Tilly

Szépirodalom / Novellák (586 katt) Carun
  2020.07.10.

– Utálom! – Tilly mérgesen csapta be maga mögött a sheriff iroda ajtaját. – Utálom! Utálom!
– Úgy érzem, nem sikerült valami fényesen az ebéd az édesapjával, Miss McCoye.

A lány tudomást sem véve Higgins Bane-ről, a sheriff helyettesről, elfoglalta az apja székét, majd karjait keresztbe fonva maga előtt duzzogott. Higgins várt pár percet, mielőtt megszólalt.

– Akar róla beszélni?

Tilly csak a fejét rázta, miközben válogatott szitkokat morgott az orra alatt. A helyettes nagyot sóhajtott: nem először volt szem- és fültanúja Tilly McCoye kiborulásának.

– Hát a sheriff? Őt hol hagyta?
– A szalonban egy adag fokhagymás bordával. Ha nem képes felfogni, hogy már felnőtt nő vagyok, akkor egyen egyedül.
– Értem.
– Mondja, Mr. Bane, az apám miért nem engedi, hogy valami fontosat csináljak? Úgy nevelt, mint egy fiút: tudok lőni, késsel bánni, lasszót vetni. Még cigarettát is megtanított egy kézzel sodorni, az istenit! Akárhányszor felajánlom neki a segítségemet, egyből a kicsi hercegnője leszek és elküld Mrs. Rose-hoz, hogy inkább a nőegylettel teázzak. Ez nem igazság!

Tilly McCoye a könnyeivel küszködött, míg Higgins egy hirtelen jött fejfájással.

– Tudja, az apja csak nem akarja, hogy veszélybe kerüljön. Ez azért érthető, nem igaz? Az édesanyja halála után nem szeretné elveszíteni a lányát is.
– De én tudok magamra vigyázni! – Tilly az asztalra csapott. – Inkább a veszély, mint órák hosszat teát szürcsölni és jópofizni azoknak a némbereknek! Rosszindulatúak és kétszínűek! Ezek előtt még köpködnöm sem szabad! – Vett egy mély lélegzetet és letörölte a könnyeit. – Esküszöm, hogy apa sokkal boldogabb lenne, ha csak egy festmény lennék; egyszerűen felakasztana a falra és mindenkinek mutogatná, hogy milyen csinos kislánya van.
– Ugyan már, Miss McCoye! A sheriff nagyon szereti magát.

A lány pár pillanatig kételkedőn meredt a helyettesre, aztán, mint aki erősen hezitál, az ujjait kezdte tördelni.

– Higgins?
– Igen, Miss?
– Megtenné, hogy… szóval… mesélne megint a Báróról?
A helyettes féloldalasan elmosolyodott.
– Természetesen. Mit szeretne tudni?
– Azt mondta, hogy ő a legrettegettebb törvényen kívüli az egész államban. Igaz, hogy soha senki nem látta az arcát?
– Ez így van. A Báró nagyon titokzatos férfi. Sok ellensége van, akik holtan akarják látni, így muszáj megőriznie az inkognitóját. Állítólag csak a kiválasztott kevesek ismerhetik az igazi kilétét, olyanok, akik már bizonyítottak.
– Oh – Tilly izgatottan fészkelődni kezdett. – Ez olyan misztikusan hangzik. Mondja csak, Mr. Bane, maga már látta őt?
– Hát, erről nem beszélhetnék, de… – Higgins felkelt az íróasztal mellől és a lányhoz lépett; hangját suttogóra fogta. – Annyit elmondhatok, hogy neki vannak a legszebb kék szemei, amit valaha láttam. Talán csak az ön zöld szemei csodálatosabbak.

A lány szégyenlősen a padlót fixírozta, arcába rózsás pír szökött.

Biztos a jóképű és rejtélyes Báróról fantáziál – gondolta a férfi, miközben visszatért az asztalához. – Micsoda elkényeztetett kis kurva!

Higgins Bane több mint fél éve, hogy a helyettesi csillagot viselte. Ezalatt a hosszú idő alatt folyamatosan el kellett viselnie a sheriff lányának hisztijeit és hóbortjait. Ez a fruska soha semmivel nem volt megelégedve: sírt és duzzogott, akárhányszor a dolgok nem úgy alakultak, ahogy ő akarta. Legszívesebben lelőtte volna, mint egy veszett prérikutyát.

Aztán jött az ötlet, ami mára gonosz tervvé nőtte ki magát. Mivel a kormány igen rosszul fizette a rend őreit, úgy döntött, hogy egy tetemes összeg fejében a Báró kezére játssza a sheriff egyszem lányát. Hetek óta traktálta a hírhedt banditavezérről szóló romantikus történetekkel, és próbálta jó színben feltüntetni ezt a veszedelmes gyilkost. Sikerrel. Tilly McCoye csillogó szemekkel hallgatta a kitalált történeteket erről a meg nem értett férfiról, üldözött lovagról, a préri Robin Hoodjáról. Hah! Mekkora hülyeség!

Már csak pár nap – gondolta Higgins –, és beadom neki, hogy a Báró találkozni akar vele. Haha! Piszkosul gazdag leszek!

*

– Lám, lám, lám! Gyertek fiúk, nézzétek, mit fogtam! Úgy látszik, ez a két kis madárka rossz irányba szállt. – A tetovált arcú mexikói férfi öblösen röhögött. – Fegyvert eldobni és le a lóról, amíg szépen mondom!

Higgins nyelt egy nagyot, miközben lekászálódott a nyeregből. A dolgok kezdtek kicsúszni a kezéből – csakúgy, mint a pisztolya. Pedig olyan jól indult az egész! Tilly azonnal rábólintott a Báró „meghívására”, ma délben pedig ki is lovagoltak, hogy még két óra előtt elérjék az Ördögsziklát – ami köztudottan a Báró területéhez tartozott. Egy óra sem telt bele, és ezek a haramiák rajtuk ütöttek.

– Csak nyugalom! – Higgins megadóan a magasba emelte a kezét. – Biztosan meg tudnánk egyezni valahogy.
– Úgy gondolod, cimbora? – Egy vörös hajú, himlőhelyes fickó lépett elő a bozótból. – Mégis hogyan, he?
– Változtatna valamit a dolgon, ha azt mondanám, hogy a Bárónak dolgozom?
A vörös kiköpött.
– Ami azt illeti, igen. Tudod, mi is neki dolgozunk, de itt rohadjak meg, ha valaha is láttam a sunyi képedet.
Picsába! – Higgins szíve egyre hevesebben vert. Ezzel az elrontott hazugsággal legfeljebb holtan kerülhet a Báró színe elé, hacsak…
– Mr. Bane? – szólalt meg Tilly a háta mögül. – Csináljon már valamit! Végtére is maga a sheriff helyettes!
– Pofa be, te idióta! Ki akarsz nyíratni, bazd meg!
– Mégis, hogy beszélsz ezzel a finom kis senoritával? – lépett közelebb a tetovált arcú. – Hát nincs benned tisztelet?
– Tudod te, hogy ki ez itt?! – csattant fel Higgins. – Ez a kis kurva nem más, mint McCoye sheriff lánya! Hagyjatok szabadon elmenni, és itt hagyom nektek! Csináljatok vele, amit akartok! Kínozzátok meg, erőszakoljátok meg, kössétek fel az első fára! Kurvára nem érdekel!
– Szóval így állunk?! – Tilly hangja kemény volt, mint a lópatkó. – Köszönöm, Higgins! Megkönnyítetted a dolgomat.

A férfi lassan megfordult. Egy harmadik bandita – bozontos szakállú, nagydarab fickó viharvert cilinderrel a fején – épp átnyújtotta az egyik revolverét a lánynak. Tilly ott állt előtte ugyanabban a fodros, türkizkék ruhában, amit ő választott neki – „Jól fog menni a Báró szeme színéhez, Miss!” –, mégis valami megváltozott. Talán a ragadozóvigyor az arcán, vagy a gyilkos sötétség a szemében? A revolver! Hát persze, hiszen ez a fruska fegyvert fogott rá!

– Miss McCoye…?
– Ó, most már a nevemen szólítasz? Mi lett a kis kurvával, mi?! – Közelebb lépett. Higgins orrát megcsapta a lány jázmin illata. – Tudod, még mindig emlékszem, mikor azt mondtad, hogy nekem vannak a legszebb kék szemeim.

A férfi összeráncolta a homlokát. Mikor is mondta ezt? Jól tudta, hogy Tillynek zöld szemei vannak, kéket csak akkor említett, mikor… Az nem lehet!

– B-Báró?!
A lány sejtelmesen elmosolyodott, a banditák pedig – Tilly banditái – fennhangon röhögtek.
– Mégis hogyan…?
– Hááát… Mikor az ember lánya unatkozik, mikor már hánynia kell a sok teától, mikor az apja nem hajlandó elismerni a tehetségét, nos, akkor ez történik. Egyes nők kertészkednek, mások hímeznek, én rablóbandát vezetek.
– Egész idő alatt csak játszott velem?!
– Nagyon röstellem, de muszáj volt. Végre kimutattad a fogad fehérjét. Tudod, Higgins, nem vagyok tőled elragadtatva.
– Miss McCoye! Tilly! Báró! Kérem…! Ne felejtse el, hogy én mindig meghallgattam, vigaszt nyújtottam, maga mellett álltam! Az istenit, hiszen én voltam az egyetlen barátja!
– Tudod mit: igazad van. Mivel ilyen jó barátomnak tartod magad, így nem kívánok mást neked, csak amit te kívántál nekem az imént. Hogy is volt, fiúk?
– Kínozzátok meg! – mondta a mexikói.
– Erőszakoljátok meg! – kiáltotta a vörös.
– Kössétek fel az első fára! – üvöltötte a cilinderes.
Tilly bólintott és önelégülten mosolygott.
– Pontosan így mondtad.

Higgins térdre rogyva zokogott; könnyei elhomályosították a látását, így nem láthatta a banditák kéjes vigyorát és a főnökük lekicsinylő pillantását.

– Nem lesznek finomak hozzád – hallotta Tilly hangját –, de tudod, mit mondok én neked? Kurvára nem érdekel!

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 5 db)