XI.LFP. Űrhalál - Ted Bukovszky egy Napja
Nevezés a XI. Lidércfény pályázatra
„Néha úgy gondolom, hogy ezt a bolygót megigézték.
Alszunk vagy transzban vagyunk, és valami azt láttatja velünk,
amit ő akar, arra emlékszünk és azt gondoljuk, amit ő akar.
Vagyis azok vagyunk, amiknek ő akar minket.
Vagyis nincs igazi létezésünk.
Valaminek a szeszélyétől függünk. ”
Philip Kindred Dick
A szűk kapszulában a rendszeresített gáz hatására ébredező Ted látása egyre jobban tisztult, de többszöri fókuszálgatásra is csak a szerkezet nyomtatott áramkörös, fémszínű belső felületét tudta kivenni, mely háton fekvő teste és arca előtt alig néhány centiméterre nyomasztott. A rendszer nyugtázta az ébredező-fázist, a szoros térben egyre erősödő fény éledt pulzálva, s ezzel együtt egy igen megnyugtató, kellemes női orgánum szólalt meg valahonnan az ismeretlen, koporsószerű közeg meghatározhatatlan irányából alig észrevehető fémes éllel:
– Jó reggelt, Mister Bukovszky! Az Ön azonosítója 548778-DPDK-354. Ön Észak-Detroit 975-os számú egységének G-blokkjában tartózkodik. Az azonosítóját a bal csuklója belső oldalára tetováltan találja, s alatta látható egy adat-tetoválás is, mely perszonális identifikációra szolgál egyes eszközökön, ezekre a későbbiek folyamán szüksége lesz…
Ted – amennyire a szűk tér és a fekvő pozíció engedte – lefelé sandított a bal alkarja irányába, s konstatálta, hogy valóban ott van az élénk világoskékkel világító kódsor, s alatta a bőr alá nyomtatott áramkör.
Az ismeretlen hang szünet nélkül folytatta, mintha programot mondana fel:
– …az Ön személyre szabott azonosítójával használhat különböző eszközöket, vehet igénybe szolgáltatásokat, közlekedhet a szektorban a jogosultságának megfelelő útvonalakon. Most egy gyors rutinvizsgálat következik az egészségi állapotára vonatkozóan… – s a gépies monológgal egy időben valahol lent egy fénylő karika kezdett kiválni a szerkezetből, s talptól indulva kúszott fel a harmincas évei derekán lévő férfi testén, mint gyűrű az ujjra. Amikor a nyakához ért, Ted egy apró szúrást érzett a bőrén, felszisszenve suttogta akaratlanul:
– Mi a franc…
A választ kérnie sem kellett, az üzenet monoton folytatta:
– … s mivel az egészségi mutatói lehetővé teszik, kap egy enyhe nyugtatót is a következő információk befogadásának megkönnyítésére, melyben ismertetésre kerül a jelen valóság. Kérem, kezelje tényként a következőkben részletezett faktumokat, hisz azok realitások és a legmesszemenőbbekig helytállóak.
Ekkor egy másik tónusú, de szintén női géphang folytatta, mintha egy előre legyártott üzenet kapcsolt volna be:
– A kétezeregyszázas évek elején ismeretlen forrásból megjelent, majd terjedni kezdett egy vírus, mely aztán idővel az egész bolygó lakosságát megfertőzte. A sajátos vírus nem organikus, mi több, nem is fizikai állomány, hanem kvázi egy mentális hullám. Talán a szuggesztióval, vagy akaratátvitellel lehetne párhuzamba helyezni. Működését észrevétlenül fejti ki, kimutatni nem lehet a jelenlétét sem; kizárólag a hatását érzékeljük: a fertőzött személy emlékezete bizonyos nem motorikus vonatkozások tekintetében – ilyen az énkép és bárminemű esemény felidézése – törlődik, de kizárólag az elalvási agyi fázisokban. Egyszerűbben fogalmazva: minden fertőzött egyén csak egy, az épp aktuálisan megélt napjára, annak eseményeire emlékszik. Amikor az alany elaszik, onnantól a korábbi napjai emlékei még nyomokban sem találhatóak meg a tudatos, illetőleg tudattalan tartományokban sem. Az emléktörlődés kiterjed a vírusfertőzés előtti életszakaszokra is. Jóllehet nem tudjuk a jelenség pontos természetét, mégis „vírusnak” neveztük el, hisz a jelenség a vírusokra jellemző viselkedési formulákat mutat: fertőzéssel terjed, a vírust a fertőzött személy egy bizonyos távolságból átadja az egészséges egyednek. A fertőző mentális parancs minden fizikai akadályon, sugárzónán áthatol, és valószínűsítjük, hogy nem földi; az első fertőzött személy azonosítását az XCP2-űrbázisig vezettük vissza. A vírus az állatvilágban nem fertőz, a kutyák megismerik gazdájukat. Most 2112-t írunk. Immár hetedik éve küzdünk az ismeretlen eredetű betegséggel. Eddig részeredményeink vannak csupán. Mivel a vírus egyedülálló az Univerzum eddig ismert organikus részében, a gyógymód, vagy az ellenszer megtalálásának időpontja előre nem prognosztizálható. De biztosíthatjuk Önt, megtaláljuk a megoldást, s az Emberiség folytathatja dicső történelmi menetelését. Erre ígéretet és esküt tettünk.
Ekkor a korábbi tónusú női hangra – mely ébresztette Tedet – váltott az üzenet:
– Ön, Mister Bukovszky, 37 éves, fehér, egészségesnek mondható férfi, jobb szemén egy egész hetvenöt-század, a balon két és fél dioptriás, pluszos, cilinderes eltéréssel, mely korrigálására szemüveget használ, melyet a kapszula „személyes tárgyak” feliratú rekeszében talál. Szóban forgó rekeszt a kapszula nyitása után a lábrész alatt találja. Talál ott még egy fényképet is Kyle-ról, a 11 éves fiáról és Rose-ról, a feleségéről. Ők szintén a saját kapszulájukban ébredeznek, szintén száz százalékos egészségügyi mutatóval, természetesen a vírust leszámítva. Ön elektromérnök és a Vállalat Észak-Detroit-i 586-os számú egységének C-blokkjában dolgozik. A munkája végzéséhez szükséges agyi területeket nem érinti és nem befolyásolja a mentális vírus, ahogy a szervezet egyik motoros, vagy vegetatív rendszereire sincs hatással. Ha ma megtanul egy folyamatot, azt holnap is képes lesz alkalmazni. A tanulás-metódusa emiatt biztosított az Emberiség számára, a vírus csak és kizárólag az emlékközpont énképre és történésekre, eseményekre vonatkozó tartományaiban végez blokkolást. Az Emberiségnek a mindennapjait, életvitelét alapjaiban meg kellett változtatnia a vírus miatt. De az Ember alkalmazkodóképessége kivételes. Amíg a probléma makacsul fennáll, a szervezettség az egyetlen út a túlélésre. Kérjük, ezt tartsa szem előtt. Kérjük továbbá, amíg megtaláljuk az ellenszert, rendben végezze munkáját, ily módon segítse a betegség legyőzését az Emberiségnek. Köszönjük önfeláldozását!
Ted agyán végigfutott, hogy ugyan kik is azok, akiknek segítenie kell ebben, kik tartják kézben a folyamatot, de mielőtt ezen elmélázhatott volna, egy hangos szisszenést hallott, mint amikor egy túlnyomás alatt lévő szerkezetből hirtelen távozik a levegő. A titokzatos instruktor kellemes nőhangján folytatta:
– Ha kinyílt a kapszula, kérjük, a személyes tárgyak rekeszéből a fényképeket vegye magához, és helyezze a kezeslábasa mellzsebébe, kérjük továbbá a szemüvege használatát. Egyéb dologra nem lesz szüksége. Most nyitjuk a kapszulát, kérjük, üljön fel és lépjen ki a szerkezetből. Az egyéb utasításokat, melyek már a teljes Észak-Detroit 975-os számú egység G-blokk lakóira vonatkoznak, menet közben a hangszórókból megkapja.
A fedél időközben kinyílt, Ted lassan felült, majd körülnézett. A világ homályos felhőködben úszott, s – bár a fényt a kapszulában már megszokta – a férfi a rossz szeme miatt nem tudta kivenni, hol is van. Tapogatózott a koporsószerű szerkezet peremén, valami fogást próbált találni, s felállni. Tétován vitte véghez a mozdulatsort. Óvatosan, puhatolózgatva minden mozgást, bizonytalanul kilépett a rácsos fémpadlóra. Meztelen talpán hideg, testén az alvás okozta merevség kellemetlen érzeteit nyugtázta. Akaratlanul is nyújtózott egyet. Megtapogatta arcát és rövidre nyírt haját. A tarkón lévő, egész rövidre nyírt rész kellemesen böködte ujjbegyeit.
Aztán a kapszula peremének biztonságában sorra fogdosva a szerkezetet jutott el a személyes tárgyak rekeszékhez. Felvette a szemüveget és körülnézett. Egy irdatlan félgömb-csarnokban találta magát, a mennyezet csúcspontját vagy százötven-kétszáz méter magasságra saccolta. A hatalmas térben mindenhol, szép rendezett sorokban és egységekben az övével megegyező kapszulákat látott, ahonnan épp akkor kászálódtak ki a hasonló, szürke kezeslábast viselő emberek. Mindenki tanácstalanul tipródott, amikor visszhangozva megszólalt valahonnan a hangszóró:
– Kérjük a felébredt személyeket, lassan, tolakodás nélkül induljanak el a kék fény irányába, a mosdóegységhez kísérjük Önöket. A további instrukciókat folyamatosan, út közben fogják megkapni. Köszönjük együttműködésüket. Kérjük a felébredt személyeket, lassan, tolakodás nélkül… – szajkózta folyamatosan a géphang.
Ted felmarta a fényképet a rekeszből, alig pillantott rá, mellzsebébe csúsztatta, s ismeretlen társaival együtt lassan elindult, valahol a monumentális kupolatér messzeségében pulzáló kékes fény felé.
***
Lüktető lénye saját fizikai határait csak ködösen érzékelte, úgy érezte, hogy a vörösen izzó, idomtalan materiális teste beleveszik a csillagok közötti végtelen mélyűr tébolyító távolságaiba, mint a hajnali rétről felszálló pára a derülő égbolt mérhetetlen magasságaiba.
***
A tisztálkodó blokk egy kisebb, fémburkolatú létesítmény volt a hatalmas csarnokon belül, apró, egyszemélyes tisztálkodóegységekkel, melyek ajtajai felett a személyi azonosító kódok és nevek világítottak. Ted odament ahhoz, amelyik az övé volt.
– Kérjük, az adattetovált karját érintse az ajtó melletti leolvasóegységhez – hangzott a fémízű instrukció.
Ted az utasítást végrehajtotta, a krómacél tolóajtó sziszegve nyílt oldalra, felfedve a szoros belsőt, melyben egy zuhanyzó és egy mosdó, valamint egy WC fért csak el. Ted belépett. Egy fogason váltóruhát is talált, ugyanolyan szürke kezeslábast, alatta egy egyszerű bakancsot. Ennek kissé megörült, csupasz lábfejét már egyre kellemetlenebbül érintette a fémpadló hidegsége.
Dolgai végeztével a krómacél mosdópultra támaszkodva nézte nyúzott arcát. Nem ismerte fel. Ezt az embert ő sohasem látta.
– Ki a franc vagy te, Ted Bukovszky… – dörmögte magának. – Többnek nézel ki, mint harminchét…
Felvette a zuhanyzáskor levetett szemüvegét a mosdó pereméről. Egészen közel hajolt a tükörhöz. Hosszan nézte arca idegen formáját, ide-oda mozgatta fejét. A mélázásból ismét a gépies hang rángatta vissza:
– Mister Bukovszky, elindulhat a munkahelyére. Kérjük, kövesse a kék hologram-vonalat, amit bizonyos távolságonként és a csomópontokban önre vetítünk.
Ted nem értette. Aztán világossá vált számára, amikor kilépett: egy élénk világoskék vonal indult a mellkasa közepéről abba az irányba, amerre mennie kellett. Tenyerével eltakarta a fény útját maga előtt, de a hologram nem tűnt el. Nem értette a technológiát, de úgy gondolta, ez a legkisebb problémája most. Körülnézett: minden ember mellkasából hasonló holovonalak indultak a csarnok minden irányába. Elindult hát a sajátján.
A lebegő csík egy sínpárhoz vezette. A peronon már többen álltak, mindenki közönyös, semmibe révedő arccal. Ted arra gondolt, hogy vajon ő is így néz ki? Őt is ilyen egyhangú, fásult tekintetű embernek látják a többiek? Valószínűsítette, hogy igen.
Balról egy furcsa szerkezet siklott eléjük: a mozgó platformnak nem voltak falai, csak egy fémkorlát húzódott a kerülete mentén. Az egyik korlátszakasz felnyílt, és a férfi követte a kék vonalat a platóra, ahogy a mellette állók is. Ted nem tudta, hova megy, s feltételezte, ezt egyikőjük sem tudja. Senki sem szólt egy szót sem, látszólag mindenki birkózott az információk befogadásával. A szerkezet lassan elindult egy kivilágított alagút felé, melynek a végét Ted a kupolán kívülre feltételezte.
***
Valahol legbelül, forgó plazmateste középpontjában érezte a fúziót, azt a mérhetetlenül gigászi energiát, melyet a neme leglényegibb alapzatába kódolt program szerint évmilliárdok alatt szétszór, szétfröcsköl az Univerzumban ciklikus élete során.
***
A mozgó plató kis utazás után egy metrómegálló-szerű csarnokba, vagyis pontosabban egy hatalmas, vagy száz méter átmérőjű, fekvő henger alakú belső térbe szállította Tedet és társait. A férfi kissé csalódott volt, hisz remélte, hogy most majd láthatja a kupolán kívüli világot, de ezek szerint arra még egy kicsit várnia kell. Többedmagával egykedvűen lépett le a fémplatformról, s igen megdöbbent – szintúgy, mint a mellette állók –, amikor a járófelület, melyre éppen lépett, megmozdult alatta, s elindult egy meghatározott irányba. A mozgás nem volt gyors, Ted alaposabban körülnézhetett.
Mindenhol a térben mozgó járdák kusza útvonalát látta, melyek hol vízszintesen, hol ferdén le- vagy felfelé tartottak, mintha mozgólépcsők lennének. A szerteágazó, szalagszerű útvonalak különböző helyeken és különböző magasságokban csatlakoztak az irdatlan henger-létesítmény fém oldalához, az abban elhelyezkedő metró-féle szerelvények egy-egy ajtajához. A hófehér, löveg-szerű vonatok látványa Tedet bogarak bábjaira emlékeztette a fakéreg alatti járatokban a hengeres fatest kerületén, csak most mintha belülről, a fa irányából nézné őket.
A viszonylag lassú, járás sebességű utazás közben a mellettük lévő egy-egy járdaszalaghoz néha olyan közel haladtak el, hogy Ted könnyűszerrel átléphetett volna az egyikre. Aztán egy ilyen helyzetben – amikor a szalagjával párhuzamosan, ugyanolyan sebességgel haladt egy másik szalag is egy rövid szakaszon – Ted arra gondolt, hogy mi lenne, ha… Hiszen csakis ő a saját cselekedetei irányítója, nem más! Ha akar, átlép!
A gondolatot tett követte. Már félúton volt, egyik lábát már átlendítette, amikor hirtelen, látszólag a semmiből mellette termett egy emberméretű, ezüstösen csillogó, lebegő fémgömb. A férfi annyira meghökkent, hogy ösztönösen visszahúzta lábát, s ugrott egyet hátra. Akkor látta csak, hogy a gömb nem is lebeg, hanem vagy hat-nyolc irdatlan-hosszú, szelvényezett fémcsáppal kapaszkodik a mellettük lévő járdaszalagokba, s ha azok messze viszik a támaszkodó karokat, egy ponton túl a pókszerű robotgömb rendre visszahúzza őket, hogy aztán közelebb támassza le.
A gömb igen erős fémhanggal förmedt a rémülettől leblokkoló Tedre:
– Mister Ted Bukovszky 548778-DPDK-354! Kérjük, ne lépjen le a szalagról!
– Csak kíváncsi voltam… – suttogta megszeppenve a férfi. Nem számított ekkora retorzióra. S ekkora figyelemre sem számított. Egyáltalán: semmire sem számított. Az, hogy valószínűleg figyelik minden mozdulatát, nagyon meglepte, de nem volt ideje ebbe belegondolni, mert a sima felületű, látható hangképző eszköz nélküli gömb folytatta:
– Itt nincs semmi érdekes. A kíváncsiság jelen helyzetben destruktív érzés. Kérjük, nyomja el ezt az érzést és segítse az emberiség túlélését. Legyen konstruktív!
– Persze. Természetes – bólintott Ted, nem akart további atrocitást.
A csillogó gömb felületén a férfi tisztán látta saját torzított alakját.
– Mi azért vagyunk, hogy vigyázzunk Önökre. Kérjük, ezt tartsa szem előtt – korholta a robot.
Ted gyorsan helyeselt, remélve, hogy ennyivel megússza a kalandot. Aztán majd gondolkodik később, amikor lesz ideje, hogy mi a szentszar ez az egész! Merthogy nem biztos, hogy ez normális dolog!
A gömb elköszönés nélkül lebegett fel a magasba. Ted bámulva nézett utána, s akkor vette csak észre, hogy fent a magasban, egészen az irdatlan henger íves mennyezete közelében számtalan ilyen gömb lebeg, szelvényezett karjaik – vagy lábaik – pedig úgy hullámoznak a levegőben, mint tengeri moszatok az áramlatban.
– Úristen… ezek valóban figyelnek mindenkit… És hogyan ért ide ilyen gyorsan? – gondolta, s a mellette állókra pillantott.
Érdekes módon egyikőjük ingerküszöbét sem lépték át a történések, mindegyikük látszólag közömbösen, fáradt tekintettel pislogott vissza Tedre.
De ezen sem volt lehetősége tűnődni, hiszen a szállítószalag az egyik, minden bizonnyal menetkész, hófehér szerelvényhez érkeztette.
Ted nem akart további inzultust, gondolkodás nélkül belépett a csillogó vonatba.
***
Rokonai és társai oly messze voltak pulzáló lényétől, hogy kommunikálni csak az évmilliók alatt célba érő kitöréseinek hullámaival tudott. S újabb eonokba telt, mire a válaszüzenet visszaérkezett. Ideje viszont volt bőven.
***
A metróba lépve Ted olyan ülés-sort szeretett volna választani, ahol nem ült senki. Nem volt nehéz dolga, a szerelvényben elég szellősen helyezkedtek el az utasok, nem volt tumultus. Lehuppant a hófehér, párnázott padra, s fújt egyet. Az iménti eset eléggé megijesztette. Végre most átgondolhatja, hol is van. Helyesebben: találgathat.
Valóban nem emlékezett semmire, tényleg semmire az ébredése előttről. Arra sem, hogy álmodott volna. Arra sem, hogy bármikor is álmodott volna. Ha nem Tednek szólítanák, s ha nem látta volna saját idegen tükörképét, szó szerint azt sem tudná, hogy fiú-e, vagy lány. A múlt, mint a világvándor hosszú utazása során hátrahagyott régi területek, ködös, sose volt homályba veszett. Illetve talán még abba sem, hisz a férfi arra sem emlékezett, hogy egyáltalán létezett volna. Mintha… mintha magát a létezést is elfelejtette volna. Pontosabban: mintha a létezés felejtette volna el őt.
A szerelvény lassan elindult, s fél perc múlva már tébolyító sebességgel haladt az érc-sötét, szűk járattá változott útvonalon.
Ted levette szemüvegét, kezeslábasának mellén néhányszor megtörölgette a lencséket. Valószínű az izzadság folyt rá. Majd visszavette, látása újra tiszta volt. Egy dolog mindenesetre biztos volt: a szeme valóban rossz. És ő valóban munkába megy most. Hogy hova, nem tudta, bár valószínűsítette, hogy tegnap is ott volt. És talán azelőtt is.
Ahogy ott ült a robogásban, elkezdte a körülötte ülő embereket nézni. Egyik sem mozdult látványosan, mindenki közönyös tekintettel, érdektelenül bámult maga elé. Senki sem viszonozta pillantását, senki sem nézett a szemébe. Apatikus viselkedésük meglepte Tedet.
– Vagy csak mindenki magában küzd a nemértéssel? Mindenki belül csodálkozik, hova is került? És hogy mi is lesz most? Hm… Furcsa.
Eszébe jutott a fotó. Előkereste a zsebéből, ránézett. Az idilli, színes felvételen a szép hölgy és ölében a gyönyörű, szőke üstökű kisfiú ismeretlen volt számára. Sose látta őket. Vagy igen? Nem… nem tudta elfogadni lelke morális parancsát, hogy éreznie kellene valamit. Semmit sem érzett. Ez a felismerés tovább sodorta a kétségbeesés folyamjában. Inkább eltette a fotót.
Ekkor a szerelvény hirtelen kibukkant a felszínre, a Nap élesen betűzött a vagonba. Ted izgalomba jött, felugrott a helyéről és rohant az ablakhoz. Végre megláthatja, hol is van, milyen a Föld! Tudta, hogy mit jelent a szó: Föld, de úgy érezte, hogy még sosem járt itt. Hunyorítva nézte a tájat. A felszínen szerteszét végeláthatatlan távolságokba nyúlóan monoton, fémszínű, lapos házak, illetve valamiféle létesítmények voltak, köztük csővezetékeknek tűnő hálózatok kusza halmaza. A házak között néhol magas fémtornyok és füstölgő betonkémények nyújtóztak a szikrázóan tiszta, világoskék égbolt felé, ahol a Nap fénye mindennél erősebben tűzött. A légben helyenként ismeretlen formájú repülő szerkezetek úsztak.
– Mintha az egész világ egy hatalmas ipartelep lenne – gondolta Ted, aztán a szerelvény ismét berobogott egy sötét alagútba és újra a sötétség jellegtelen közegében száguldtak tovább. A férfi szomorúan, csalódottan ült vissza a helyére.
Arra gondolt, hogy hányszor élhette már át ugyanezeket az érzéseket!
– Mit is mondott a gép? – Ted nem tudott máshogy gondolni az instruktorokra, mint lélektelen masinákra. – Már hét éve tart! Szóval több ezer ilyen nap van mögöttem? – a gondolat szinte tébolyította.
Aztán ott ülve, a gondolataiba merülve megpillantott egy gyűrött papírlapot a metró csillogó, makulátlan fémpadlóján, közel a lábához. A furcsa, koszos, nem túl nagy papírlap igen kontrasztosnak tűnt a tiszta, steril környezettel. Ted lehajolt, felvette. Szórólapnak, vagy röpcédulának tetszett. Bár a színek már rég kifakultak rajta, de azért a kopott szöveget hellyel-közzel ki tudta betűzni:
„A 2114 augusztus 17-i Napkilövés tapasztalatainak nyilvános vitaestje”
– Nem azt mondta a gép, hogy 2112-t írunk? – értetlenkedett Ted. Megvonta a vállát és félhangosan olvasott tovább. – „Meghívott vendégek a téma neves szakértői, tudósai…” – Itt egy rövid felsorolás következett. – „Jöjjön el az évszázad legnagyobb csillagászati kísérletének megtárgyalására és a világunkat is nagymértékben befolyásoló következmények értékelésére!”… Micsoda? – nőtt Ted kíváncsisága. Kerekedő szemekkel folytatta. – „A Vízöntő csillagképben, a PHL 293B galaxisban elhelyezkedő csillag pozitronágyúval történő kilövése és annak kihatásai bebizonyították, hogy a csillagok, így a mi Napunk is, több dimenziót csatolnak össze. Napunk egyetlen tömegközpontja tehát számos párhuzamos Univerzumban fizikailag jelen lévő szubjektum, s ez a felismerés, mint azóta már bebizonyosodott, kinyitotta a kaput, hogy az Ember átcsússzon a párh…” – ekkor Tedben megállt a lélegzet, mert hirtelen a semmiből egy férfi huppant le mellé az üres ülésre:
– Pszt! Látom, te is kételkedsz. Mi az, amit olvasol? – próbált a furcsa, zaklatott ipse rálesni a Ted ölében szorongatott fecnire, de ő ezt nem hagyta.
– Semmit! Ki maga? Mit akar? – fakadt ki Ted és összegyűrte a papírlapot, majd zsebre vágta. Nem látta felszállni az elhanyagolt kinézetű, középkorú, szemmel láthatóan feszült férfit. Egy ilyen nyugtalan jelenségre biztosan felfigyelt volna. De mintha a semmiből érkezett volna. Nem is volt még metrómegálló! És egyébként is! Hogy lehet ilyen koszos-mocskos a kezeslábasa is? Tuti, hogy nem most ébredt fel! Ez… többnapos kosz! – gondolta Ted.
– Semmit sem akarok! Semmit-semmit! – hadarta elmebeteg módjára a fazon és hosszú haját tépdeste-húzogatta.
– Akkor, kérem, üljön arrébb és hagyjon békén!
– Nem lehet, haver. Te olyan vagy, mint én.
– Egy frászt! – ellenkezett Ted. – Én egészen biztosan nem vagyok és soha nem is leszek olyan, mint Te! – már tegezte.
– Biztos ez, haver? – sandított a férfi Tedre.
Ted csak lehajtotta a fejét. Az igazat megvallva, semmiben sem volt biztos. Némi hallgatás után, miután már látta, hogy a büdös ipse levakarhatatlan, megszólalt:
– És hogy lehetsz ilyen büdös? Most ébredtél…
– Hohó! Ho-ho-hó! Én nem! Nem most ébredtem! Én nem, haverkám! – vágott közbe.
– Micsoda? – jött izgalomba Ted.
– Pszt! Halkabban, haver! – nem tűnt fel neki, hogy eddig is ő ordibált. – Kicseleztem őket! – hajolt olyan közel, hogy érezni lehetett őrületben lángoló arca izzadt kipárolgását.
– De hogyan? – suttogta Ted.
– Majd később! Majd később, haver. Mindent a maga idejében. Az idő… az a bársonytalpú idő… – merengett el, s közben halkan motyogta. – „A percek jönnek, nem köszönnek, nem búcsúznak, tovább úsznak, nesztelenül ellebegve végtelenből végtelenbe…”
– Ez honnan van? – kérdezte Ted.
– Fogalmam sincs… Egyébként feltűnt, haver, hogy itt nincs fényreklám? Ha? Nincs! Nincs holoreklám sem! Egy neonfelirat sem! – vett erőt a férfin újra a téboly. – Egy kibaszott monitor sem tolakodik a pofádba! Fogkrémek, mosóporok, fiszfaszok! Nincsenek! He-he. Ha-ha. Beszarkázás! – a hajáról a szakállára áttapadt remegő kezén hosszú és koszos volt a köröm.
Ted elméjében valóban megjelent a „fényreklám” szó jelentése és „holoreklám”-é is – azoké a városi szmogfelhőkre vetített animációké –, tudatosult ezek tartalma, de nem tudott élményt, vagy emlékképet párosítani hozzá. Az érzés nagyon, nagyon furcsa volt. Igazat kellett adnia ennek az őrültnek. Itt valami hibádzik.
A férfi idegesen a kezét tördelve folytatta:
– Mintha… mintha a fogalmi eszközkészletünk sok lenne ehhez a világhoz! Ez miért van? Nem tudom, nem tudom. Tudatalatti kondicionálás. Tuuuudatalatti kondicionáááááálás! – mondta indulatosan és egyre hangosabban az alak, de furcsa mód erre sem reagáltak az utasok.
Ted elgondolkodott az előbbieken és – gondolta, lesz, ami lesz – megkérdezte az idegbeteg fazont:
– Hogy érted ezt? Tudatalatti…
– Kondicionálás! – vágta rá a pasas. – De nem ez a lényeg… A lényeg, haverkám… az az, hogy én nem vagyok olyan, mint ezek a leszedált szerencsétlenek! – bökött állával a többi utas felé. – Nem, nem! De nem ám, haver! És te sem! Mi valahogy megúsztuk! A mi szervezetünk másképp reagál a nyugtatóra! Igaz-e, haverkám? – bökte oldalba Tedet az ipse.
– Kérdés – folytatta –, ha mindenki megfertőződött, ki Ők? Ha? Kik-kik!
– Ez már bennem is felmerült… – engedett Ted az férfi társalgás irányába tett provokációjának, Ted a beszélgetés fonalát óvatosan, de tovább tartotta kezében.
– Na ugye! Ugye-ugye? Haverkám! – a pasas szemei őrületben, szinte beteges kéjjel forogtak mély gödreikben, mint gyermek a mosdótálban.
– Láttál szerelőket? – kérdezte aztán.
– Nem… – válaszolt Ted.
– Személyzetet?
– Csak valami robotgömböt…
– Jó-jó… de szerelők, karbantartók, satöbbi… mindenhova kellenek! Ezeket a gépeket is karban kell tartani! Itt minden új! Itt minden cseszetten új! Kipróbálatlan! Használatlan! Fényes és kibaszottul szívja ez a fény a szemem! Mintha kiszívná a szemgolyóm! – nézett felfelé a metrókocsi mennyezeti neonlámpájára, meresztgette őrült módon a szemeit, hörgött párat, majd egy idő után kissé lenyugodva folytatta. – Mintha most, az éjszaka gyártottak volna le mindent… legyártották a világot az éjszaka, haver – zuhant szinte keserű apátiába.
Az igen gyors hangulatváltások szintén az elmebetegség jele… De basszus, igaza van! Most eszmélek rá, hogy ennek a szerencsétlennek igaza van! – gondolta Ted magában, de a külvilágban csak ennyit mondott:
– Hát… talán.
– És Kyle és Rose?
– Kicsodák? – hűlt meg a vér Tedben.
– Kyle és Rose…
– Honnan tudod ezt?
– Miért, neked nem ezt mondták?
Ted erre nem tudott mit válaszolni, csak nézett döbbenten maga elé.
– Haver! Szarban… – kezdte a férfi.
– …vagyunk – fejezte be a mondatot Ted.
– Mike Overton.
– Mi?
– Mike Overton vagyok. Asszem – nyújtotta a kezét a férfi, az őrülete sokat látszott csillapodni, de azért még közel sem lehetett megnyerőnek nevezni a változást.
– Ted. Ted Bukovszky – fogadta el a nyújtott jobbot a férfi.
– Milyen név ez? Lengyel? – kérdezte Mike.
– Fasztudja… számít az?
– Nem, haver.
– Na ugye.
A két arcra a közöny jótékony fátyla ereszkedett. A szerelvény sikítva robogott tovább a koromsötét járatban.
Jó pár perc múlva Mike felocsúdott, s ugyanott folytatta a beszélgetést.
– Lengyelország… Tudom, hogy volt egyszer egy háború és az embereket vonattal szállították a halálba. Tudom ezt, de nem emlékszem honnan! Kurva sok mindent tudok, de semmi emlékem nincs! Ez megőrjít! – tépte csimbókos haját.
– Nyugi, Mike! Én is tudok sok mindent… és én sem emlékszem semmire – nyugtatgatta Ted. – Azok a vonatok… amik mentek a halálba…
– Mint ez. Pont, mint ez – most Mike fejezte be a mondatot.
Mindkét férfin a tehetetlen keserűség nyomasztó érzése hatalmasodott el.
– De azt egyszerűbben is meg tudnák csinálni – mondta pár másodperc néma hallgatás után Ted.
– És ha kell nekik valami? Valami belőlünk? – felelt Mike.
– Mi kellhet egy ilyen fószerból, mint mi?
– Speciel… a lelkünk? – kérdezte Mike, de nem várt választ.
S a szerelvény továbbra is megállás nélkül robogott. Az üres másodpercek újra lassan és fáradtan ismételték magukat. A vonatzajt Mike törte ketté.
– Nem gondoltál még arra, hogy alvás közben vagyunk a legkiszolgáltatottabbak? – kérdezte.
– Mit akarsz ezzel?
– Nem tudom, de…
Ekkor ismét mellkasba fagyott a szó, de ezúttal Mike-éba, ugyanis a szerelvény hirtelen fékezni kezdett, mindenki nagy erővel előrebukott, de szerencsére az előttük lévő ülés megakadályozta, hogy elvágódjanak. A fékek eszeveszetten visítottak, fém csúszott a fémen, a szemgolyó majd’ eltávozott a koponyából előre azon a kis nyíláson, tartott ez vagy tizenöt-húsz tébolyító, zilált lélegzetvételig is, amire a metrókocsi megállapodott egy csillogó, szikrázó, fehér fényben fürdő, makulátlan, fémből és üvegből épített, modern állomáson.
Az ajtószárnyak kivágódtak oldalra, s három nagyobb robot tolult be a számukra méreten aluli nyíláson erős, masszív léptekkel. A hófehér robotoknak nem volt fejük, széles fémlemez mellkasukon helyezkedtek el a kameraszemeik és egyéb szenzoraik, s az itt található résből nyomult ki a fémes ordítás:
– Mike Overton 418496-DPRC-545! – robotikus szemeikkel fókuszálgatva fürkészték a kocsibelsőt, majd objektívük megállapodott a Ted melletti fickón, s szempillantás alatt mellette is voltak.
– Nektek Overton ÚR! Hogy egyen meg a rozsda te bádogteknő! – rúgta lábszáron a legközelebb eső robotot, de csak az ő lába fájdult meg.
– Most feláll és velünk jön…
– Soha! Csak erőszakkal tudtok elvinni, mocskok!
– A felkínált alternatíva elfogadható – zengett a fémes géphang, s valahonnan az első robot háta mögül villámgyorsan előúszott a térben egy vékony, szelvényezett robotkar, végén egy irreálisan hosszú tűvel.
A történést Mike még fel sem fogta, amikor az irdatlan, hajszálvékony tű már a nyakába mélyedt, s ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, már vissza is húzódott a robot mögé. A szerkezet mozgása egy villámgyors kígyó marásához emlékeztette Tedet. Pontosabban: tudta, hogy ilyen egy kígyótámadás, de emlékképe az nem volt hozzá.
Az igen apró lyukból Mike nyakán éppen, hogy csak szivárgott némi halványpiros vér. A férfi szeme fennakadt, feje lassan körözött néhányat, majd ernyedten hátrabicsaklott; az egész test mozgása megszűnt, s a robot karjaiba omlott.
– Maradjanak a helyükön! Csak akkor és az a személy szálljon le, aki a nevét és az azonosítóját hallja a hangszórón! – adta ki az instrukciókat derékban lassan körbeforogva a leghátsó robot.
– Kérem… miért? És mit csinálnak vele? – kérdezte bátortalanul Ted az egyik fémszörnyeteget.
– Önnek semmi köze hozzá. Hogy hova megy ő? Vissza a kapszulába! Ön is így jár, ha nem működik együtt! Legyen konstruktív!
Ted ezt ma már hallotta egyszer. S nem tudta, egyáltalán hogyan is lehetne itt destruktív. De egyre erősebben gondolkodott rajta.
***
Számára nem volt „lent” és „fent”, s – mint oly sok értelmezési kategória – ezek a viszonyulások is ismeretlenek voltak létezésében. A tér minden irányában ugyanúgy helyezkedett el: egy középpont volt csupán; lényének csak origója volt, s ebben a nullpontban úgy kapcsolta össze az egymásra rétegződő dimenziókat, mint tűzőkapocs a papírlapokat. A harmadik dimenzióban gömbnek érzékelték. A többiben pedig – melyeknek szintúgy, minimum ugyanolyan mértékben részese volt –, nos, mindegyikben máshogy.
***
Miután a robotok elhurcolták Mike-ot, Ted ugyanúgy és ugyanott ült a metrón, útban a következő megálló felé, mint eddig. Hasonlóképp, ahogy a többi utas, akik a legkevesebbnél is kevesebb érdeklődést mutattak az iménti atrocitás irányába.
Ted úgy érezte, hogy mintha egy ködös álom lett volna az épp most átélt incidens. S amúgy az egész környezet, a világ mindenestül, mintha egy igen rossz, kiforratlan sci-fi lett volna valahonnan abból az időből, amikor a műfaj még csak nyújtogatta tapasztalatlan, vézna gyermek-karjait az idegen világok lehetőségei felé.
A férfi hosszú percekig rezignáltan bambult maga elé.
Aztán a szerelvény érezhetően lassulni kezdett. Nem abban a tempóban, mint az előbb, de a lassulás határozottan előre mozdította a férfit. Kisvártatva aztán újra abba, illetve egy ugyanolyan fehér ragyogásba úszott bele a vonat, mint az előbb. Ellenben a metró most nem állt meg, csak viszonylag lassú tempóban gurult az éles neonfénnyel kivilágított, makulátlanul tiszta állomáson. A véget nem érő peron és az oszlopok percekig haladtak visszafelé és vesztek el a hátrahagyott, sosem volt térszeletekben. Legalábbis Ted így érezte.
Felállt helyéről és kíváncsian odabotorkált az üvegezett ajtóhoz. Kezét is használva a tükröződés leárnyékolására, vizslatta a kihalt állomást. Mígnem észrevett egy alakot elöl, amerre a szerelvény haladt. A figura egyre közeledett – pontosabban a szerelvény haladt az álló alak felé –, s egyszer csak Ted maga előtt, az zárt ajtó túloldalán meglátta Mike Overton torzonborz, őrületbe hajló ábrázatát.
– Nem lehet! – hőkölt vissza az üvegtől Ted.
A jelenség amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is és tűnt el az elhaló perspektívában.
– Ez az őrült nem lehet itt!… Vagy ő volt egyáltalán?... Láttam egyáltalán valakit? – Ted már semmiben sem volt biztos.
Fogódzókat tapogatva, bizonytalanul lépdelt vissza a helyére, lelkiállapotát mozgása is tükrözte.
A szerelvény gyorsított, megállás nélkül robogott át az állomáson és zuhant bele ismét a forma nélküli sötétségbe. Újabb üres, mélabús percek következtek. Talán fél óra is eltelhetett Ted csüggeteg, emlék nélküli magányában, mire ismét lassulás, ismét szikrázó fehérség következett.
A férfi nem számított rá, de lassanként végül is megállt a szerelvény. Tedet már ez sem izgatta fel. Lehajtott fejjel konstatálta, hogy legalább nem fáj semmije. Igazából a testét is csak felületesen érzékelte. A vonat újra elindult. A szeme sarkából látta, hogy felszállt és épp leül valaki egy kissé távolabbi ülésre, valahol elöl. Ted lassan odafordította a fejét, mégiscsak megnézi a figurát. Látása a bambulás fókusztalanságából apránként tisztult, majd ahogy élesedett a kép, megdöbbent:
– MIKE! MIKE OVERTON! – kiáltotta oda, alig hitte el. Ő nem lehet itt! Nem érhetett ide az előző megállóból sem!
A mocskos alak hátranézett:
– Ismerem magát? Nem lehet! Én nem ismerek senkit! – láthatóan őszintén beszélt, tekintete az értetlenség zavarát hordozta.
– Mike! Az előbb… – látta a csakugyan tanácstalan ábrázatot. – Nem érdekes! Maga… Elnézést, helyet foglalhatok? – állt fel és lépett pár lépéssel Ted a férfihez.
– Leszarkázom. Ülj, ha akarsz haver.
Ted helyet foglalt. Nem zavarta a szag. Már tudta, hogy Mike ilyen, nem lepte meg.
– Honnan tudja a nevem? Én is csak egy órája tudom.
– Nem igaz! – reflektált felspannolva Ted. – Nézd a ruhád! Mocskos, mint a Brooklyn híd!
Mike letekintett valóban koszos kezeslábasára. Mintha akkor látta volna először a saját testét. Megrántotta vállait:
– Tökmindegy.
– Ez viszont igaz. De… az nem tök mindegy, Mike… hogy mi folyik itt!
– Miért? Mi folyik itt?
– Mike… te ezt szerintem jobban tudod, mint én.
– Én? Jobban? Haver! Ne ugrass! – legyintett.
– Te-te! – jött felfokozott izgalomba Ted. – Mire emlékszel?
– Semmire. Ahogy szerintem te sem… viszont… van nálam valami, amiről nem tudom, hogyan és mikor került hozzám – suttogta, majd odahajolva kivett a nadrágzsebéből egy látszólag oltópisztolynak kinéző valamit. A rácsatlakoztatott kis üvegfiolában színtelen folyadék lötyögött. Az ezüstösen csillogó szerkezetet a férfi félve szorongatta ölében.
– Mi ez? – kérdezte Ted.
– Nem tudom… de az van ráírva, hogy – hajolt egészen közel Mike, s hosszú, csimbókos haja takarásában betűzte az üvegre nyomtatott apró szöveget – „Kizárólag narcolepsia kezelésére! Veszélyes koncentrátum! Hígítási arány 1:9,75 térfogatszázalék, semleges oldattal!”
A két férfi egymásra nézett.
– Azt hiszem, ettől egy hétig nem alszol! – mondta Ted.
– De… mi van, ha mindannyian még MINDIG alszunk?! – válaszolt Mike.
– Micsoda? – döbbent meg a nem várt válaszon Ted, de nem várhatott feleletet, mert ekkor ismét egy durva fékezés vette kezdetét, ugyanolyan erőszakos, mint előbb. Az utazóközönség, mint bábuk dőltek előre az üléseikben.
Miután sikítva megállt a szerelvény, kivágódott az ajtó és ugyanazok – vagy ugyanolyan – robotok jöttek be, mint az előbb.
– Mike Overton 418496-DPRC-545! – visszhangzott a szerelvénybelső.
Mike az ülés alatt átcsúsztatta Ted kezébe az oltópisztolyt, közben száját sem mozgatva suttogta:
– Haver! Rakd el! Használd! Asszem, nekem most mennem kell. A Halál a legjobb beszélgetésekbe is bele tud szólni…
– Hogyan?
– Ted! A Halál a legjobb beszélgetésekbe is bele tud szólni! – már normál hangra váltott. – Óvakodj attól, aki ezt mondja!
– Micsoda? – Ted már semmit sem értett.
– Óvakodj attól, aki ezt mondja, mert… – de a mondatot nem fejezhette be, ugyanis a masszív, döngő léptekkel odasiető fémszörnyeteg mögül a már ismert hosszú tű úszott elő és mélyedt Mike nyakába. A férfi feje ugyanúgy kóválygott néhány kört és ismét a robot fémmarkaiba ájult.
– Mindenki marad a helyén! Az instrukciókat kellő időben megkapják! Az száll le, aki a nevét és az azonosítóját hallja! – zengett egy másik robot parancsa.
Az éppen odasandító, láthatóan leszedált arcok visszafordultak és ugyanolyan katatón állapotba merültek.
A három közül egy robot az embereket tartotta szemmel, a másik kettő egymás felé fordult és az egyik egészen halkan mondta a másiknak, de Ted kifigyelte és erősen fülelve hallotta:
– Egy újabb „bug”. Ma már a második. Újabb Mike. Ha ez így megy tovább…
Ekkor a felügyeletet teljesítő robot észrevette, hogy Ted hallgatózik, odalépet és ollós fémkarjával egy jókorát csapott Ted arcába. A férfi óriási fájdalmat érzett, majdnem elájult. Már egész közel állt az eszméletvesztéshez, amikor a robot megragadta, felemelte és megrázta:
– Nem ájulhatsz el! Érted? Majd később! Most még nem! – rázta vadul az ernyedt ember-testet, aminek hatására abba lassanként visszaszállingózott az éber élet.
– Nyomás! – ordította ekkor az egyik robot annak, aki tartotta Tedet, az elengedte, s mindhárom fémszörnyeteg kiviharzott a kocsiból.
Az ajtó bezárult, a szerelvény lassan elindult. Ted apránként összekapargatta magát a padlóról, valahogy feltápászkodott az egyik ülésre. Ez az esemény is olyan irreálisan álomszerűnek tetszett, mintha meg sem történt volna. Na de Tednek minden bizonyosságnál szilárdabban jelezte, hogy a történések valóban lezajlottak, az a tény, hogy piszkosul fáj az arca – lehet, hogy megrepedt – és orrából ömlik a vér. Kezeslábasának ujjával nyomta, próbálta elállítani a vérzést, vagy tíz perc múlva sikerült is.
Szipogva nézett körül a robogó vonatban. Mindenki előre bámult közönyös arccal. Semmi sem verte ki náluk a biztosítékot.
Ted megunta. Felugrott.
– EMBEREK! MI A SZAR EZ? HA? HALLJÁTOK? NEM CSINÁLTOK SEMMIT?! BASSZA MEG! – ordította, és felindultságában teljes erejéből belekönyökölt az ajtó üvegébe.
Meglepetésére az apró szilánkokra robbant, a férfi éppen hogy csak el tudta kapni tekintetét az üvegzápor elől. Sikító sziréna hangja erősödött ordítássá, vörös fény pulzált, s a szerelvény vészfékezéssel a sötét, ércsziklás alagút egy jellegtelen pontján állapodott meg.
Ted nem tétovázott. Kiugrott a barlangra emlékeztető járat vörös fénytől lüktető ismeretlen közegébe.
***
Sugárzó, ömlő energiájára néha úgy tekintett, mint egy fotonhadseregre, ami meghódítja és birtokba veszi rendszere égitesteit. Bolygóira felettébb büszke volt, a saját fennhatóságának tekintette őket. Vigyázott rájuk, mint kis unokatestvérkékre, fotonsugaraival nyalogatta őket. Néha volt köztük olyan planéta is, amelyen volt valamiféle – számára nagyon idegen – élet. Az a fajta élet – bár érthetetlen volt számára – lenyűgözte, hisz minden létezési formát csodálatosnak és magasztosnak gondolt, ami az Univerzumban valaha is megvetette a lábát.
***
A testet-lelket végközeli állapotig kimerítő futás után Ted egy koromsötét sziklaüregben rogyott a földre. Sok kereszteződésen, vájat-elágazáson túl volt, mire ide elért. Már nem számolta és nem jegyezte fejben a fordulókat, végleg eltévedt. De úgy gondolta, addig rohan, ameddig a hajszolt teste fel nem adja. Futás közben meglepetten tapasztalta, hogy egy egész barlangrendszer van itt lent, mely a sínnel lefektetett metróalagútból nyílik, annak mentén sorra járatok hatoltak a föld sziklás testébe. Tednek a labirintus funkciójára vonatkozóan még csak találgatási ötlete sem volt. Mindenhol fekete sziklák, melyeken valamiféle fehéresen fluoreszkáló gombafélék nőttek, így futni azt tudott az alagutakban, hála Istennek.
A nagy rohanás kezdetén távolról még látta az időközben bizonyára riasztott, őt üldöző robotokat, de erős reflektoraik az érdes sziklafalakat a futás ütemére súroló sugarai valahogy csak elmaradtak mögüle. Apránként és fokozatosan, minden egyes hirtelen és esetleges irányváltása, alagút választása alkalmával egy picikét távolabb került a fémszörnyetegektől. Ted szerint kétség sem férhetett hozzá, hogy irtó szerencséje volt. Erre gondolt, miközben a hideg padlón zihálva terült el. Jó néhány perc eltelt, mire légzése normalizálódott annyira, hogy kevésbé kelljen félnie, hogy meghallják, illetőleg ezzel egy időben orrából és szájüregéből ne folyjon a nyúlós, meleg nyál.
Apránként ülő helyzetbe húzta mindenhol sajgó testét. Mozdulatlanul, légzése lassú ütemére ügyelve, térdét felhúzva és átkarolva ült, reszketett a hűvösben. Fázását az éppen száradó izzadságának párolgása meglehetősen erősítette, ezért kezeslábasának ujjával időnként ott törölgette magát, ahol tudta. Eszébe jutott az oltópisztoly, tapogatta zsebeit, de nem volt sehol. Valószínűleg futás közben esett ki.
– Fasza! – gondolta. – Az alvás a kulcs! Az eszméletvesztés! Akkor történik valami! Valami, amit kontrollálni akarnak…? – morfondírozott.
Az üregben, ahol volt, teljes sötétség uralkodott. Pontosabban gondolta csak, hogy üregben van, falait nem látta. A sötétség szó szerint, mintha fizikailag nyomta, nyomasztotta volna. Egyedül némi fény az üreg bejáratán túlról, valahonnan a sziklafalon lévő, fluoreszkáló gombacsoportról beszűrődve érkezett. Az erőssége semmire sem volt elég, hacsak arra nem, hogy Ted tudja: még mindig ebben a világban van, nem ájult el. A gombacsoport gyenge fénye rögzítette a férfi lényét és pozícióját a valóságban, mint horgony a kikötött hajót éjszaka a sötét, nyugodt vízen.
Ted nem tudta, mennyi idő telhetett el hűvös magányában, de eleinte még nem is érdekelte, szimplán örült csak, hogy él és hogy nem kapták el. Aztán akaratlanul is agyalni kezdett.
– Mi ez az egész? Hol vagyok? Miért mondta a robot, hogy „bug”? Bug volt Mike?
A „bug” szó mindenképpen egy számítógépes programban található hibára utalást jelentett Ted képzetpárosításában. Ted szerint a szó ezt jelentette. És hogy a robot egy emberre használta ezt a szót, a dolgot igen-igen furcsává tette. Aztán a férfi úgy érezte, hogy nem abba a világba való, ahol éppen tartózkodik. Minden annyira idegen volt a számára, mintha sosem járt volna itt. Már-már ott tartott az elmélkedésben, hogy abban is ténylegesen kételkedjen, ébren van-e – főleg annak a tekintetében, amit Mike mondott, hisz utalt erre –, amikor újabb különös dolog történt: egy határozott, fémes ajtócsapódást hallott maga mögül!
Halálra váltan ugrott fel és fordult az iménti hang irányába. A döngő hangot még mindig hallotta elméjében. De kigúvadó szemei csak a koromsötétség puha, vattaszerű közegét vizslatták. Eszébe jutott valami, rohant ki a barlangba, ott villámgyorsan az ölébe söpört egy jókora adag világító gombatelepet, s már iszkolt is vissza az üregbe.
Odaérve a kisebb szobaméretű üreg hátsó falához, konstatálta, hogy az érdes sziklafelületen a gyenge fény egy ütött-kopott fémajtót világít meg.
Félve lépett oda. Tétován lenyomta a nyikorgó kilincset. Az ajtó kifele nyílott és a hirtelen jelentkező, igen erős huzat kivágta azt, felfedve a mögöttes, széles teret: egy toronyház mindenféle antennákkal teletűzdelt lapos tetejét. Ted kilépett az alkonyi ragyogásba. Arcát kellemesen simogatta a langyos szél, ahogy a ki tudja, melyik Metropolisz felhőkarcolós messzeségébe bámult. A lenyugvó Nap utolsó, vörös sugarai vérszínűre festették a dolgokat és mindennek hosszú, groteszk árnyékokat adtak, talán cserébe, hogy nyalogathatták a bolygó testét.
Csak egy kósza gondolat erejéig merült fel Tedben, hogy „ez nem lehet, ez a perspektíva nem lehet valós egy minden bizonnyal több száz méterrel a föld alatt lévő barlangrendszerből nyíló ajtó esetében”; s valóban, meg sem lepődött, amikor hátrapillantva, az ajtó sötétségén túl látta a homályos mély barlang-belsőt, de az ajtó egy szimpla, pár négyzetméteres lépcsőházi tetőfelépítményen volt, mögötte pedig a végtelen alkonyi horizont terült szét.
Elbotorkált a tetőperemen lévő mellvédfalig, letekintett a mélybe: autókat látott mindenhol, melyek keresztül-kasul szelték a magas házak kezdődő sötétségbe vesző töveinek közeit, mint gyors hangyák a sűrű erdei aljnövényzetet. A légben mindenhol holoreklámok voltak, s neonfények gyúltak mindenfelé. Tipikus huszonkettedik-század eleji nagyvárosi miliő vette körül.
A nyugvó Nap bekente önmagával ezt a világot, a férfi hunyorítva nézett bele a csillag arcába. Erős volt a fény a barlanghoz szokott szemének, elvette tekintetén az izzó Napkorongról. Elkezdett a perem mentén körbejárni. Egy ponton megállt.
Először azt hitte, hogy a Nap miatt káprázik a szeme. Még le is vette a szemüvegét, mellkasán végighúzva néhányszor gyorsan megtörölte. Többszöri próbálkozásra tudta csak felfogni és értelmezni a látottakat: a város fele éppen akkor épült fel. Szó szerint: semleges, fehér kockák, hasábok és oszlopok nőttek, fúvódtak elő a semmiből, majd a helyükre csúszva alakultak, formálódtak, tekeredtek, míg végül városelemek lettek belőlük: házak, hidak, autók, reklámok.
A dolgok a színüket és a mintájukat érték el a legkésőbbi fázisban: koszosfehérből, mintha megkérgesedéssel szilárdult volna rájuk adott nemük ruhája; acélfestések, burkolatok, textúrák, színek így kerültek a fehér felületek helyére. A jelenséget hang nem kísérte, a valóság alatt csak a metropolisz jellemző hangjai másztak: a forgalom zajai, autótülkölések, szélzúgás és valami ismeretlen eredetű, mély morajlás.
Kisvártatva felépült a város hiányzó fele is, s a jelenséget Ted nyitott szájjal, felülről nézte végig. Meglepődött, de izgalomba nem hozta a dolog, egyfajta belenyugvás-félét érzett. Az elmúlt időszakban tapasztaltak egyszerűen túlcsordultak lelki és mentális teljesítőképessége peremén. Több újdonságot elméje nem tudott befogadni és értelmezni, a történéseket egyszerűen már csak átélte, nem megélte.
Szeme ebben a lelkiállapotban kezdett lecsukódni, ott, álló helyében. Újra kereste az oltópisztolyt zsebeiben, nem találta. Nem is tudta, mire számított. Úgy érezte, vesztett, elvesztette a csatát. A pisztoly helyett az összegyűrött röpcédulát találta meg. Előhúzta zsebéből, kigöngyölte, majd rátekintett. A betűk éppen akkor halványultak és tűntek el, mintha a papír itatósként szívná magába a szöveget, s helyét az üresség vette át. Ted ezen sem lepődött meg, galacsinná gyűrte a cetlit és eldobta a peremen túlra. A könnyű golyót a szél elkapta és ismeretlen messzeségbe sodorta.
Aztán Ted konstatálta: három robot és egy robotgömb érkezett a tetőre. Ugyanolyanok, mint az állomáson és a metrón. Valahonnan felülről jöttek. Leszálltak, vagy aláhullottak? A férfi nem tudta megmondani.
A fém entitások közel másztak Tedhez. A gömb olyan közel, hogy a férfi tisztán látta benne saját ábrázatát. Azt az ábrázatot látta az íves felületen torzulva, szakasztott olyat, mint Mike Overton ábrázata volt!
Ted megtapogatta hosszú, csimbókos haját.
– Bazmeg, megőrültem – suttogta rezignáltan. – Ez nonszensz.
A legközelebb álló, humanoid-szerű robot fémes éllel megszólalt:
– Ugye nem gondoltad, hogy nem találunk meg? Főleg, ha egy olyan külső partícióba jössz, ami még be sem töltött teljesen!
Aztán nem Ted felé fordulva, hanem valahova a magasba, az ismeretlen térbe intézte további mondanivalóját:
– Kezd szétesni a szimuláció! Kijelenthetjük, hogy az eszméletvesztés önmagában nem megfelelő exitálási forma az Alany számára! Új attribútumokat és rendszerfájl-felülírásokat kérünk!
Ted dülöngélve, az éppen zajló események álomszerű megélése állapotában dünnyögte:
– Micsoda? „Exitálási forma”? Mit jelentsen ez?
– Halált.
– Halált?
– Igen – folytatta érzelmektől mentesen a robot. – De semmi különös nincs ebben.
– Isten hogy hagyhatja ezt… elhagyott minket? – hajtotta le a fejét Ted. Kérdése nem igazán kérdés volt, hanem inkább ténymegállapítás.
– Isten? Kire gondolsz? A Rendszer-kreátorra? Vagy a Programozóra? Vagy az Üzemeltetőre? – gonoszkodott a robot.
– Gondold el, Ted Bukovszky! – folytatta egy másik masina. – Nem olyan az élet, mint egy jó beszélgetés „Istennel”? – itt a gúnyt nem lehetett nem érezni, még a lélektelen géphangon is átjött.
– Az Élet, mint beszélgetés Istennel? – suttogta Ted.
– Olyasmi. … És… a Halál a legjobb beszélgetésekbe is bele tud szólni! – visszhangzott az üres térben a kegyetlen gépkacaj.
A közöny mélységes, féreglyukszerű aknájába hullva és koponyával gödöraljat érve, vagy ki tudja hogyan, de felért egy erős fejbevágással az előző mondat. A férfi beleszédült. Kóválygott, téblábolt mindenfelé, próbált az egyik robotban megkapaszkodni, de nem érte el, a levegőbe suhintott támaszkereső karja. Elvesztette egyensúlyát.
Ted előtt egy pillanatra elsötétült minden, mielőtt eszméletét vesztette volna.
***
A számtalan párhuzamos univerzumban egyszerre létező énje számára az öregedési fázisok aggodalommal terhesek voltak, tündöklő arcán egyre több szeplő és folt jelent meg. Színképe exponenciális ütemben tolódott azon életszakaszok felé, melynek nyitánya a vörös óriássá válás, majd egy idő után az úgynevezett fényes kék változócsillag.
***
Ted egy viktoriánus-korabeli, fehérre festett, díszes, nagy faház tetőtéri, impozáns hálószobájában ébredt. A bútoroknak régi, de tiszta szaguk volt, s a könnyű csipkefüggönyt lágyan lebegtette a szellő, melyen a délutáni Nap vékony fénydárdákat dobott be. Ted kitörölgette szeme sarkából és elmorzsolgatta ujjai közt a megszilárdult álom-darabkákat, kikászálódott a hatalmas franciaágyból, felöltötte a szobainason lógó köntösét és lebotorkált a nyikorgó falépcsőn a hallba, majd az étkezőbe.
– Meddig aludtam? – kérdezte a hosszú asztal egyik végén teát kortyoló, a fényképről ismert nőtől.
– Már délután van, Kedves. Kyle az udvaron játszik. Nagyon sokat aludtál. Rosszat álmodtál? – nézett gyönyörű szemeivel Ted arcába.
– Azt hiszem… igen… de nem tudom, hogyan kezdődött… nem emlékszem rá… csak egyetlen napra.
– Ha valami örökre szól, nem mindegy mikor kezdődik? – mosolygott pajkosan az asszony.
– Micsoda?
– Nem érdekes, Kedves… inkább beszélgessünk! – élénkült fel a szépséges teremtés.
– Miről?
– Hát… nem tudom. Bármiről! De gyorsan! – kacagott. – Tudod, a Halál a legjobb beszélgetésekbe is bele tud szólni!
– Micsoda? – állt meg az ütő Tedben.
– Hát mi? Szerinted, Ted? – kacsintott viccelődve a hófehér tekintet.
Három másodperc csönd tartott évezredekig. Közben a madarak csiviteltek valahol kint az udvaron.
– Ki vagy te?
– Ted… Rose vagyok… csak vicceltem! Fekete humor! – ütötte el a dolog élét a nő.
– Még egyszer kérdezem: ki vagy te? – ismételte határozottan Ted.
Az asztalon középen egy szemmel láthatóan nehéz, vagy egy méter magas, vastag porcelánváza állt, tele fehér virágokkal. A férfi a vázára tekintett.
– Ted… mi mindig veled leszünk… bárhol is ébredsz… te ezt nem érted – válaszolt az asszony, látta már, hogy vége a színjátéknak.
– NEM ÉRTEM, UGYE? – ordította Ted, s egy szempillantás alatt felmarkolta a súlyos vázát, hullottak a virágszálak és a vízcseppek a padlóra.
– Nem tudsz minket megölni! Ebből a szimulációból csak mi tudunk felébreszteni! – hadarta a szépség.
– Nem tudlak megölni?! NEM?! – s lendült a nehéz váza, Ted két kézzel fogta.
A hatalmas ütés az arcán érte a nőt, amire a maszk-szerű valami lehullott, alatta nyomtatott áramkörök látszottak, vékony vezetékek sercegtek, apró ledek villogtak.
A zajra egy 11 éves forma, szőke üstökű srác futott be a kertből. Meglátta, mi történik, és kissé távolabb a konyhapulton észrevette a nagy konyhakést is.
Odaugrott, felmarkolta, s feje fölé emelve, magas, kisfiús hangán sikítva ugrott Ted felé.
Tednek tetszett a gyönyörű gyermek. Mindig is ilyenre vágyott, amióta az eszét tudta. Nem bírta látni így a srácot. Lehunyta szemeit. Hogy tudatosan akarta-e, s ha igen, hogyan csinálta, az részletkérdés, lényeg, hogy Ted elájult.
***
A Ted-féle probléma kezelésére ők kitalálták, hogy a létezés egy egészen más aspektusát mutatják meg az Alanynak. Tehát játszadoztak tovább.
***
Ted – vagyis az entitás, akit egy alkalommal valahol valamikor így hívtak: Ted Bukovszky – újra utazott. Majd újra megállapodott. Majd ebben a létezés-variánsban is egy idő után énje számára az öregedési fázisok aggodalommal terhesek voltak, tündöklő arcán egyre több szeplő és folt jelent meg. Színképe exponenciális ütemben tolódott azon életszakaszok felé, melynek nyitánya a vörös óriássá válás, majd egy idő után az úgynevezett fényes kék változócsillag.
A determinált vég ebben a változatban speciel így jött el. De a mód, vagy módszer indifferens volt; a lényeget tekintve mindig ugyanazon végkimenet felé tágult az eseményhorizont: a Halál felé. A Halál felé, ami szimplán csak egy történést – bár kétségkívül előre meghatározott, szükségszerűen bekövetkező, de mégiscsak egy apró történést – jelentett, mely csupán kinyitotta a következő ajtót a következő – úgymond – „léthelyiség felé”.
***
„Léthelyiség”… Milyen hülye szó! Ki talál ki ilyet? Na mindegy, olvasom tovább:
„Szőrén-szálán eltűnt az égről egy a Napnál 2,5 milliószor fényesebb csillag
2019-ben egy a Földtől 75 millió fényévre, a Vízöntő csillagképben elhelyezkedő csillag, a PHL 293B galaxis egyik égitestje egyszer csak eltűnt a csillagászok szeme elől. Az égitest úgynevezett fényes kék változócsillag (LBV) volt, vagyis olyan hatalmas csillag, amely már életideje végén jár, és ezért a fényességében megjósolhatatlan ingadozások fordulhatnak elő. Vagyis számítani lehetett, hogy változik a fényessége, de a totális elsötétülésre nem számított senki…”
Index.hu, 2020.07.01
További hírek, etcetera, etcetera, etcetera…
…
… Valami különös van… valami történik most…
… Azt hiszem… azt hiszem én … én emlékszem erre …
… Mármint arra a Napra és arra a napra… Én voltam az a Nap. A lénye az én lényem volt!
… De hogyan? … Hogy lehet?
… Honnan vannak ezek az emlékképek?!
… Nem lehet… én nem emlékezhetek erre… Kétezerhúsz Magyarországáról hogyan emlékezhetnék ilyenre?!
… Nonszensz! … Megbolondultam?
… De…
… Mi van, ha ez igaz? Mármint, ha ezek az emlékek valósak…
És az én valósnak gondolt emlékeim a hamisak? Mi van, ha valaki, vagy valami csak úgy „belém rakta” az eddig gondolt emlékeimet? Mi van, ha nem volt soha életem, itt kétezerhúszban Magyarországon? Mi van, ha az egész egy nagy csalás? Mi van, ha az illuzórikus létem most, pont most, alig pár perce kezdődött, ahogy olvasom ezt a novellát? Ha az összes megelőző emlékképem egy hazugság? Amit egyfajta szimuláció hitet el velem? Mi van, hogyha ez az egész világ mindenestől, hóbelebancostul, pályázatostul-novellástul, Lidércfényestül egy átkozott szimuláció?
Bizonyítani ezt nem tudom… de az ellenkezőjét sem! A vélt életemet sem! Azt sem, hogy az a valódi, nem pedig csak hamis emlékek és az emberek, mint statiszták…
… Le kell higgadnom. Ez tévút. Ebben nem lehet hinni. Ez téboly.
Mert ha ebbe belegondol az ember, bele is bolondulhat. A létezés lehetséges rétegei és dimenziói annyira komplexek és hatalmasok lehetnek, hogy beleszédülhet az elme. Minden Matrjoska-babában van még egy baba, és a legkülsőn kívül is van baba.
Szóval az „itt és most”-ot kell megragadni, megélni. Csak itt lehetünk önmagunk. Sem a ködös múltban, sem a formálódó, plasztikus jövőben nincs keresnivalónk. Csak itt és most, ebben a konkrét téridőben tehetünk valamit. Például jót. Ha már valamit tenni akarunk… Még van idő… Most van az az idő. Most! Cselekedj! Tedd meg, amit mindig is halogattál! Mondd el neki, hogy mennyire szereted! Hogy mennyire fontos ő! Igen, most megtehetem!
Eszembe jut a hős Szenes Hanna: Percek táncá-ból egy rész: „...percek jönnek, nem köszönnek, nem búcsúznak, tovább úsznak, nesztelenül ellebegve, végtelenből végtelenbe…”
Na, de a „most”, az itt van! MOST lehet! Most cselekedhetek jót! De csak most! Csak most, miután elolvasom ezt az írást.
Nemsokára végzek.
Most… most jó, kellemes és ismerős érzés tölt el, mint mindig, amikor elolvasok egy regényt, vagy egy novellát.