Alberto felfújható játékai

Horror / Novellák (538 katt) Kereder Márk
  2021.03.12.

Csodaszép későtavaszi délután ült a parkra. Gyermekek kacagása szállt az enyhe szellővel a gyönyörűen formára nyírt tuják és virágzó fák körül, a Nap ragyogó fénydárdákat dobott a zöldellő levelek között csivitelő madárkákra. A szikrázó fény édes bántása ellen a nők széles karimájú kalapot, a férfiak baseball-sapkát viseltek, vagy napszemüveget hordtak. A gyerekeket nem érdekelte az ilyesmi, ők fedetlen fővel, s minden verbális instrukció ellenére gyorsan és esztelenül rohangáltak egyik fától a másikig kezükben papírsárkánnyal, lufival, vagy játékrepülővel. Az ebéd utáni kajakómából is lassan magukhoz tértek a presszók és büfék teraszain a tejeskávék és turmixok között bágyadt tekintettel kókadozó idősebbek; a fagylaltos kocsik előtti sorok nem fogytak, csak a sor elemei cserélődtek, a hot-dog-sütők és a vattacukor-készítő gépek megszakítás nélküli üzemben teljesítettek. A távolban, a fák felett, a hatalmas felhőkarcolók párás kontúrjai, mint valami másik, sosem volt világ illuzórikus látomásai lebegtek a létezés határán. Az ottani rohanás, füst és benzinszag az itt lévőknek nem létezett, mert itt főtt kukorica mézédes illata érződött, a teret az apróságok vidám nevetése itatta át, és minden olyan volt, mintha a teremtésben nem is létezne szenvedés.

Lisa hatalmas karamell-fagylaltot nyalva, apró lábát lóbálva ült egy árnyas padon, s a többieket nézte. Mellette Pat, az anyja is fagyit evett, s a jobbján, a másik oldalon Sharon ült, aki szintén egy hatalmas adag vaníliával vette fel a kellemes harcot. A szomszéd tini vagy tíz évvel idősebb volt nála, mégis igen jó barátnők voltak, ide is együtt jöttek le. A két magas hölgy között a kicsi, szoknyácskás tündér csilingelő hangon megszólalt:

– Cody is szeret ide jönni… lehet, hogy itt megtaláljuk… szerintem nem is tűnt el, csak viccel és néz minket valamelyik bokorból, vagy fa mögül – hunyorított a tisztáson túli fák felé.
– Aranyos vagy, Lisácska, de szerintem nem viccel… – simogatta meg a nagylány a szőke, lófarokba fogott hajú, picike üstököt. – Két hétig nem viccelhet.
Sharon szeme sarkából sós cseppek szivárogtak elő.
– Két hete már? Ne félj, megkerül majd! Ne adjátok fel! – vigasztalta a szép asszony a tinit.
– Persze, Patrícia néni, de… tudod, hogy beteg… két hét… nála az végzetes! Még két nap is! – fulladt zokogásba a vékony lány.
– Ha baja lenne, vagy összeesett volna valahol, már megtalálták volna! Nyolc éves… Nem mehetett messzire – éltette a reményt Pat. – Tényleg… Anyád?... Hogy bírja?
– Hát hogy! Szarul! – vágta rá dühösen a tini, de egyből észrevéve az asszony felé közvetített indokolatlan haragját és az illetlen kifejezést, hisz ott volt Lisa is, hozzátette: – Patrícia néni … ha nem kerül elő Cody… Anya szerintem belehal – pityeredett újra el.
A nő hosszan megsimogatta a nagylány vállát. Sharon a szemét törölgetve folytatta:
– Nekem csak ketten vannak: anya és a testvérem, Cody… amióta apa lelépett.
– Thomas is lelépett! Nem kár értük! – próbálta nyugtatni a lányt Pat. – Jobb is férjek nélkül! Hidd el nekem! Egykutya mind! Mint a kóbor kutyák, az ösztön hajtja őket! A hasuk és az a másik dolog! – mosolygott kényszeredetten, ormótlan viccével próbálta elcsapni a dráma élét. Gondolta, hogy a tini értékeli a bajtársiasságot, még ha az kissé ízléstelen is.
– Aranyos vagy, Patrícia néni, hogy vigasztalsz, de…
Ekkor Lisa hirtelen közbevágott:
– Anya, nézd! Sharon! Nézzétek! – s mutatott a nem túl messzi távolban egy lufiárus felé. Meresztgetnie kellett a szemét, de már innen is látszott, hogy ott igen szép lufik nyújtóznak az ég felé, ebből következik, hogy azt mindenképpen…
– Meg kell nézni! Látni akarom közelről! Anyaaaaa! Menjünk! – pattant is fel a kislány, s húzta Pat kezét. – Sharon! Te is! Gyertek!
– Jó van. bogárkám! Türelem! Megyünk-megyünk! – kapta fel Patrícia gyorsan a táskáját, tudta, ha a lányát valami érdekli, ő sem szabadul addig, amíg meg nem nézik közelről.

Odaérve az árushoz beálltak a kisebb sorba. Másoknak tetszettek a nagy, színes lufik.

– Anya, nézd azt a szép, kövér lovacskát! Én azt szeretném! – mutatott fel Lisa egy pufók figurára a többi között.
Kisvártatva sorra kerültek.
– De szep kislanynak tetszel lennie, kicsi! – hajolt le az árus Lisához, majd pajkosan megcsipkedte az arcocskáját, a pici lány csak kacagott.
A férfi felegyenesedett:
– Mit parancsolni a szep hölgyemenyek?

Az árusnak nagyon furcsa akcentusa volt, és az arcvonásaiban is volt valami különös, Patrícia számára még a vastag, de elnagyolt bohóc-smink alól is kitűnt. A középkorú férfi szemei mélyen ültek, és szembogara különösen fakó kék, már majdhogynem fehér volt. Sovány, borostás nyakán beszéd közben az ádámcsutkája élénken mozgott, s mikor gazdája csendben volt, gégéje akkor is mintha remegett volna. Az asszonynak furcsa volt az ember.

– Azt a lovacskát szeretnénk! – vette át a szót Patrícia, hamar le akarta zárni a történetet a vásárlással és ezzel az árussal. De Lisa nem engedte, őt érdekelte a nem mindennapi fickó:
– De furin beszélsz! Honnan jöttél? Mi a neved? Az enyém Lisa! – csilingelt a közvetlen gyermeki őszinteség.
– Alberto Mastroianni szolgalatodra – hajolt szinte földig erőletetett színpadiassággal a vézna alak. – En italiano lenni e jönni circo! – mutatott hátrafordulva a park területén távolabb egy nagy, fehér-piros ponyvasátorra.
– Ja, igen, hallottam. Már két hete itt vannak – szólt közbe Sharon is.
– Sí-Sí! Nem sokara menni. De ma e domani… eee… holnap itt lenni.
– Nagyon szépek a lufijaid, Alberto! – szólalt meg lelkesen Lisa.
– Sí, extra palloncini, Alberto maga keszíti, extra anyag, non cinese vekony anyag…
– És ezért ilyen drága? – vágott közbe Pat. – Jól megkéri az árát!
– Draga? Dragaaa?! Alberto dragai! Naturalmente draga! Helium is extra! Tovább marad a sopra… fente. Extra, szepasszony, extra! – kérte ki magának a férfi.
– Na jó, adja azt a lovacskát…
– Meg odanézz anya! Tűzoltó! Cody nagyon szereti a tűzoltókat! Vegyük meg, majd ha meglesz, odaadjuk neki! Jó, anya? Kééééérleeeeeek! – lelkesedett Lisa.
– Na jó, meg azt a tűzoltót is, és már itt sem vagyunk! – engedett Pat.

Alberto lekötözte a lovacskát, annak madzagját Lisa kezébe nyomta, majd leoldotta a pufi tűzoltókapitányt is, azt pedig Sharonnak adta.

– Köszönjük. Mehetünk, gyerekek! – dobta bele egy műanyag dobozba a kiszámolt pénzt az asszony, s húzta volna már el a gyerekeket onnan, de Alberto emelkedett hangon megállj parancsolt:
– Szeplisácska! – hajolt le újra a kislányhoz, s már szinte suttogva folytatta. – Domani… ee.. holnape… meg Alberto itt lenni… ha gondolni… megnezhetni, hogyan keszít Alberto szep luftballion…
– Anya, visszajövünk? Anya, ugye? Ugye? – követelte anyjára felnézve a választ a kislány.
– Persze, persze, csak menjünk! – húzta el Pat Lisát, bármit megígért volna, csak mehessenek végre.

Valahogy rossz érzése támadt az asszonynak, és szomorú hangulat lett úrrá rajta. Ő sem tudta, mitől, de valahogy a férfi közelében mintha meghalt volna a boldogság, ami amúgy a parkban mindent kitöltött. Mintha a nevetés elhalkult volna; mintha Alberto, mint egy fekete lyuk, meghajlította volna azt a teret, amit az öröm sugárzott szét azon az aranyszín délutánon abban a gyönyörű, későtavaszi parkban. Látszólag semmi oka nem volt erre gondolni, ő maga sem értette az egészet. Minél előbb el akarta húzni Lisát és Sharont onnan, ahol úgy érezte, még egy perc, és atomjaira hullik lelke sugárzó Napja az irdatlan éjsötét gravitációs anomália közelében.

***

Aznap éjjel Lisának különös álma volt. Azt álmodta, hogy fekszik az ágyacskájában, ahova este lefeküdt. Nemrég kapta a gyerekszobát, ami egyedül csak az övé volt. Egy igazi vagány lányszobának rendezték be anyával, s még Sharon is segített. Amikor elment apa, felszabadult egy helyiség, s anya azt mondta, legalább így van hely. Lisa is örült, hogy saját szobája lehet, bár apa is nagyon hiányzott neki.

Szóval álmában nem tudott elaludni, és nézte az ágy távoli sarkához kötözött lufikat. A pufók, mosolygó figurák mozdulatlanul nyújtóztak a plafon felé. Aztán a tűzoltó… mintha… megmozdult volna a félhomályban, még oda is koccant a lovacska oldalához, Lisa hallani vélte a kongó, öblös hangot. Aztán a tűzoltófigura… mintha lassan felé fordult volna. Mintha rámosolygott volna a kislányra. Lisa álmában visszamosolygott. Aztán álmában is elaludt.

***

– Szia hercegnőm! – köszöntötte Patrícia reggel kislányát – Hogy aludtál?
– Hát, anya! Álmodtam!
– Jól van, kislányom, menj, öltözz fel, le a pizsama, a ruhád odaraktam, aztán fogmosás. Mindjárt átjön Donna néni és Sharo…
A mondatot a csengő élénk csilingelése hasította ketté.
– Itt is vannak! Siess, kicsim, siess-siess! – paskolta meg egyik kezével Pat a kicsi feneket, a másik kezében lévő tejesbögrét sietve lerakta a konyhapultra és indult ajtót nyitni.
– Donna! – köszöntötte szomszédját és legjobb barátnőjét.
Az pedig szó nélkül odalépett Patríciához, s szorosan átölelte.
– Semmi baj, drágám, meglesz Cody, hidd el! Meglesz! – vigasztalta az asszonyt Pat, s közben a hátát simogatta.
Donna kibontakozott az ölelésből, fejét lehajtva, remegő szájjal suttogta:
– Nem biztos, Pat… már nem biztos. Túl sok idő telt el… egy inzulinfüggő cukorbeteg napi injekciója nélkül… Túl sok idő…
A négy másodperc kínos csendben, Pat jóváhagyó hallgatásában benne volt egy világ fájdalma.
A csendet Patrícia törte meg:
– Ne itt az ajtóban álljunk! Gyere be! Kérsz kávét? Ittál? Vagy van egy kevés főtt kukorica is, tegnap a parkból hoztuk, annyit, hogy nem tudtuk megenni, kérsz, nagyon finom! – sorjáztak a gyors szavak, az asszony álpörgéssel próbálta oldani a szomorúságot és lekötni Donna beszűkült tudatát.
– Jaj, Pat… nem kell semmi – suttogta Donna és leroskadt a konyhában egy székre.
– Sharon?
– Még ébredezik. Majd jön – szinte artikulátlanul jöttek a szavak az alig mozgó szájból.
– Te… – kortyolta Pat a kávéját. – Ma itthon kell dolgoznom délután, de holnap folytathatjuk a cédulák ragasztását. Még egy kör. Sosem lehet tudni.
– Van értelme, Pat? Senki nem jelentkezett. Senki.
– Igen, de most rárajzoljuk a jelet is. Ami Cody csuklójára van tetoválva, a „T1 Diabetic” jelet.
– Gondolod, hogy ha leírtuk, és nem jelentkezett senki, akkor ha lerajzoljuk, jelentkezni fognak? Több mint két hete! Pat! – az asszony már emelkedett hangon válaszolt keserűségében. – Ha nem kap gyógyszert, két nap és vége! Most meg már tizenöt eltelt! – fakadt önkívületi zokogásba Donna.

A sírásra bejött Lisa is. Meglátta Donnát és visszafutott a szobájába, majd pár másodperc múlva a tűzoltós lufival a kezében jött vissza.

– Donna néni! Ne sírj! Nézd, ezt Codynak vettük! Ha meglesz, örülni fog neki!
– Jaj, de édes vagy, Lisácska! – simogatta meg Donna a kis arcocskát. – És – nézett fel a lufira – Tűzoltó… Istenem, mindig is tűzoltó szeretett volna lenni! – zokogott újra.
– Lisa, most menj be, kérlek, a szobádba – utasította Pat.
– De anya! Csak ezt odaadom…
– Jó, kicsim, csak kötözd oda! – mutatott egy szabad székre az asszony.
Lisa odakötötte, majd befutott a szobájába.
– Donna! Most az először beszéltél róla múlt időben!
– Micsoda?
– Most az először beszéltél róla múlt időben! Nem szabad! Ezt ne! Ne engedd el!
– Pat, ne bánts, kérlek! Mit csinálhatnék?
– Remény, Donna! Remény!

Patrícia leguggolt Donnával szembe, úgy mondta már kissé enyhülve:

– Donna… nem szabad elengednünk. Csakazért sem…

A két asszony összeölelkezett. A gát felszakadt Donnából, csak ömlött a megkönnyebbülés folyama a lelkéből. Önkívületben, Pat karjaiban sírt.

***

Délután ért csak át Sharon, inkább otthon ebédelt. Donna már visszament, Lisa és Pat jóllakottan ejtőzött a kanapén, amikor Sharon betoppant:
– Na, Lisa, megyünk?
– Hova, Sharon? Köszönés? – feddte meg az asszony a tinit.
– Ja, szia, Patrícia néni! Lisával megbeszéltük, ma megnézzük Albertót, hogyan készíti a szép lufijait!
– Jaj, persze Alberto… meg a felfújható játékai – az asszony ábrázatán keserű fintor futott át. – Nem mehettek. Én nem tudok menni, egy fontos ímélt várok négyre, amivel dolgoznom kell! Sajnos itthon maradunk ma.
– De anyaaaaaaa! Megígérted! – fakadt ki Lisa.
– Patrícia néni… Tizenhat éves vagyok. A park itt van három metrómegállóra. Szép délután van, süt a nap. Mi bajunk lehet? – esdekelt Sharon is. – És még sosem láttunk igazi lufikészítést! Ma van itt Alberto cirkusza utoljára. Kérlek, Patrícia néniii!
Az asszony lehajtotta fejét, majd pár másodperc hezitálás után engedett:
– Na jó. Jó. De hétre itthon legyetek! Érted, Sharon? Rád bízom Lisát! Érted? A te felelősséged…
– Igenis, Patrícia néni! Semmi baj nem lesz! – szakította félbe a mondatot, és kézen fogta a kislányt, s már futottak is vihorászva az előszobába cipőt húzni.

***

Pat aznap alig három óra alatt végzett a munkájával, visszaküldte a korrektúrázott anyagot, akinek kellett. Önmagával elégedetted dőlt hátra karosszékében. Fújt egyet.

„Ki kéne valahogy szellőztetni az agyam… mennyi az idő… már hét harminc… Lisáék? Hol vannak már?”

Felállt, nyújtózott egyet, majd… beleszagolt a levegőbe.

„Mia… mi ez a furi szag?”

Követte a vélt forrásig, Lisa szobája felé koncentrálódott a…

„Mintha… mint a… lószarszag, na!” – bökte ki magának.

Oda ment a lovacskás lufihoz, ami azóta is az ágy lábához volt kötözve. Egész közel hajolt a színes ballonhoz, beleszagolt. Undorodva kapta el a fejét. Végigsimította ujjbegyeit a játék felületén.

„Mintha… pórusos lenne... mintha… bőr… borotvált bőr… Úristen!”

Nagyon rossz érzése támadt, rohant a konyhába, ahol a Tűzoltófigura lebegett a térben.

„Mindig is tűzoltó akart lenni…” – tódultak a lefagyás határán lévő elméjébe az őrjítő gondolatok.

Remegő, kapkodó kezekkel elkezdte lekaparni a piros festéket a figura hasán. Lassan előtünedezett az emberi bőr jellegzetes hám-rajzolata és világos színezete. Szinte önkívületben kapott a figura bal tömzsi keze csukló-részére, kétségbeesetten, immár vadul zokogva dörzsölte a furcsa felületen a festékréteget, mely alól fokozatosan előtűnt a „T1 Diabetic” felirat egy világoskék gyűrűben, groteszk módon megnyújtva, kifeszítve.

***

– Sí bambina, megnezhetni Alberto lufikeszítes… Alberto elzar kassza… jönni-jönni! Lakókocsi eee… műhely! – invitálta a vékony férfi a kislányt és a tinit az áruspulttól a cirkuszi sátor háta mögött parkoló járműve felé.

Út közben a vidám gyaloglásban Alberto megkérdezte:

– Mi szeretne lenni, szep Lisa, ha nagy bambina?
– Ha nagy leszek… – gondolkodott el a kislány.
– Igen, esempio akkora, mint egy a luftballion!
– Hercegnő! –vágta rá Lisa, közben megfogta a férfi kezét.
Sharon vidáman lépkedett mellettük, már nagyon kíváncsi volt a lufikészítés műhelytitkaira.
– Hercegnő, igen, egy szép hercegnő! – erősítette meg újra a kislány.
– Szep hercegno leszel, Alberto ígerni… gyonyorü pufi hercegno… – mondta Alberto remegő gégével, miközben türelmetlenül nyitogatta a lakatokat a régi, ütött-kopott, de szép nagy, ablaktalan lakókocsija masszív, hangszigetelt ajtaján.






...


Sziasztok, ezt a Gabo "légszomj" horroros pályázatára izzadtam ki (nem is volt extázis az írása, látszik is), már látok sok hibát benne, kíváncsi vagyok, Ti láttok-e még olyat, amit én egyelőre nem... ;)

Előző oldal Kereder Márk
Vélemények a műről (eddig 5 db)