Ferelden krónikái: A Korcai-vadon titka (III/IV)

Fantasy / Novellák (109 katt) anonim88
  2021.01.01.

A hegy gyomrába vezető járatot fehér fénykristályok sápadt, gyenge fénnyel világították meg. Törpe munka, semmi kétség. Egykor talán ezt is csempészalagútnak használták, de mostanra közel s távol nem hogy törpét, de csempészt sem látni, jöttek helyettük alávalóbb alakok.

– Olyan különös ez a hely – Lívián valami furcsa, nyomasztó érzés lett úrrá. Megborzongott. – Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy tovább menjek – panaszkodott elcsukló hangon, miközben karjaival magát ölelgette.

Castiel egyetértően bólintott. A járatokban hárman is kényelmesen elfértek volna egymás mellett, sőt, az egyik alacsony mágus még a nyakába is ülhetett volna, olyan szélesek és magasak voltak a folyosók. Ennek ellenére mégis úgy érezte, minta a falak egyre közelebb lennének hozzá, már-már össze akarnák nyomni. Folyton a fénykristályokra pillantott, meg mert volna esküdni, pislákolnak.

„Ki ne merjetek aludni, a rohadt életbe! Ha eddig bírtátok, még pár óra meg se kottyan!” – biztatta azokat magában.

A két templáris is nyugtalannak tűnt. Még Numéral sem szólt semmit. Olyan komoly képet vágott, ami még a két mágust is meglepte. Minél mélyebbre haladtak a Föld gyomra felé, a nyomasztó érzés annál tovább nőtt.

– Legyetek résen! – mondta halkan, ám határozottan Carota.

*

Az út egy zsákutcába torkollott.

– Eltévedtünk volna? – gondolkodott hangosan Adam.
– A teljesen egyenes, leágazások nélküli alagútban? – mutatott rá az elmélet hibájára Devera.
– Szó sincs róla – felelte Carota tenyerét a falhoz érintve. – Kétszer nem működik ugyan az a trükk. – Mély levegőt vett, szeme fehéren kezdett izzani. – Megtisztítás!

A kőfalon kék vonalak futottak végig, felvillantak, majd eltűntek. Az akadály hangos morajlással leomlott.

– Lenyűgöző! – ámuldozott Lívia. Már hallott meséket a templáris lovagok képességeiről, mint a megtisztítás, vagy mágia eloszlatás, de testközelből még sosem láthatta.
– Mágusvadászoknak nem hátrány, ha képesek semlegesíteni a mágiát, nem igaz? – nevetett Numéral.

A csarnokszerű barlangrészben néhány vörös köpenyt viselő fiatal kockázott, páran a barlang oldalának dőlve szunyókáltak, többen beszélgettek. Aztán meghallották a leomló kövek zaját, mire a teremre döbbent csend telepedett.

Carota alaposan szemügyre vette őket. „Erejük középszerű, inkább alkalmasak emberek elrablására, mint harcra – értékelte magában. – Bárki is pecsételte le vérével ezt a rejtett ajtót, nincs köztük.”
– Adjátok meg magatokat, és szavamat adom, nem esik bántódásotok – ígérte Numéral.

A vörös köpenyesek zavartan egymásra néztek, végül egyikük, egy szőke kölyök, előrelépett.

– Ezt viccnek szántad, egyházi kutya? – világos szemeiből a fiatalság szemtelensége sugárzott. – Akárhogy is nézem, ti mindössze hatan vagytok, mi tizenöten. Inkább nekünk kéne felajánlanunk, adjátok meg magatokat, és nem esik bántódásotok. Persze, ez attól is függ, felkeltitek-e a doktor érdeklődését – gonoszul elmosolyodott.

Numéral ledöbbent a fiatal kölyök nyíltságán. Azt hitte, legalább megpróbálnak valami nevetséges hazugsággal előállni, de nem ez történt. Gyakorlatilag az arcukba mondták, igen, kísérleteket végzünk az elrabolt embereken, és veletek is ez a szándékunk.

Ezt Carota is azonnal megértette. Tekintete elsötétült, valósággal lángolt benne a harag. Még Castiel is megtorpant, pedig egy oldalon álltak.

– Ti rohadt kóbormágusok! – vicsorogta.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Castiel. Adam ledermedt.
– M-mágusok? – mondták szinte egyszerre.

Csak most értették meg igazán, mibe is keveredtek. Egyszerű banditákra számítottak, esetleg jobb képességű zsoldosokra… de hogy mágusok? Ereikben meghűlt a vér.

„Mágusok… mágusokkal állunk szemben” – ismételgette magában Castiel. Ez a fajta magát a Teremtőt hívta ki… Épeszű lovag nem bocsátkozik harcba mágussal, hacsak nincs legalább tíz-tizenötszörös túlerőben. És még akkor is komoly veszteségekkel kell számolnia.

– Adjátok meg magatokat szépen! – szólította fel őket Carota vérfagyasztó komolysággal. – Vessétek alá magatokat a Teremtő ítélőszékének! Most kérem utoljára.
– Köpök a teremtődre, te szuka! – szólt egy tejfelesszájú, mire a többi felnevetett.
– A hulláddal fogok bábozni – így a másik.
– Ahogy akarjátok – Carota hidegen.

*

Egy villanás, először csak ennyit látott a fiatal, szőke kölyök, de mire kimondhatta volna „mi?” már halott volt. Mögötte Carota állt, véres kardját a magasba emelte.

– Nyugodjatok meg! – kiáltotta a két halálra rémült lovag felé. Nem nézett hátra. Egy pillanatra sem vette le szemét ellenségeiről. Még ha csak kölykök is, akkor sem engedhette meg magának, hogy félvállról vegye őket. – Amíg mi itt vagyunk, nem eshet bántódásotok!
– Ne aggódjatok, nem olyan erősek ezek! A segítségünkkel életben maradhattok – kacsintott Numéral. – Gyerünk, csak bátran, nem hagyjuk, hogy bajotok essen!

Carota pajzsa – mely fele akkora volt, mint ő maga – mögé bújva tört előre a lángörvényben, amit egy tűzvarázsló fújt rá tenyeréből. Egy ütés a pajzzsal, majd egy vágás keresztbe, s egy újabb mágustól megszabadultak. A templáris úgy tört előre, akár egy élharcos, egyik ellenséget vágta le a másik után, mögötte futott Numéral védve kedvese hátát.

Devera sem tétlenkedett, a falból varázserejével hatalmas karókat formált, amiket habozás nélkül a vörös köpenyesekre lőtt. A súlyos karók kőesőként hullottak a célpontokra valamennyit felnyársalva.

A kezdeti zavarodottságnak köszönhetően a vörös köpenyesek jelentős veszteségeket szenvedtek. Castiel és Adam először csak döbbenten álltak a villámgyors, s összehangolt támadás előtt, bátorságukat keresték, elvégre az mégsem járja, hogy megmentsék őket, mint holmi hercegnőket, de hát akkor is… az ellenfeleik nem olyasvalakik, akikkel halandó ember szembe szállhat.

Két fiatal mágus észrevette bizonytalanságukat. Könnyű győzelmet remélve, gonosz mosollyal célba vették őket. Adam ellenfele egy vörös üstökű kölyök. A fiú zöld szemei foglyul ejtették tekintetét.

– A tested elnehezül. Kimerültnek érzed magad. Napok óta nem aludtál – hangja álmosítóan dallamos volt. – „Milyen jó lenne pihenni egy jót! Lehunyni a szemem, csak egy pillanatra…”

A fiatal lovag érezte, ahogy lassan úrrá lesz rajta a kimerültség. „Mikor is aludtam utoljára?” – gondolta. Szemei kezdtek leragadni, minden pislantás nehezebbnek tűnt az előzőnél. Szinte fájt ébren maradni.

„Talán… ideje lenne… megpihenni… Ha csak egy kicsit is…”

– Ne lankadjon a figyelmed! – kiáltotta Carota, pengéjét a mágus gyomrába fúrva. De nem is a kiáltás, ami felrázta Adamet, hanem a tőr csilingelése a padlón. Adam megrázta a fejét.
– Én… én… – felelte még mindig kábán. Tenyerét a szeméhez szorítva igyekezett visszatérni a valóságba. – K-köszönöm.
Carota kurtán bólintott, majd rögtön el is fordult.
– Devera! Lívia mellett figyelj a két fiúra is! Menni fog?
– Megsértesz. Már hogy ne menne? – majd motyogva hozzátette: – Igaz, közel sem nyújtanak olyan impozáns látványt, ami megkönnyítené, hogy ne vegyem le róluk a szemem…

Numéral egy földmágusnak rontott kígyó ügyességgel szalonozva a felé repülő szikladarabok között. Egy határozott vágás kellett csupán, s ellenfele holtan esett össze.

Adam alighogy megmenekült a haláltól, máris egy alakváltóval találta szembe magát, aki medvealakban közelített felé. Két lábra állt, hatalmas karmaival egyetlen pofont adott, mire homloktól állig felhasította a fiatal lovag arcát.

Adam megingott, de gyorsan összeszedte magát. A mágus azt hihette, a medve a legjobb választás, hiszen valamennyi embernek inába száll a bátorsága, ha szembekerül egy ilyen fenevaddal. Ez az elgondolás vezetett a vesztéhez.

Az első ütés noha meglepte, ám közel sem találta el annyira, mint amennyire súlyosnak tűnt a felszakadt bőr és a kiömlő vér alapján. Adam jól ismerte a vadállatokat, közel sem rémítették meg annyira, mint egy mágus alakja. Már ellenfele legapróbb mozdulataiból tudta, hogyan fog támadni. És hála az első csapásnak, már nagyjából a sebességét is meg tudta becsülni.

Félrebukfencezett a hatalmas mancs következő suhintása elől, ám nem el az állattól, hanem felé, noha tudta, egyetlen hiba, és a koponyáját darabokra törik. Lentről döfött felfelé. A penge a medve torkán hatolt be, a vége az állat koponyájának tetején jött ki.

Castiel egy alacsony termetű, barna bőrű elffel találta szemben magát. Az elf sötét szemei gonoszul megcsillantak, ahogyan valamit mormolt. Castiel egy pillanatra látott egy hasadást a Fátylon, amiből három szellemfarkas lépett ki. Testük kezdetben fehér és átlátszó volt, aztán fokozatosan megszilárdult, míg nem teljes egészében valósággá nem vált.

„Idéző” – ismerte fel, s valamicskét megkönnyebbült. A legjobban a természet, illetve az elmemágusoktól félt.

A farkasok gazdájuk intésére vicsorogva rohamra indultak, az egyik máris nekiugrott Castielnek. A fiatal lovag megkísérelte a levegőben megölni az állatot, azonban pengéje egyszerűen keresztülment rajta, mintha a lény nem lenne több holmi káprázatnál.

„Csak illúzió?” – gondolta, ám a fájdalom a karjában határozottan valósnak tűnt, mikor a tűhegyes fogak belemélyedtek, úgy harapva át a könnyűpáncélt, mint a vékony papírt. Majdnem elejtette kardját, de végül erőt vett magán, s makacsul rászorított. A farkas vicsorgott, hörgött, nyál azonban nem folyt szájából, csak a vér. Castiel vére.
A fiú attól tartott, az állat letépi a karját. Kétségbeesetten kapkodott, mígnem megtalálta oldalán lógó tőrét. Megragadta, és teljes erőből beledöfte a farkas koponyájába. Legnagyobb meglepetésére az állat felnyüszített, majd egyszerűen szertefoszlott. „Mikor támadnak, sebezhetőek” – feltételezte.

– Ez fájdalmas lesz – sóhajtott, ám feltápászkodni se maradt ideje, mikor a következő farkas rávette magát. A harmadik mögé került, míg ő a másikkal kelt birokra, s mikor a hempergések közepette ő került felülre, a bestia hátulról rávetette magát, tűhegyes fogait bal vállába vájta.

Castiel fájdalmasan felüvöltött. Talán ott is hagyta volna a fogát, ha két kődárda nem nyársalja fel a vállát cibáló fenevadat. Ez után következett az igazán kétségbeesett küzdelem az utolsó megmaradt farkassal. Az vicsorgott, hatalmas állkapcsával kapkodott, harapott mindent, amit csak ért, Castiel ütötte, rúgta, szúrta, ahogy végiggurultak a porba, míg végre a tőr megtalálta az állat szívét. Mire végzett a három farkassal, karját, lábát, de még oldalát is vérző harapások tarkították.

Az elf elsápadva nézett a felé támolygó lovagra, kinek fél arcát kosz és vér borította, nyaktól lefelé alig maradt olyan része a páncéljának, melyet nem borított vér, ráadásul egyik lábára még sántított is. Inkább nézett ki egy csatatérről felkelt élőhalottnak, mintsem egy fiatal lovagnak. A látvány a tapasztalatlan elfet is megrémítette. Remegve lépett hátra.

– Te… te vadállat! – kiáltotta hisztérikusan. – Vadállat vagy! Nem ember! Nem lehetsz az!
Castiel egyik lábát húzta maga után, tartása megrogyott, mégis véres vigyorra húzta felszakadt száját.
– Vadállat vagy!
– Te pedig halott – felelte, mielőtt végzett vele.

Körbenézett, nem látott több talpon álló vörös köpenyest, vagyis a csata véget ért. Látta azonban Líviát, ahogyan egy ocsmány sebet gyógyít Adam arcán, mielőtt hozzá sietett volna.

– A Teremtőre, veled meg mi történt!? – sápadt el a lány. – Mintha vadállatok marcangoltak volna szét.
– Valami olyasmi – mosolyogni próbált, de a fájdalom összehúzta arcát. Keze remegett, legalább annyira az adrenalintól, mint a fájdalomtól. El se hitte, tényleg mágusokkal szállt szembe, s még mindig él.
– Na? Hogy érzitek most magatokat, hogy túlestetek az első összecsapáson a mágusokkal? Milyen érzés elveszíteni a „mágusszüzességetek”? – kérdezte vigyorogva Devera.
Castiel összerogyott, akár egy zsák.
– Azt mondják, a lányoknak az első alkalom fájhat. Na, ez valami olyasmi lehet. És még vér is van. Talán kicsit több is, mint kéne… – ezúttal futotta egy halovány mosolyra.
– Fúj – nevette el magát Adam.

Lívia vöröslött, akár a túlérett paradicsom. Carota úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést.

– Két út áll előttünk. Merre tovább?
– Váljunk ketté, az a legbiztosabb – vélekedett Numéral.
– Jó ötlet ez? – állt fen Devera kissé ijedten.
– Itt már szűkülnek a járatok – mutatott rá Carota. – Nagy csapatba csak hátráltatnánk egymást. Numéral, Devera és Castiel, menjetek balra, mi megyünk jobbra! – határozott Carota. – Persze, csak ha készen álltok – hátra nézett, s már-már gyengéden szólt. – Ha esetleg visszafordulnátok, senki nem hibáztatna benneteket. Már így is jóval többet tettetek, mint amire egy egyszerű lovag képes lenne.

Castiel és Adam összenéztek, majd bólintottak. Castiel felállt.

– Jól vagyok – nem hazudta, valóban jól érezte magát. – Ez… ez a gyógyítómágia lenyűgöző. Lenyűgöző vagy, Lívia!
– Én nem tettem semmi különöset – felelte szégyenlősen a lány. – Cs-csupán felgyorsítottam a gyógyulást. Egyszerű vágások és könnyebb sérülések esetén ez valóban csodának tűnhet, ám töréseknél több nap kell a teljes gyógyulásig, addig könnyen újra eltörhet a csont. A mély vágások szintén felszakadhatnak, ha nem vigyáz az ember… De… ami téged illet… neked nem szabadna még…

Castiel nem igazán figyelt a magyarázatra, túlságosan lefoglalta saját testének tanulmányozása. Minden vágás, minden harapás, minden seb eltűnt, mintha ott se lett volna. Leszámítva persze a páncéljára száradt vért, ami azért árulkodott korábbi sérüléseiről.

– Nem futamodunk meg – nézett elszánt szemekkel Carotára. – Együtt léptünk a barlangba, együtt is fogunk távozni. Ti már a bajtársaink vagytok, s inkább meghalok, mintsem cserben hagyjak egy bajtársat.

Carota elismerően bólintott. Még egy halvány mosoly is kiült az arcára, bár ezt utólag biztosan letagadta volna.

– Aztán tényleg gyertek ki élve! Fiatal vagy még, korai lenne elhantolni.

*

A Halálosztag titkos vallatóbarlangja sokkal hosszabb és kacskaringósabb volt, mint azt először gondolták volna. Az elágazás újabb elágazásba torkollott, az meg egy ide-oda tekergő járatba, mely hol szűkült, hol tágult, ám a végén semmit nem találtak, csak egy beomlasztott zsákutcát.

– Újabb illúzió? – vonta fel a szemöldökét Castiel.
Numéral megérintette, majd megrázta a fejét.
– Nem. Ezt valóban beomlasztották. Talán még a törpék omlasztották be. Valószínűleg a mélyutakra vezet. De oda nem akarsz menni.
– Épeszű ember nem akar oda menni – pontosított Devera.

Visszafordultak, ezúttal az elágazásnál a másik irányt választották. Itt egy bal kanyar után a járatban oldalt fém ajtók sorakoztak, ám a legtöbb helyiség kihasználatlanul állt. Minden, amit benn találtak, még az előző „lakóik” hagyták ott, akik – úgy tűnt – sietősen távoztak. Se mozgást, se élő embert nem láttak sehol.

– Jóval több emberre tervezték ezt a szállást, mint amennyien birtokba vették – állapította meg Numéral. – Vagyis kis „csapattal” van dolgunk. Ez jó.

Castiel belökte a következő ajtót, mire elfogta a hányinger. Állott, penész, doh, test- és emberi ürülék szaga csapta meg orrát. Devera benézett, mire holt sápadtan hátra lépett.

– É-én… én itt m-megvárlak benneteket… Nem… nem hiszem, hogy készen állok a látványra…

Numéral az övébe nyúlt, előhúzott egy kis, fehér követ. Markába fogta, rászorított, mire az fáklyaként világítani kezdett.

– Csak három ilyenem van, és csak öt percig világít, szóval be kell osztani – magyarázta Castiel kérdő tekintetére. – Van valami rendes neve is, de én csak zsebkristálynak hívom.

Odabenn, a gyéren megvilágított szobában négy ketrecet találtak. Az első kettő annyira kicsi, hogy egy jól megtermett férfi négykézláb állva férne csak el benne, de megfordulni már nem tudna. A harmadik nagyobb, legalább két személyes, bár felállni ebben sem igazán lehet. Az utolsóban akár öten is kényelmesen elférnének. Ennek ajtaja tárva-nyitva állt.

Castiel belépett rajta. Felegyenesedni nem tudott ugyan, mert a ketrec teteje lenyomta kobakját, de a nála egy fejjel alacsonyabbak ezt is megtehették. Csak három oldalról vették körül rácsok, a negyediket, az ajtóval szemközti oldalt, maga a barlang fala adta. Ahogyan a padlót is. Castiel végig húzta kezét a falon.

– Ezek vajon a napokat jelentik, vagy az órákat? – tűnődött Numéral a felvésett fehér vonalakat simogatva. – Itt egyiket se igazán lehet érzékelni.

A ketrecben találtak egy vödröt, amiben bűzlött a salakanyag, néhány ruhacafatot, egy eltépett kötelet, karmolásnyomokat a földön, vért a rácson és padlón. Meg némi hajat.

– Nem hiszem el, hogy itt embereket tartottak – nézett maga elé kábán Castiel. – Ketrecbe zárva, mint az állatokat…

Numéral visszagondolt az egyik fiatal mágus szavaira, akivel megküzdöttek. Arca dühös grimaszba rándult, de szólni nem szólt.

– Ennek a végére kell járnunk – jelentette ki Castiel fagyosan.

A „végérejárás” pillanata a legutolsó folyosó legvégén álló ajtónál érkezett el. Ahogy Castiel dühödten berúgta az ajtót, orrát megcsapta valami édeskés bűz.

– Mi ez az iszonyatos szag? – elfintorodott, gyomra kavargott. Még csak hasonlítani sem tudta semmihez.

Az asztalokon kémcsövek, a falnál ketrecek, legfeljebb akkorák, mint az első kettő, amit korábban láttak, némelyik annál is kisebb. Valamennyiben emberek feküdtek összekuporodva, mozdulatlanul. A terem sarkában állt három vörös köpenyes, kíváncsi tekintetük a hívatlan vendégekre szegeződött. A két oldalsó fiatal legény ugyanolyan szerelést viselt, mint a korábban látott mágusok. Teljesen átlagos külsejű, sötét hajú, vékony fiatalok voltak.

A középső alak nekik háttal állt, az egyik magas fémasztalnak támaszkodott. Az ő köpönyege is egészen csizmájáig ért, azonban vörös helyett sokkal inkább mély bíbornak tűnt, mályva szegéllyel, a hátán pedig egy minta terebélyesedett: egy sötét körvonalú, májvaszín marionett lógott zsinóron, éppen csak a kéz hiányzott az „X”-et formáló tartóról. Hosszú, hullámos haja válláig ért, nem fogta össze semmivel. Válla fölött nézett hátra, kerek szemüvegének lencséje megcsillant a jól megvilágított szobában.

– Ti csaptátok ezt az eszeveszett lármát, jól gondolom? – kérdezte színtelen hangon.
– A nevem Castiel Reid, és a Teremtőre, bármi is folyik itt, most vége! – felelte kardot rántva. – Ha megadjátok magatokat, az egyházi bíróság dönt a sorsotok felől. Erre szavamat adom.
– Ku-ku-ku-ku! Ez működött már korábban?
– Az előbb nem, így most tíz halottal több van, mint egy órája volt – felelte Numéral szórakozottan. – Szeretnéd ezt a számot tizenháromra emelni?
– Hantoljunk el titeket is? – kérdezett vissza egy gonosz félmosollyal a mágus.
– Nem így… áh, franc! – harapta el a visszavágást a templáris. – Ez ügyes volt…
– Szóval a „nyulakért” jöttetek?

Castiel megfagyott döbbenetében. Sok mindent látott már életében, de ehhez fogható gonoszsággal még nem találkozott. Sőt, elképzelni se tudta, hogy bárki ilyenre vetemedne. Tudott kínzásokról, börtönbéli túlkapásokról, az erőszak különböző formáiról, de az valahogyan mégis más volt… Ott az elkövető is tudta, hogy az áldozata emberi lény. Valaki az ő fajtájából. De, amit itt látott… amit itt tettek… ezek még csak az emberi mivoltukat is megtagadták áldozataiktól…

Mély lélegzetet vett, igyekezett úrrá lenni keze remegésén, ami ezúttal nem a félelem, hanem a tomboló harag miatt nem nyugodott.

– Ez a beszédstílus, az a szemüveg... Te… Te a Toronyban éltél korábban! – hasított bele a felismerés Deverába. Amióta megpillantotta a mágust, nem hagyta nyugodni a gondolat, látta már őt korábban.
– Ku-ku-ku-ku! Egy évvel ez előttig. A nevem Vorell – biccentett.
– Azt hittem, kivégeztek.
– Akartak – vont vállat. – Ezért menekültem el, amíg még megtehettem.
– Kivégezni? Miért? – érdeklődött Numéral.
– Mert egy őrült! – üvöltötte Castiel.

Kardot rántva a mágusra támadt, mire az egyik nehéz vasasztal felemelkedett és nekicsapódott. Castiel hangos nyögéssel repült egyenest a legközelebbi a falnak.

– Köszönöm, Frey – biccentett Vorell. – Most lássuk, melyik is a valódi arcod, Castiel – gonoszul elvigyorodott. – Két lehetőség áll előttetek, a) elfogtok engem, ezzel “igazságot” szolgáltattok, vagy b) engem hagytok elmenekülni, de megmenthetitek a nyulaim életét – a ketrecben fekvőkre mutatott. – Persze semmi sem garantálja, hogy nem folytatom a kísérleteimet egy másik helyen egy másik időben. Vagyis, ha erről az oldalról néztük: ha most hagytok egérutat nyerni, jövőbeni emberek életét veszélyeztetitek! Ku-ku-ku-ku! – két ujjával középen megérintve feltolta szemüvegét. – Hát nem izgalmas dilemma? Rajta, Danton!

Kezével intett, mire a vörösköpenyes villámot lőtt a kémcsövekre, mire azok felrobbantak. Deverát is célba vették, ugyanis varázsolni készült, így kénytelen volt magát védeni támadás helyett. Castiel alig lökte le magáról a nehéz fémasztalt, ami kis híján feltrancsírozta, máris földre kellett vetnie magát.

A lángok futótűzként terjedtek, egyre közelebb érve a ketrecekhez. Vorell Castiel felé dobta a kulcsokat.

– Óh, és egy tipp: van, aki már halott a nyulak közül, viszont van, amelyik talán még él. Ku-ku-ku-ku! – azzal megfordult, megkocogtatta kétszer a falat, ami egy titkos alagutat rejtett. – A döntés a te kezedben, fiú.

– Átkozott! Ezért még megfizetsz! – üvöltött a földre csapva Castiel. A mágus után akart rohanni, de egy erős kéz megragadta a vállát.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Numéral.
– Nem hallottad? Halottak!
– Hallottam, mit mondott, de el is hiszed a szavait?
– Én… Igazad van… n-nem… nem kockáztathatunk… – Castiel az egyik kulcsot Deverának, a másikat Numéralnak adta.

Mire a ketrecekhez értek, a szélsőt már elborította a tűz, azonban a benne fekvő alak egy mukkanást sem hallatott, hiába mardosták testét a lángok. Ebből arra következtettek, a férfi halott.

Castiel a másik férfihoz sietett, azonnal felkapta, és rohanni kezdett az ajtó felé, mögötte Numéral a hátán egy fiatal lánnyal. Devera nem cipelt terhet, hiszen a férfi a ketrecben halott volt.

A rozsdás fémajtó hangos nyikorgással csapódott be mögöttük, a két testet a folyosó padlójára fektették.

– A lány lélegzik, de eszméletlen – állapította meg Devera. – Külső sérüléseket nem látok rajtuk, vagyis valamit beadhattak nekik. A lány él, de a másik... – megrázta a fejét.

Castiel ekkor ismerte csak fel Ramseyt. Az ajkába harapott, de nem szólt semmit.

– Remélem, Carota ügyesebb nálunk – mondta keserűen Numéral.

Előző oldal anonim88