John
- Hogy a faszba kerültem ide? - tette fel magának a kérdést John. Aztán mélyen leszívta tüdejébe a füstöt, melyet épp hogy csak sikerült még kinyernie az utolsó cigarettacsutkából, ami az ujjai között már annyira elizzott, hogy meg is égette a kezét...
De ne szaladjunk ennyire előre az idő végtelenjében. Kezdjük szépen az elején, ahogy azt illik.
John összerezzenve tért magához kora hajnalban. Rémálma volt. Megint. Felült az ágyában, és kivett egy szál cigarettát az éjjeli szekrénye fiókjából, rágyújtott és nagy sóhajok közepette nekilátott elszívni. Mindig ezt csinálja, mikor rémálmok gyötrik, és egy-két órával a tervezett előtt ébred fel. Ilyenkor már nem tud visszaaludni. Szépen komótosan elpöfékelte a cigit, aztán a még parázsló csutkát belerakta a hamutálba és hagyta, hogy magától aludjon majd el. Kikászálódott az ágyából, felvette a felemás mamuszát, és irányát vette a konyhának, hogy kávét csináljon. Átkelve a nappalin - már ha nevezhetünk nappalinak egy olyan szobát, ahol egy széken, egy ruhásszekrényen, egy asztalkán és egy túlcsorduló hamutálon kívül semmi sincs - eszébe jutott, mit felejtett el előző nap.
- Bassza meg - köpte maga elé -, cukor.
Közben ki is ért a konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és rutinosan megállapította, hogy szinte üres. Csak egy fél doboz vaj, egy lejárt majonéz, és néhány deka párizsi, meg két pár virsli volt benne. De már megszokta, mert mindig így volt ez hónap vége felé. Bekapcsolta a kávéfőzőt. A konyhai szekrények egyikéből előkapott három szelet kenyeret (mindig előre szeletelt kenyeret vásárolt), rákent némi vajat, de persze csak úgy spórolósan, mert még körülbelül másfél hét hátra van a fizetésig, és addig is élni kell. Egy szempillantás alatt az arcába tuszkolta a nem éppen bőséges reggelit. A kávé lefőtt. John elkezdett turkálni az egyik szekrényben, hogy elővegye a cukrot.
- Bassza már meg! - dühöngött ezúttal már hangosan -, az a kurva cukor!
Nem szerette cukor nélkül a kávét. Nagyon nem szerette. Az talán kisegítette volna, ha tejet tud belerakni, de persze az is elfogyott. Kénytelen volt úgy meginni, ahogy lefőtt. Forrón, keserűen. Újra cigarettára gyújtott, és elment, hogy elvégezze reggeli szertartását, melyet minden nap, körülbelül ugyanabban az időben tartott a vécén. Mivel az egyik csavar, ami a kagylót a földhöz rögzíti, valahogy kijött a helyéről és elveszett, a budi egy kicsit instabillá vált. Ha John megmozdult rajta, mindig azt hitte, hogy felborul és a nyakába ömlik az, aminek egy cseppet sem örül az ember. Miután elvégezte kisebb-nagyobb dolgait, és kiidegeskedte magát a billegő klotyó ügyén, kezet mosott, és visszatért a konyhába, ahol újabb cigarettára gyújtott, aztán visszament a nappaliba, felöltözött és indult is, hogy minél hamarabb túl legyen egy ugyanolyan napon, mint amilyen az elmúlt nyolcezer-kilenc nap volt az életében.
Letrappolt a lépcsőházban, átviharzott a belső udvaron, és kiszenvedte magát a nagy kapun, ami elég nehézkesen nyílt, mivel ‘42 óta ott rozsdásodott, és a házmester többszöri kérésére sem cserélte le a régi bérház tulajdonosa. Kiérve az utcára egyből elcsúszott egy kis jégpályán, ami előző este még pocsolyaként üzemelt a nagykapu előtti két fokos lépcső alsó fokán, de a hajnali hidegben megfagyott. Jól be is verte a bal vállát, és a táskáját is elejtette, ami ennek következtében, bár nem önszántából, kénytelen volt összemocskolódni. Főleg, hogy egy kedves, városi polgár keverék, vagy inkább korcs kutyájának a szarában landolt.
John felállt, felvette a földről a táskáját és egy zsebkendő segítségével megpróbálta eltávolítani róla a még meleg ganét. Nagyjából sikerült is neki, de sajnos egy enyhe szarszagot még így is húzott maga után, mint a metró a kocsikat. Így érkezett meg a buszmegállóba, ahol a sok ember annak reményében tolongott, hogy elsőként szállhat fel a buszra. Ezek közé az egymással versengő barmok közé állt be John, és próbálta letagadni a táskájából terjengő kutyaszar szagát oly módon, hogy a földre tette táskáját, a két lába közé, és úgy tett, mint ha nem is érezne semmit, hátha a többi ember nem fog gyanút. De gyanút fogtak. És mint ahogy azt el lehet várni, egy öregebb tag máris szóvá tette, hogy valaki biztos szarba lépett. John homlokán megjelent az első izzadságcsepp, ami a kínos helyzet és a túl meleg öltözék hatása volt. Körülötte már mindenki megnézte a cipőtalpát, egyrészt, hogy megbizonyosodjon, másrészt, hogy mindenki más számára bizonyossá tegye, hogy nem ő a felelős a szagért, ami megkeseríti a tizenkilenc fős buszra váró, munkába siető társaság életét. John is megnézte a talpát, bár pontosan tudta, hogy a táskája a bűnös, meg a pocsolya, meg a lépcső, meg az a faszfej, aki odaszaratja a kutyáját egy kapu elé. Mégis magáénak érezte ezt a problémát. De valljuk be, melyikünk sétálna büszkén, emelt fővel, mikor tudja, hogy a hátán egy rohadt büdös, szaros táska van, és ráadásul ezért az orrfacsaró szagért mindenki minket tart felelősnek?...
Megérkezett a busz. Persze tömeg volt már rajta, de mind a tizenkilenc felnyomorgatta magát valahogyan. John és a táskája már nem fért föl. De ezt valahogy nem is nagyon bánta. A hosszabb úton megy - határozta el végül -, bár elhatározásának nem volt nagy súlya, hiszen nem volt más választása. Átment a szemközti oldalra, elfordult egy kis utcán, végül kiért a villamosmegállóhoz. Itt is sokan voltak, de a villamoson mindig van még egy hely és sok a hajléktalan, akikre rá lehet - persze nem szó szerint - kenni a szart. A villamos nemsokára jött is. Mindenki fel. John talált magának egy kis zugot az ajtó mellett közvetlenül. Persze leülni nem tudott, mert ilyenkor reggelente, ha van is szabad hely, biztosan ráharap valami öregember, akinek igazából semmi fontos dolga nincs, csak szeret ilyenkor utazgatni, hogy leülhessen, amikor mindenki le akar ülni, hogy útban legyen és panaszkodhasson, hogy a munkába rohanó fiatalok - akik azért rohannak munkába és fizetik az adót, hogy az öregembernek, aki épp útban van, meglegyen a nyugdíja - milyen bunkók, mert nem tisztelik az öregeket.
Csikorogva állt meg az acélkerék a síneken. A villamos veszettül csilingel. Valami paraszt autós megint a síneken áll a kereszteződésben a piros lámpánál, mert annyira siet, hogy leszarja, hogy ezzel körülbelül 120 másik siető embert akadályoz a haladásban. John rápillant az órájára.
- A picsába - szalad át a fején -, megint elkések egy ilyen kretén miatt.
Az autós kicsit előrébb gurult, így a villamos nagyon óvatosan el tudott zötyögni mögötte. A vezető fülkéből elcsattant még egy-két "anyád", meg "miért nem döglik meg az ilyen", de aztán az út hátralévő részében már viszonylag minden rendben ment. John ugyan tizenkét perc késéssel, de megérkezett a célállomásra. Itt bagózott még egyet, aztán át az úton, be az üvegajtón. A biztonsági szolgálat emberei köszöntötték Johnt. Ugyanazok az emberek, akik az elmúlt nyolcezer-kilenc napon, és ugyanúgy, fejük lágy előre biccentésével, mint az elmúlt nyolcezer-kilenc napon. Az egyedüli változás az volt, hogy a köszöntés után egy enyhe, éppen csak észrevehető fintor futott át az arcukon, mert megcsapta az orrukat a szarszag.
John beszállt a liftbe. Meg akarta nyomni a húszas gombot, de a jobb kezében a szaros táska lógott, a bal válla meg fájt a reggeli eséstől. Átvetette hát a táskát a bal vállára, és a jobb kezével hajtotta végre a lift-hadműveletet. Ezt a szóviccet, hogy “lift-hadművelet”, ő maga találta ki az elmúlt nyolcezer és persze kilenc nap valamelyikén. A lift ajtaja bezáródott és John máris a huszadikon érezte magát. De hiába, mert a lift, amit már hat alkalommal is biztonságosnak és hibátlannak állapított meg a karbantartó, megint elakadt. Ezúttal a tizenkettedik és a tizenharmadik között. John már nem esett pánikba, mert tudta, hogy a karbantartó hamarosan kinyitja az ajtót és John ki tud majd mászni a liftből. És a karbantartó elmondja majd, hogy John hol követett el hibát, mert nyilván az ő hibája, hogy megállt a lift. Hetedik alkalommal is az övé. Miután felkészült erre, megnyomta az "alarm" gombot és várt. Három perc elteltével nyílt az ajtó. A lift még csak félig érkezett meg a tizenharmadikra, úgyhogy John ki tudott mászni.
- Na, azé' nem kell ennyire betojni - jegyezte meg a karbantartó, utalva a liftből áradó szarszagra. - Ha ilyen szag van, ne csodálkozzon, hogy elakad a lift! - tett hozzá még egy nagy, bár igazán szükségtelen poént.
John szokás szerint elküldte a karbantartót a jó büdös picsába.
Százötvenkettő, százötvenhárom, százötvennégy. John egy kicsit lepihent a százötvennégy lépcsőfok után, melyet hősiesen leküzdött, hogy maga mögött tudhassa a maradék hét emeletet és az emeletenként huszonkét lépcsőfokot, hogy végül betoppanhasson irodája csendjébe, abba a kis birodalomba, ami csak az övé, amit nem lehet tőle elvenni, amiben ő a császár, és ahol végtelen a hatalma. De persze a mai napon a birodalom csendjét egy hatalmas szörny törte meg a vállalat igazgatójának álcázva magát.
- John! - szólalt meg először a szörnyeteg. - Ez a harmadik alkalom a héten, és a tizennegyedik alkalom a hónapban, hogy elkésett. És mi ez a szarszag? Hogy lehet így munkába jönni? Ivott maga ma kávét? Mert elég fáradtnak tűnik.
- De, uram, én... - próbálta meg elmagyarázni a kis történetét a szörnynek, aki persze máris közbevágott.
- Semmi de. Ez nem fordulhat elő többé. Világos? Ez az utolsó alkalom, hogy elnézem. Még egy ilyen és repül - fejezte be a mondatot az igazgató, és mondandója hangsúlyozására még a kezét is John bal vállára tette egy pillanatra, nem sejtve, hogy ez Johnnak fáj, enyhén megszorítva azt, mint egy fenyegetően.
- Uram! Én felmondok. Most. Csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam - nyögte ki John, és miközben a szavak megállíthatatlan gyorsvonatként jöttek ki a száján, keze remegni kezdett, mert ugyan szíve pontosan tudta, hogy helyesen cselekszik, elméje rettentően tiltakozott. - Ja, és maga a legnagyobb pöcs, akivel valaha találkoztam, és a szarszag is magából jön - tette hozzá, és sarkon fordulva nekiindult a lépcsőknek, aztán az utcának.
Alig nyolcezer, na meg persze kilenc nap, és másfél óra kellett ahhoz, hogy John felmondjon. Már egy héttel azután fel akart mondani, hogy felvették ide, de eddig a pillanatig nem mert kilépni, mert félt, hogy nem lesz mit ennie. Félt, hogy ha egyszer megtalálja a nagy ő-t, akkor nem tudja majd eltartani, hogy a gyerekei nem tudnak majd iskolába járni, és félt mindentől, aminek kapcsolata van a pénzzel. Márpedig szinte mindennek kapcsolata van a pénzzel. Így bátran mondhatjuk, hogy John gyakorlatilag rettegésben töltötte eddig az életét. Egészen mostanáig. Mert mikor lepöcsözte az igazgatót, már elkezdett kirajzolódni előtte, hogy mit fog csinálni a nap végén, és ez egy kicsit megnyugtatta. Már nem félt. Tudta, hogy van nála körülbelül 30 dollár, és hogy nem is lesz többre szüksége.
Már igencsak elmúlt dél, mikor John kikért még egy korsóval. Szerette a sört, de mértéktartó ember lévén soha nem ivott annyit, hogy komolyabb baja legyen. Egyetlen alkalommal került összetűzésbe a hatóságokkal, amikor nyilvánosan vizelt. Bár jól el volt rejtőzve egy bokor mögött, ráadásul hajnali egy volt, és nem sok ember volt az utcán, csak az a két rendőr, akik persze pont kiszúrták. Van ez így.
Ahogy legurult a torkán az újabb korsó sör, kezdte érezni, hogy egy cseppet szédül, és valamiért úgy érezte, hogy mindenki őt bámulja. Ami igaz is volt. Mert nem minden nap toppan be reggel tízkor egy tag öltöny, nyakkendőben, szarszagú vászon válltáskával ebbe a kocsmába. De mivel John észrevette őket, úgy tettek, mint ha nem is nézték volna. Látták, hogy rossz napja van, és mindenki tudja, hogy nincs veszélyesebb az átlagos embernél, akinek rossz napja van és részeg. Odaszédelegve a pulthoz és elhagyva az etikett és az illem minden előírását a pultoknál való rendelés tekintetében John csak annyit mondott:
- Whissskey. Duffla, meg jég is kell.
Megkapta. Kifizette. Lehúzta. Már csak hét dollárja maradt, ezért szedte a sátorfáját. Különben is elmúlt már délután három. Ideje volt hazaindulni. Ahogy kilépett a kocsmából, észrevette, hogy ott van egy kis non-stop üzlet alig tíz méterre tőle. Bement hát a maradék hét dollárral és vett magának egy üveg, vagy inkább flakon nagyon rossz minőségű bort és egy olcsó vodkát. Fizetett. 6.90.
Kisétált a boltocskából és elindult hazafelé. Villamos. Első megálló, egy korty vodka. De legyen inkább kettő. Második megálló. Még két korty. Harmadik megálló. Na csak még egyet. Kilencedik megálló. Ébredés, és viszonylag gyors visszaalvás. Tizenhetedik megálló. Ismét ébredés, két korty vodka, és a kérdés: hol a faszba' vagyok?
John leszállt a villamosról. Mivel átaludt egy két megállót, és túlment úti célján, hirtelen minden olyan ismeretlennek tűnt. Persze józan ítélőképességét teljesen elveszítve a villamoson felejtette a kutyaszaros vászontáskát.
Most már mindegy. Meg különben is leszarom - gondolta.
Elindult arra, amerre vélte otthonát, és a hidegre való tekintettel elég sűrűn kortyolgatta a vodkáját. Úton, útfélen megállt, leült egy padra, és közben csak ivott és ivott és ivott. És egyre elszántabb volt az esti tervvel kapcsolatban. Egyre biztosabb volt benne, hogy meg kell tennie.
Már lehetett vagy este kilenc óra is, mire hazaért. Amilyen állapotban volt, még nehezebb volt kinyitni a nagy kaput. De sikerült. Át a belső udvaron, és lassan, lépésről-lépésre fel a negyedikre. Bal kanyar és a harmadik ajtó. S bár a kulcs megtalálásával - amit soha nem a táskájában hordott - eltelt egy kis idő, valamint az ajtó szakszerű kinyitásával is, de viszonylag hamar bejutott. Előszedte kabátja belső zsebeiből, amit hozott magával. Előkerült egy vodkás üveg kupak nélkül, és persze üresen, valamint egy palack bor, aminek az alján még lötyögött egy kis nyállal összekeveredett valami, de azt már neki sem volt undora meginni, úgyhogy kiöntötte a vécébe, aminek öntés közben véletlenül nekiment, és a kagyló ekkor tényleg megadta magát.
John már a napnál is világosabban látta, és tudta, hogy megteszi.
Otthagyta a vécét. A konyhában leült, hogy egy kicsit lepihenjen. Közben eszébe jutott, hogy a széfjébe még annak idején elraktározott némi gin-t, hogy a nagyon nehéz napokra legyen. És ez a nap nagyon nehéz volt. Fél órával később már ott ült a nappaliban félmeztelenül, cigarettát vett elő és az üres gines üveget a földre ejtette. Ennyi volt. Minden elfogyott. Már csak ő maradt, a cigi, ami a szájában lóg, és a gondolat, ami nem hagyta nyugodni. Jó mélyeket szívott a cigarettából, mert tudta, hogy ez az utolsó szál, ami nála van, és szerette volna minden slukkját kiélvezni. Egyik pillanatról a másikra felállt a székről, melyen eddig ült, és kiment a körfolyosóra. A lépcsőn felment a régi hatemeletes bérház tetejére, és innen szemlélte az éjszakában elterülő várost.
- Hogy a faszba kerültem ide? - tette fel magának a kérdést John. Aztán mélyen leszívta tüdejébe a füstöt, melyet épp hogy csak sikerült még kinyernie az utolsó cigarettacsutkából, ami az ujjai között már annyira elizzott, hogy meg is égette ujjait.
Aztán eldobta a csikket, odasétált a tető széléhez, és gondolkodás nélkül leugrott.
