóval igaz. A hallgatás beleegyezést jelentett egy olyan embernek, aki még nem is ismerte, csak egy jó cikket akart ebből az egészből csinálni, szenzációhajhászás céljából.
– Néha szoktunk vitázni, de ennyi az egész. Semmi komoly.
Jill elhallgatott ismét egy pillanatra, és eszébe jutottak azok a szörnyűségek, amikor Matt, mint egy dúvad ütni szokta, és a sikolyainak a zaját csak a szoba négy fala nyelte el, és szomorú, fájdalmas beletörődés követte az ütlegelés utáni perceket, órákat, s akár napokat is. Ezért nem sajnálta igazán Mattet, de ezt nyíltan nem mondhatta ki, mert abból még nagyobb hírt és bajt fabrikáltak volna ezek az újságírók, akik most a házuk előtt tolongtak. Ahogy teltek a napok és több idő telt el a baleset óta, úgy csendesedett el a vihar az egész ügy körül. Már ritkábban adtak róla hírt a tévéadások, de azért még mindig bent volt a köztudatban.
* * *
Az ember, ha már híressé válik, hajlamos átesni a ló túloldalára és igen elengedni a gyeplőt. Ezzel Matt sem volt másképp. Amikor megnyitotta az első kiállítását, nagyon boldognak és élettel telinek tűnt, és ez az egyre jobban sikerült képei által csakhamar eltűnt az arcáról. Felváltotta az önelégült, megelégedett ember ábrázata, ami azt sugallta az emberek felé, nekem ennyi is elég. Már nem akart célokat kitűzni maga elé, és megbecsült művész lenni, hanem megragadt egy ponton, ami az ő esetében azt jelentette, hogy elismerték a munkáját és híres lett. Az ő esetében ennyi is elég volt, és az ecsetet vagy a grafitot felváltotta a kezében a pohár, ami nem igazán vált előnyére. Ilyenkor olyan személyiség-változáson ment keresztül, amit a rajongói el sem tudtak róla képzelni. S ezek a változások szoktak veszekedésbe és verekedésbe torkollani, amik esetében általában Jill húzta a rövidebbet. De Jill valahol nem tudott a férjére haragudni mert józanul meg egy kezesbárány volt.
Miután az alkotás másodlagos dolog lett Matt számára, és előtérbe helyezte az önpusztítást, azóta egyre többször ragadtatta el magát, miután meg józanul Jill bocsánatáért esedezett. Megannyi bántás és megalázás után is el tudta ezt nézni férjének, mert szerette. Igaz az a mondás, hogy a nő a világ legerősebb élőlénye. Mert átgyalogolhat, rajta az ember, megalázhatja testileg-lelkileg, de mindig lesz benne annyi erő, hogy mindezek után is mosolyogva nézzen a világ szemébe. Ezt tette Jill is. Ő azt tartotta, amit a nagyszülei tanítottak neki. Ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog rád. Bár sokszor fájdalomtól megtörten, és reszketegen tette, de még is mindig mosolyt erőltetett az arcára. Egy bizonyos pontig. Ez a pont az volt, amikor Matt annyira kiütötte magát, hogy a kenyérszeletelő késsel megvágta Jill arcát, és a kés recés éle úgy vágott a húsba, mintha vajat vágott volna. Csakhogy utána a kés éle nem aranyszínűre változott, hanem sötétvörösre, ami Jill vérét jelentette a kés pengéjén csurogva. Ahogy a kés belemélyedt az arcába, Jill olyan hamar, reflexszerűen kapott oda és rántotta el, ami után Mattat lökte el a kanapéig, hogy szabadulni tudjon. A férfi próbált utánaeredni,, de csak addig futotta az erejéből, hogy a kanapéról feltápászkodva megfogta Jill lábát, mert a lendülettől elvágódott, és elfeküdt a kanapé előtt a földön. Amikor a lány meglátta, hogy magatehetetlenül fekszik, mint egy élettelen bábu, akkor érezte először azt, hogy ő győzött felette, és titkon nagyon örült ennek a győzelemnek. De a másik énje, a tisztességes feleség sajnálatot és kegyelmet érzett az előtte elterülő test iránt, mert tudta, hogy józanul soha nem csinálna ilyet. De ez nem mentség arra amit tett, ezt ő is tudta, hiába fog bocsánatért esedezni holnap, mert meg nem történté már nem tudja tenni. S ez így van. A nőt nagyon sokáig lehet bántani, mert erős, és sok mindent kibír, de ha egyszer robban, akkor rosszabb, mint a vietnámi háború. Már pedig az sem volt semmi a maga húsz évével. Szóval így jutott el Jill erre a szintre Mattal kapcsolatban ahol most van.
Talán a média is segített azzal kapcsolatban, hogy a sok bántás ellenére nem érezte magát annyira egyedül. Sokszor felvetődött benne a kérdés, hogy mit ér a párkapcsolatom, ha ilyen bánásmódban részesítenek? Nem lehetett azt mondani, hogy a pénzéért volt Mattal, mert abból épp nem akadt sok, és nem azért, mert nem fizettek neki a képei után. Hanem sokkal inkább azért, mert a honoráriumának a nagy részét mámoros énje követelte jogos jussaként. Ezért fekszik most is ebben az állapotban Matt a kórházban, és lebeg élet és halál között. Ahogy feküdt a kórházi ágyon, olyan ártatlannak tűnt, de Jill tudta, hogy nem az, és most megfizette a tanulópénzt. Talán többet is, mint kellett volna, vagy épp megillette volna. De sajnos ezen már nem lehet változtatni, és remélni lehet a legjobbakat ahhoz, hogy talán meglesz az autó, ami ezt művelte a férjével. Egyre csak az a mondat járt a sok gondolat közt a fejében amit Matt mondott. „Az élet fogva tart minket, de min nem tudjuk megtartani azt.” Ez elgondolkodtatta Jillt, hogy még is mit jelenthet. Talán azt, hogy túl gyorsan élt a férje, és az élet csak figyelmeztetni akarta ennek a balesetnek a képében, hogy jó lesz magát visszafogni, hogyha még alkotni akar, hisz az alkotás szerelem. De Jill nem tudta eldönteni, hogy Matt mit szeret jobban, az italt, őt, vagy a művészetet. Mindezek közül úgy érezte, ő csak a dobogó legalsó fokát foglalja el, és ez valahol fájt neki, de tudta, és tisztában volt vele már évek óta, csak nem akarta magának beismerni, hogy mégis így van. A magatehetetlenül fekvő Mattnak sokkal jobban tudott beszélni, és bátrabb volt, mert tudta, hogy most nem vág a szavába. Most biztos hogy az övé az utolsó szó. Miközben az emlékeiben olyan képek törtek a felszínre, ahol ő csak a megalázott, bántalmazott feleség szerepét tölthette be. Mint ahogy az emlékek sora tört elő az agyának talán nem is ismert zugaiból, úgy egyre bátrabban mondta az ágy mellett Mattnak a magáét. Gondolta, most senki nem hall most lehet.
– Te mocskos szemétláda! Megérdemelted, hogy most így legyél. Miért kellett velem úgy bánnod éveken keresztül, mintha csak egy kiállításod után felszedett utolsó lotyó lennék? Miért?
Ezeket vágta Matt fejéhez, amikből ő semmit nem érzékelt. Ahogy visszhangzott a fejében az utolsó kérdés, ráébredt, hogy magában beszél, mert a mondatok záporoztak a szájából, de senki nem válaszolt neki. Egyedül volt. Talán jobb is volt ez így. S hogy miért?
Azért, mert ha az élet utat akar törni magának úgyis megteszi, ha meg nem, akkor marad a gyász, de úgy érzi, mégis ez lenne a könnyebben járható út. A magány lenne nála a mindennapos vendég mégis boldog lenne, hogy lezárhatná az életének egy sötét szakaszát. De hogy is zárhatná le amikor még az élet játékban van, és a halál csak leselkedik a sötétben? Ő csak vár és vár. Amíg az élet tartogathat nekünk valamit, addig ő csak elvesz. Ezt Jill is tudta. De most ebben az esetben nem bánta volna, pedig tudta, hogy nem lenne neki szabad ilyenen gondolkodnia. Hirtelen az autó jutott eszébe, amit Matt mondott, és az, hogy ki vezethette. A gondolat, mi átfutott az agyán, minden porcikájában megborzongatta, de mégis valahogy el tudta képzelni azt, amire eddig nem is gondolt. Arra, hogy az autó egy benzintemető, mert sosem fogy ki belőle a kraft, a sofőr pedig a Halál, aki most eljött Mattért, hogy elvigye egyet kocsikázni. Fura gondolatok ezek, de mégis érezte, hogy így lehet. Talán a média miatt jutottak ilyen gondolatok az eszébe, mert tudta, hogy ők mindig többet gondolnak mint ami a valóság.
* * *
Matt tényleg beszállt az autóba, és egy végtelen körforgás vette kezdetét, mert a halál lett az útitársa, amiből már nem hátrálhatott meg. Véget értek a veszekedések és a verések, s talán Jill elégtételt érzett most, hogy Matt örökre lehunyta a szemét. Bár igaz, Jillt váratlanul érte, mert nem számolt vele, hogy ilyen hamar be fog következni, de azért a tudatalattijában ott motoszkált a férje halálának gondolata. Amikor a média tudomást szerzett róla hogy meghalt Matt Gilligham, a híres grafikusművész, ugyanazzal az elánnal foglalkoztak vele a tévék, mint a balesete idején. De a tény, hogy grafikusművész volt, mentette meg attól Mattet, hogy ne merüljön a feledés homályába, mert mindenki egy alkoholtól bűzlő, lecsúszott művészt látott benne, akinek agyára ment a jólét.
* * *
A temetés lezajlása után Jill egy kicsit egyedül akart lenni, amit mindenki megértett a családja és barátai körében. Az ember olyankor nagyon törékeny amikor elveszít egy hozzátartozót. Az emlékezés fájt, de egyúttal meg is könnyebbült, hogy már nincs a világon az az ember, aki állandó terrorban tartotta mikor ivott. Amikor erre gondolt, elmosolyodott, mert a kín, amit Matt mellett átélt, most arra késztette, hogy bár saját tulajdon férje, mégis nevessen a halálán, mert annyi szenvedést okozott neki. De annyit még hozzátett, most az egyszer te szenvedtél. A lány bízott benne, hogy a pokol kénköves útja már ki van kövezve Matt számára, és ha végigsétál rajta, mindazt viszontláthatja a túlvilágon, amit vele tett, csak hogy egy olyan ember legyen az áldozat szerepében, aki Mattnak nagyon fontos, mint például az anyja.
– Az a vén szipirtyó úgysem kedvelt engem sosem. Most, hogy meg meghalt a fia, biztos engem hibáztat de azt ő sem tudja, hogy milyenné tudott változni. Így hát eszem ágában sincs megbánni ezeket a gondolatokat és remélem, még találkozom vele, hogy elmondhassam neki, minden verés erősebbé tett, és nagyobb lett a túlélő ösztönöm minden egyes alkalom után, te meg rohadj meg a pokol legmélyebb bugyrában, Lucifer társaságában.
Mert azt mondják, a halál nem válogat, és Matt azóta is ott utazik a Halál jobbján mert megint bebizonyosodott. „Az élet fogva tart minket, de mi nem tudjuk megtartani azt.”
Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2016. 03. 29. – 2020. 04. 27., hétfő
