Kócsagostornyi szösszenetek
Sípvágó Lala, Kócsagostorony egyetlen trombitása éppen a délutáni sétáját rótta, hiszen muzsikus lelkének üresedő pohara mindig feltöltődött a Szárcsapucoló folyó partján. Ám ez a kristálytiszta vízfolyam a horgászok nagy kedvence is volt egyben, mert a Szárcsapucolóból kifogott pontyok íze világhírében állott. Legalább is Veréb Teréz szerint, aki öt évnyi külföldi tartózkodás után hazarepült Kócsagostoronyra, a szülőfalujába. Lalának eszébe jutottak Terike élménybeszámolói, ahol többek között azt ecsetelte, hogy a német nagyvárosban – ahol élt – több étteremben szerepelt az étlapon a híres-nevezetes kócsagostornyi ponty, mint a séf ajánlata. Ebből következtettet Terike, hogy ha ott is ismerték eme halat, akkor bizony a világ összes országában is. Persze Lala idővel mindent elhitt a nőnek, mert makacsul szerelmes lett belé. És bizony a szerelmes férfiak szeretik hangszerrel is kimutatni érzelmeik netovábbját. Lala a trombitáját akarta használni e célra, és folyami sétája alatt kereste magát, a kifejező dallamot.
– Tra-ta-ta-taaa-tra-ta-ta! – dúdolta halkan az eszében felpattant hangjegyeket. – Hm, nem, ez túl katonás. De várjunk csak! Traaa-traaa-tata-traaa. Nem, ez meg túl kiscserkészes. A fene, nem jönnek a hangok úgy, ahogy kellene, és nem száll meg az ihlet! Végem van!
Ezalatt Lala elérte Harcsa Jancsi horgászhelyét, ami tulajdonképpen egy kisebb stégből állt. Jancsi a stég végén üldögélt, és a horgászbotjait nézte mozdulatlanul.
– Szevasz, Jancsi Bátyám! Adjon tanácsot a tanácstalan trombitásnak! – kiáltott Lala a partról.
– Szevasz, Lala! Te muzsikus lélek! Jer ide, megtekerjük a nyakát ennek a Debrői Hárslevelűnek, oszt kisírhatod bánatod. Én úgyse megyek sehová egy darabig. De halkan tipegj a stégen, mert elijeszted a pontyokat!
– Úgy lesz, Bátyám! – válaszolt Lala, mialatt óvatosan elindult a keskeny stég deszkáin, amik itt ott bizony itt-ott korhadtak voltak. A sűrű nádasból felreppent egy szárcsa, ami hatalmas ricsajt csapott. Lala leült Jancsi mellé a fából faragott kispadra.
– Bátyám, bajban vagyok! – sopánkodott Lala.
– Hinnye, fiam, Poszeidon hínárból csavart szakállára mondom, hogy biztos nő van a dologban! –
Jancsi eközben kihúzta a dugót a borosüvegből, odanyújtotta Lalának, aki szó nélkül húzott egy hosszú kortyot a fehér nedűből.
– Az bizony! Fogalmam sincs, mit tegyek. Szerelmes vagyok, Jancsi Bátyám. Megcsapott Ámor nyila, mint viharos ménkű a száraz tarlót – eközben Lala szomorúan nézte a hullámzó folyót, ivott még egy kortyot, majd visszaadta Jancsinak az üveget.
– Terike az, jól sejtem?
– Az, az! Jól gondolja! Szeretnék neki szerenádozni kicsit, de nem jön az ihlet. Pedig állítólag, ha szerelmes egy férfi, akkor a nő olyan hatással van rá, mint festőre a múzsa. Nálam ez most nem működik. Akkor nem vagyok igazi férfi? Hiába trombitálok húsz éve, hiába fújom hibátlanul a rezet mindenki esküvőjén. Jancsi Bátyám, adj tanácsot, kérlek, hogy mitévő legyek! – Lala szeméből egy kövér könnycsepp indult lefelé az arcvonalán.
– Látom, komoly a dolog, fiam. Terike csodálatos teremtés, igazi feleségnek való. Megértelek – közben az öreg szájába vette pipáját, meggyújtotta és pöfékelni kezdett. – Elmesélek néked egy történetet, de csak mert Bátyámnak szólítottál. Már legénykoromban is idejártam cejgolni, pontosan erre a stégre. Egy szép, nyári reggelen feltűztem egy kukoricaszemet a horogra, és bedobtam, de jó messzire a túloldali nádas elé. Gondoltam, hogy hátha ott vannak a folyó legnagyobb halai. Egész délelőtt fene mozdításom se volt, nemhogy kapásom. Aztán hallottam, hogy delet ütött a kócsagostornyi templom toronyórája. Ekkor csudát láttam, mert hatalmasat rántott valami a pecabotomon! Ez volt életem legnagyobb kapása! Majdnem vízbe cibálta az egész hóbelebancot, de én se tétlenkedtem ezalatt! – Jancsi nagyot szívott a pipájába, kifújta a tömött, fehér füstöt, és folytatta. – Megragadtam a horgászbotot, rendesen beakasztottam neki, úgy, ahogy azt apámtól tanultam. Egy órán keresztül küzdöttünk egymással! A rosseb verte hal rendesen kifárasztott, mint Mici nénémet a vajköpülés! Végül megláttam annak a hatalmas bestiának a hátát! Ez volt, fiam, a pontyok pontya! Legalább negyven, nem is, legalább ötven kilót nyomott! De láttam valami furcsát, szokatlant, amire nem számítottam. A hal fején egy apró, arany színű korona díszelgett. Kétségtelenül kifogtam a pontyok királyát, és nem volt szívem hazavinni, aztán tarkón csapni. Pedig micsoda halászlé lett volna belőle! Jutott volna az egész falunak, gondolhatod! – Jancsi szemében is megjelent egy könnycsepp.
– Mi történet ezután, Bátyám? – kérdezte ámulva Lala.
– Mi történt volna, fiam… visszaengedtem a vízbe. Neki ott van a helye, nekem meg itt. Érted, mit akarok mondani, te lókötő trombitás?
– Hát – vakarta a fejét Lala –, nem igazán értem a tanulságot, Bátyám.
– Nincsen tanulság, húzzál vissza a faluba, és kérd meg Terike kezét, mielőtt más teszi meg! Hallod, amit mondok, Lala?
A szerelmes trombitásnak se kellett több tanács. Visszaszaladt a faluba, és azonnal megkérte Terike kezét, aki gondolkodás nélkül igent mondott. Hetedhét falura szóló lakodalmat csaptak, és Sípvágó Lalának is megjött az ihlete a trombita-szerenádhoz, amit be is mutatott feleségének a nászéjszakán.
Aki nem hiszi, járjon utána!