Ölelés

A jövő útjai / Novellák (572 katt) kosakati
  2020.07.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/8 számában.

– Nagyi! Nem is tudtam, hogy te gyűjtöd a pornóképeket! – Egyenesedett fel
Marina, de keze még mindig a fiókban kotorászott.
– Ezek nem pornóképek, kislányom.
– Akkor ugyan mik? – somolygott Marina.
– Hallottál már a „szobrok”-ról?
– Arra a húsz évvel ezelőtti őrületre gondolsz?
– Igen. Az valóban őrület volt…
Marina kiemelt egy képet a többi közül.
– Ez a lány itt olyan ismerős… Mintha már láttam volna valahol. Láttam már ezt az arcot… egy fényképen… de azon a másik képen nem egészen így volt öltözve…
– Matrózruhában volt. Ugye?
– Igen. Tudom már, a szomszédban láttam. Magdi néni vitrinjében.
– Ő Linda. Ő volt az első szobor. Pontosabban az egyik fele az első szobornak.
– Ő az a Linda?
– Igen, kislányom.
– Nagyi! Te ismerted őt? Mesélj, hogy volt ez az egész!
– Az egész azzal kezdődött, hogy Linda egy Gábor nevű sráccal járt. A szülők ellenezték ezt a kapcsolatot. Magdáék szerint Gábor családja nem volt elég gazdag, jobbat szántak a lányuknak. Így aztán a fiatalok titokban találkozgattak. A várostól nem messze volt egy motel, ahol gyakran megfordultak. Magda rengeteget panaszkodott, hogy Linda elhanyagolja a tanulást Gábor miatt. A kép, amit a vitrinben láttál, az érettségi tablóhoz készült, az érettségire Linda viszont már nem ment el… Addigra már szoborrá vált.
– Hogy történt? – kíváncsiskodott tovább Marina.
– Soha nem felejtem el… Hatalmas botrány volt… tele volt velük a tv, a rádió, a sajtó, meg persze az egész város. Annak idején felvettem videóra azt a bizonyos riportot, amit azóta is annyiszor emlegetnek.
– Megnézhetném? Nagyi, ugye megmutatod!
– Most már felnőtt vagy, azt hiszem, nyugodtan megnézheted.

Nagyi elővett egy kazettát a fényképekkel, régi újságokkal teli fiókból.



A képernyőn megjelent egy arc, amit Marina ismert a tv-ből, csak nem ilyen fiatal változatban.

– Önök a TV-X híradóját látják. Felhívom a figyelmüket, hogy olyan riport következik, ma már másodszor, amit lehet, hogy holnap már nem tudunk bemutatni. Tartunk tőle, olyan nyomás fog ránk nehezedni, hogy ezeket a képsorokat csak ma láthatják teljes egészükben. Ma még többször is megismételjük, de javasoljuk, minél többen vegyék fel videóra…

– Forgatócsoportunk a Lidó motelből éppen hazafalé indult, amikor a folyosón egy sikoltozó takarítónő futott végig.
– Kővé váltak! Kővé váltak! – sikoltozta, és kimenekült az épületből.
– Riporterünk természetesen benézett a nyitva hagyott ajtón, és a következő felvételeket még a rendőrség megérkezése előtt készítette operatőrünk segítségével. Pár perccel később a rendőrség lezárta a környéket.

A képernyőn egy szállodai szoba belseje tűnt fel. Az ágyon egy fiatal nő és egy fiatal férfi feküdt elég bonyolult módon összeölelkezve. Szemük nyitva volt, és egymásra szegeződött. Arcukon az elragadtatott boldogság ragyogott. Tökéletesen mozdulatlanok voltak.

A riporter kíváncsian közelebb ment és megérintette a férfi vállát. Ijedten, és meglepve kapta vissza a kezét.

– Jéghideg és kőkemény! – kiáltott fel.

A kíváncsiság legyőzte az ijedtséget, újra a férfi válla felé nyúlt. Az izgatottságtól megremegett a keze, és a két test a leheletnyi érintéstől odébb gördült az ágyon.

– Pedig alig értem hozzá… – mentegetőzött.

Önkéntelenül utánuk kapott, hogy visszaigazítsa őket az eredeti helyzetbe, de most lepődött csak meg igazán.

– Olyan könnyűek, mint a pihe! – mondta. – Ez nem valami átverés? Mi ez egyáltalán? Ez valami szobor?

Golyóstollat kapott elő a zsebéből és megkocogtatta a „szobrot”. A szobor különös, fémes hangot adott.

Az utcáról sziréna hangja szűrődött be.

– Ennyi! Vigyük a felvételt, amíg lehet!

A képernyő elsötétült egy pillanatra. Még felvillant néhány képkocka a motelszoba padlójáról, aztán végleg elsötétült a kép.



– Szóval ez volt az a híres riport, amiről már annyiszor hallottam.
– Igen, ez volt az.
– Másnap tényleg letiltották a képernyőről?
– A riport még másnap is látható volt a TV-X műsorán, csak éppen egy része le volt homályosítva. A két fiatal csak válltól felfelé volt tisztán kivehető. Addigra viszont a fél országnak megvolt videón az eredeti anyag. A rendőrség, miután lezárta a környéket, hírzárlatot rendelt el, de már késő volt. A világ összes tv csatornáján látható volt a riport eredeti, vagy részben takart formájában. Az újságok címlapjait is a két fiatal boldog arca töltötte ki. Némelyik címlapon nem csak az arcuk volt rajta. Emlékszem, a rendőrök és a helyszínre érkezett mentősök egyszerűen nem tudtak mit mondani, nyilatkozataik titokzatoskodó semmit mondások voltak. A különös szobrot másnap a Központi Fizikai Kutatóintézetbe vitték. A tudós professzorok sem tudtak semmi értelmeset kinyögni a riporterek kérdéseire. Nemzetközi kutató csoport alakult, és vizsgálgatta a szobrot, de amit meg tudtak állapítani, az csak annyi volt, hogy a szobor sérthetetlenül kemény, nem lehet belőle anyagmintát venni és hideg, mint a jég. De ezt már mindenki tudta eddig is a TV-X riportjából.
– Ahogy Magda nénit ismerem, nagyon ki lehetett akadva… Gondolom, nem hagyta szó nélkül, hogy a lányát, akiről azt sem lehetett igazán tudni, hogy élő, vagy halott, egy szál semmiben mutogatják.
– Nem hát! Szaladgált szegény fűhöz-fához, de csak annyit tudott elérni, hogy a képeket legalább részben takarják.
– Szegény Magda néni!
– Azért azt még elérte, hogy a riportert megbírságolják, de azt már nem tudta elintézni, hogy a szobrot eltemethesse.
– Nem engedték eltemetni őket?
– A bíróság képtelen volt eldönteni, hogy eltemethető holttestekről, vagy valami egészen másról van szó… A dolgot még tovább bonyolította az, hogy a két család a fiatalokat külön-külön akarta eltemetni, mindenki a saját családi kriptájában. Arra nem volt semmilyen mód és lehetőség, hogy a sérthetetlenül kemény szobrot valahogy szétszedjék.
– Szóval mindenki beleszólt, hogy mi legyen velük.
– Igen. A tudósok, művészek, az ellenzéki értelmiség, és még sokan mások is tiltakoztak a temetésnek még a gondolata ellen is. A tudósok szégyellték, hogy nem tudnak semmit sem kideríteni, de még reménykedtek, hogy további vizsgálatokkal jutnak valamire. A művészvilág jeles és közismert képviselői pedig többen is kijelentették, hogy a szobor egyáltalán nem pornográf, nem szégyellni való, nem szabadna takargatni. Sőt, egyesek szerint egyszerűen gyönyörű, és mindenkinek látni kell. Egy ismert grafikusnő, aki tragikus balesetben vesztette el a kedvesét, különös szokást vezetett be. Minden héten, azon a napon, amikor a fiatal pár kővé vált, vörös rózsacsokrot helyezett el a Lidó motel bejáratánál. Többen is követték a példáját, ki tudja, hogy ki milyen meggondolásból… A motel környékét szerdánként ellepték a virágok. Ezzel egy időben egy másik divat is elterjedt; elkeseredett szerelmesek megpróbálták utánozni a szobrot. A videó felvételek és a fényképek alapján megpróbáltak ugyanúgy összeölelkezni, mint Linda és Gábor. Abban reménykedtek, hogy ők is kővé válnak, és ezzel megszűnik minden gondjuk, bajuk. Az ufológusok azt állították, hogy Linda és Gábor voltaképpen földön kívüliek voltak. Csak egy ideig tartózkodtak nálunk, és ilyen különös módon távoztak. Habár az összes többi között talán ez volt a leglogikusabb magyarázat, a hivatalos tudomány nevetségesnek tartotta ezt az elméletet. Cáfolták, agyonhallgatták, de ők sem tudtak okosabb magyarázatot kitalálni. Mindenki a szoborral foglalkozott egészen addig, amíg meg nem jelent a második szobor.
– Az mikor történt? És kik voltak?
– A második szobor két hónappal az első után szintén óriási szenzáció volt… és óriási botrány. Egy távol keleti ország ötvenhat éves minisztere és negyvenöt éves titkárnője… Szintén egy sikoltozó takarítónő találta meg őket, ha lehet, ekkor még az első szobornál is bonyolultabban összeölelkezve. A jóképű miniszter és a csinos titkárnő képei is bejárták a világsajtót, a tv csatornákat.
– Róluk is van képed, vagy felvételed?
– Nézd csak! Ezek a róluk szóló cikkek. – Nagyi egy köteg újság kivágást vett elő a fiókból.
Marina belelapozott.

Az egyik újságban egy húsz éves titkárnő ezt nyilatkozta:
„Nahát! Ezek a mai öregek!”
Egy másik cikkben egy angol turista álmélkodott;
„Ilyen még a Káma szútrában sincs!”
Aztán még ilyen címek szerepeltek az újságokban;
„Az erkölcstelen, korrupt kormány mondjon le!”
„Felháborító pornográfia!”
„A kormány nem mond le!”
„A szerelem emlékműve…”
Egy antropológus professzor megállapította, hogy „…az összegabalyodás teljesen más jellegű, az eredmény viszont azonos…”

– A második szoborra hogyan reagáltak az emberek?
– A második szobor megjelenése után sokan egyszerűen nem is mertek szeretkezni. Eddig abban bíztak, hogy ha nem pont azt a pozíciót választják, amit Linda és Gábor, akkor nem lehet semmi gond, nem fognak kővé válni. A második szobor viszont teljesen más volt, habár nem kevésbé izgalmas. A harmadik szobor megjelenése már nem volt akkora szenzáció. A harmadikat olyan gyorsan követte a többi száz és száz, hogy sokan már meg sem lepődtek. Nap, mint nap új szobrok kerültek elő. Már senki sem volt kíváncsi arra, hogy miért és hogyan történik mindez. Egy idő után már csak azt lesték, hogy ki kivel válik szoborrá. Sok fura eset is történt. Mások szerint össze nem illő párok szobrait is megtalálták, néha elég szokatlan helyeken. A kocsik hátsó ülése, vagy az erdei tisztások már nem voltak szenzációsak. De találtak például egy szobrot a tengeren, mérföldekre a parttól, egy pici csónakban, egy másikat pedig egy toronydaru irányítófülkéjében.
– Nagyi! Most is előfordul, hogy kővé válik valaki?
– Nem. Egy évvel az első szobor megjelenése után soha többé senki sem vált kővé. Olyan hirtelen lett vége az egész őrületnek, ahogy kezdődött. Sok ezer férfi és nő vált szebbnél szebb szoborrá. Az egész föld tele van szórva a szerelem elpusztíthatatlan emlékműveivel.
– Milyen költői vagy, nagyi…
– Inkább szomorú.
– Miért? Te is inkább szobor szerettél volna lenni?
– Talán igen… Talán, ha lett volna valaki… Mindig is irigyeltem azokat egy kicsit, akik szoborrá váltak a szerelmükkel, pedig nem is tudom, valójában mi is történt velük… Édesanyád is…
– Anyám is? Nekem mindig azt mondtad, hogy egy balesetben…
– Ez is egy baleset, kislányom… legalábbis számunkra… A szobrok számára nem tudom, mi ez…
Hogy is tudhatta volna… Nagyi, és a többi ember nem tudhatta, hogy Linda és Gábor, a távol keleti miniszter és titkárnője és a többi, sok ezer szoborrá vált férfi és nő most valójában hol lehet. Nem tudhatta senki. Hiszen senki sem hallott még „Éden”-ről, a valódi Édenről.



Valamikor, régen, a szoborőrület után Linda és Gábor meglepetten nézett körül. Tengerpart homokján feküdtek, sehol az ágy, sehol a szoba, sehol semmi épület, sehol semmi, ami eddigi életük helyszínére emlékeztette volna őket. /Sőt, testük mikronnál is vékonyabb legkülső rétege sem volt itt. Az a földön maradt, rengeteg fejtörést okozva a földi tudósoknak, akik nem értették, nem is érthették, mitől olyan pihe könnyű az az ölelkező szobor…/

Lassan kibontakoztak az ölelésből.

– Hol vagyunk? – kérdezte Linda.
– És hogyan kerültünk ide? – csatlakozott Gábor.
– Nem tudom, de ha veled vagyok, olyan mindegy… – mosolyodott el Linda.
– Igazad van – helyeselt Gábor, és elindultak felfedezni ezt a csodálatosan szép, új világot.

A bolygó most már elégedett volt és boldog.

Hosszú évmilliókig fejlődött olyan gyönyörűvé, amilyen most volt. Sok sikertelen kísérlet után végre kék tengerek és zöld erdők borították. Pompás gyümölcsök termettek a kellemes ligetekben, növények és állatok milliói népesítették be a tenger mélyétől a magas hegyek csúcsáig.

Ebből a paradicsomból már csak az ember hiányzott.

Éden ezer évekig bánkódott azon, hogy az embert nem sikerült létrehoznia. Úgy érezte magát, mint egy meddő asszony. Irigyen figyelte a Földet, aki jó dolgában már nem is tudván, mit is csinál, kegyetlenül pazarolta az emberi életeket.

Aztán elkeseredésében egy elég furcsa és szokatlan megoldást választott.

De nem bánta meg.

…Még nem…

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)