A lovag és a boszorkány III.

Fantasy / Novellák (1384 katt) Cyrus Livingstone
  2011.02.23.

A lovag egy kényelmes ágyban tért magához, egy pazarul berendezett szobában. A már-már nappali fényt rézkandeláberek gyertyái és a falakból itt-ott kitüremkedő, különös, világító kristályok adták. Az ággyal szemben terített asztal állt, étellel és egy kancsó borral megrakodva. Raoul végignézett magán. Gondos kezek megszabadították páncéljától, helyette elegáns bársonyruhába öltöztették, lábára szarvasbőr csizmát húztak.

- Bizonyára jól esik egy kis frissítő a lovag úrnak! – szólalt meg egy kellemes dallamú hang, s egy lágy kéz simította végig Raoul homlokát.
- Mi a neved? – kérdezte a lovag kissé erőtlenül.
- A nevem Oksana. A történetem pedig nem túl izgalmas. Valamikor réges-régen, midőn még a ruwenorok uralták ezt az országot, egy sötét és romlott mágus garázdálkodott errefelé, aki arra sem méltó, hogy nevén nevezzük. Vitézek légióit pusztította el, falvakat váltak temetővé miatta, a legnagyobb tudású papok szövetkeztek ellene… mindhiába! Végül rám találtak… egy kis faluban nevelkedett árva lányra, kinek származását homály fedi. Csak annyit tudtak rólam, mágikus képességekkel születtem. Nem sokat teketóriáztak a hatalmasságok, idevetettek ennek a szörnynek, mindent egy lapra téve fel! Bár legyőztem a gonoszt, az utolsó átka végül ideláncolt e zord sziklafalak közé… immár háromszáz esztendeje!
- Hogyan lehetséges ez? – hitetlenkedett Raoul.
- Örök élettel és örök magánnyal sújtott. Ha kilépek e sziklakastély falai túlra, rögvest halálomat lelem. Nincs remény a szabadulásra. Hacsak… nem jön valaki, aki képes őszintén, tiszta szívből szeretni… akkor talán… talán megtörik az átok…
- A vén banya kicsoda neked?
- Giselle anyó? Ő a szolgálóm. Csak egy közönséges halandó… most érte meg a nyolcvanadik tavaszát. Rajta kívül hű koboldjaim segítenek engem a Lenti Világból.
- Mit vársz most éntőlem, boszorkány? Miben reménykedsz? – kérdezte Raoul gyanakvóan, de már nem olyan ellenségesen, mint találkozásuk kezdetén. Oksana az ágy szélére telepedett, átkarolva a lovag vállát. Raoul nem húzódott el.
- Semmit, jó lovag! Nem is remélek semmit! Három évszázad múltán van ennek még értelme? De nem bírom már elviselni az öröklét láncainak terhét! Ha el akarod vinni a hercegnőt, hát vidd, nem állok utadba! Cserébe csupán azt kérem, vigyél magaddal engem is! Szabadíts meg a kínzó magánytól, a végtelen egyhangúságtól! Ha már halnom kell, haljak meg egy férfi karjaiban!
- Aldrunanra, ez egy kicsit sok nekem! – kapott a fejéhez Raoul. – Egy királylány, aki boszorkányosdit játszva bújócskázik, és egy halhatatlan boszorkány, aki azt kéri tőlem, vessek véget az életének!
- Netán a barátaidra bízod a döntést? – kérdezte Oksana évődve. Raoul csodálkozó tekintetére a boszorkány a szoba egyik sarka felé intett, ahol egy öt láb magas, háromlábú rézállvány állt, foglalatában tükörsimára csiszolt kristálygömbbel. Oksana dúdoló hangot adott ki, miközben tenyerét a kristály felett mozgatta körkörösen. Lassan-lassan egy kép bontakozott ki a gömb belsejében, lankás, erdős hegyoldalt mutatott, táborozó lovagokkal. Jól felismerhető volt mindegyikük, a vezérük, Berengár, láthatóan izgatottan járkált fel-alá. Raoult különösebben nem nyűgözte le a „távolbalátó szem” tudománya, mivel találkozott már ennél furcsább dolgokkal is, inkább azon lepődött meg, hogy odakünn világos nappal van. Ezek szerint átaludta az egész éjszakát!
- A vitéz urak nagyon tűkön ülnek már! – kacagott fel Oksana.
- Holnap alkonyatig várnak még – felelte csendesen Raoul. – Aztán utánam jönnek.
- Akkor még van időnk! – susogta kacéran Oksana a férfihoz simulva. A lovag hagyta, hogy a boszorkány visszavezesse az ágyhoz. Nem tiltakozott akkor sem, midőn ajkait illatos szirmokként körbeölelték Oksana csókjai.

***

- Szóval figyeltél engem… - dörmögte Raoul a gyönyör óráinak szünetében.
- Úgy ám… Talacasba érkezésed óta.
- Miért én?
- Mert a végzeted keresed. Az arcodra vagyon írva.
- Hát a hercegnő? Ő hogy került ide?
- Már egy-két éve értekezünk egymással. A koboldjaim és a „távolba látó szemek” segítségével. Kapóra jött nekem, hogy irtózik a jegyesség gondolatától is. Hát ide menekítettem. Bíztam benne, hogy téged is ideküldenek!
- Ravasz, kis számító boszorkány! – morogta Raoul két csók között, de egyáltalán nem haragudott.

Aznap este a vacsoránál hárman ültek az asztalnál. Giselle, a vén szolgáló korán nyugovóra tért, így az aranysörényű koboldok serénykedtek a tálalásnál. Pazar vadsülteket szolgáltak fel, fűszeres mártásokban. Az étkeket az ékszerként csillámló gyümölcs- és zöldségköltemények tették ínycsiklandóbbá, útjukat a gyomrok felé a vörös- és fehérbor különlegességek tették könnyebbé. Amilyen jó étvággyal evett Oksana és Raoul, olyan feszültnek tűnt Isabelle hercegnő, aki alig nyúlt az ételhez. A lovagnak kezdett kínossá válni a csönd, így halkan megtörte:

- Holnap alkonyatkor hazaindulunk, fenség!
- Még mit nem! – csapott az asztalra dühösen Isabelle.
- Sajnálom, kedvesem! Holnap én is elhagyom ezt a helyet, méghozzá örökre! – szólt közbe Oksana, s mintha mulattatta volna a hercegnő sértődöttsége. Isabelle szemében felismerés villant.
- Kihasználtál engem! – rivallt rá a boszorkányra. – Kihasználtad a barátságomat és a naivságomat, hogy csalinak használj!

A hercegnő felpattant helyéről.

- Hát jó! Legyen így! Legfeljebb hozzámegyek ahhoz a szeplősképű Berengárhoz! – Isabelle csúfondárosan pukedlizett Oksana felé. – Köszönöm a leckét, asszonyom! Majd királynéként gondolok e nemes gesztusra! Ha valamit el akarok érni az alattvalóimnál!

A hercegnő kiviharzott a szobából, közben majd’ földöntve egy koboldot, aki a palacsintás tálat hozta be.

- Elég szeles a kicsike! – jegyezte meg Oksana, egy cseppet sem zavartatva magát. Változatlan lelkesedéssel befalta a csirkecombot, amit elkezdett. Ezután üres serlegét felemelve jelezte a kobold szolgának, hogy töltse tele, majd a legnagyobb nyugalommal szemezni kezdett a bőséges desszert választékkal. Mint aki utoljára eszik ilyen csemegét, gondolta Raoul elszorult szívvel. Ahogy nézte a boszorkány nemtörődöm életvidámságát, a lovagnak egyszeriben kővé vált a gyomra. A bor se csúszott le a torkán.

- Mi az lovag úr, tán mégsem ízlik a koboldok főztje? – incselkedett Oksana. – A kincseim miatt ne aggódj, azokat már szétosztottam szolgáim között. Majd ők a gondjukat viselik. Te viszont hogyan adod át a hercegnőt Berengárnak, aki a bőrödre pályázik? Ha összefutsz vele, nem kerülheted el a párbajt!
- Többé nem oltok ki emberéletet! – felelte eltökélten Raoul.
- Nehogy a végén neked kelljen elvenned a hercegnőt! – nevetett Oksana. – Nocsak, hát ezt is megértük? A rettenthetetlen lovag elszalad a csata elől?

Raoult már kezdte bosszantani a boszorkány évődése.

- Egyáltalán nem tartom magam hősnek! Inkább vagyok katona, mint lovag! Egész életem során kötelességtudatból tettem, amit tennem kellett! De most… nem látom több értelmét a harcnak! Már hosszú évek óta nem is lelem benne a kedvemet!
- Tán a végső megnyugvásra vágysz? – Oksana felállt a helyéről, s a kezét nyújtotta a lovag felé. – Jer, kedvesem! Lehet, hogy most vagyunk utoljára együtt!

***

Másnap reggel Berengár idegesen járkált fel-alá a sátra előtt.

- Indulhatnánk már! Raoul lovag biztosan fűbe harapott már!
- És mi lehet a hercegnővel? Rá is kell gondolni! – így unszolták a csatlósai.
- Elég! Elég! – torkolta le a társait Berengár. – Kivárjuk a naplementét! Ne mondhassa rólam senki, hogy megszegtem a lovagi becsületszavam!

Az emberei nem mertek ellenkezni. Így hát tovább vártak.

***

Benn, a sziklavárban Raoul és Oksana éppen az egyik barlangban feltörő gyógyvíz kellemesen forró hullámait élvezték. Váratlanul Isabelle rontott rájuk, magából kikelve, indulatosan.

- Jól érzitek magatokat, paráznák?!

Raoul kővé dermedt zavarában, Oksana rosszallóan lebiggyesztette ajkát, de nem szólt. A hercegnő folytatta a kifakadást:

- Amíg ti itt önfeledten hancúroztok, Giselle anyó haldoklik!

Oksana gondolkodás nélkül, csuromvizesen, pőrén, kiugrott a habokból.

***

Alig bukott le a Nap izzó, narancsvörös gömbje a hegyhát felett, Berengár és társai nyomban lóra kaptak a türkiz ragyogású alkonyatban. A király poroszlói viszont hátramaradtak a tábor őrizetére.

A kis lovascsapat kezdetben óvatos léptekkel vágott neki a hegyoldal rengetegének. Keskeny, de jól kitaposott ösvény vezetett felfelé, mintha szándékosan a lovagoknak nyílt volna meg. Berengár lassabb ügetésre ösztökélte embereit, felkészülve az esetleges csapdákra. A fák mögül ijesztő huhogás, majd jajongás hallatszott, sikító kacajjá válva.

- Ne törődjetek vele, gyorsan tovább! – parancsolt rá a kíséretére Berengár, mielőtt még valamelyikük meggondolatlanságot követne el. A hangok közeledtek, majd hirtelen elhaltak. Az éjszaka sötétje is fekete ködként borult rájuk, brutális gyorsasággal.
- Fáklyát, gyorsan! – kiáltotta a herceg, hogy megőrizze riadt csatlósainak lélekjelenlétét.
De arra nem volt szükség. Halovány, majd egyre erősebb, kristályos ragyogás törte meg a sötétséget. Különös fényű, hihetetlenül színpompás fák, bokrok kerültek a lovagok útjába. Néhányan a fegyverük hegyével bökdösték meg e tüneményeket. Valódinak látszottak.
- Hát ez meg miféle csuda? Habcsókot termő fa?
- Amott meg ropogós kiflivel teli cserje! Mint a mesékben! Halljátok, mit tátjuk a szánkat, mikor üres a bendőnk! – ilyentén kiáltások hangzottak el, s ketten-hárman nekiálltak jóízűen falatozni.
- Jé, ennek a pogácsának ringlóíze van!
- Azonnal hagyjátok abba, eszementek! – ordította Berengár, kiütve emberei kezéből a finomságokat. – Ez is mind a boszorkány praktikája, hát nem értitek?! Vár bennünket a némber! Rajta, tovább!

Immár fáklyával a kézben folytatták az utat, némileg lelassulva. A herceg bosszankodva tartott kényszerszüneteket egy-egy emelkedőnél, tétlenül várva társait. Az iménti ínyenckedők ugyanis rövid idő alatt gyakorta kényszerültek gyorsan megszabadulni páncéljuktól, hogy a bozótosba fussanak, s ismerős, zúgó-pukkanó hangokat produkáljanak, rekedt nyögések közepette. Berengár már nem is gondolt Isabelle hercegnő kiszabadítására, hanem a boszorkánynak szánt halálnemekre, amivel lemossa ezt a szégyent.

***

Oksana, Isabelle és Raoul már órák óta állt a haldokló Giselle anyó fekhelyénél, miközben a háttérben a koboldok csendben tüsténkedtek. Fürge kis kézi taligákon mentették ki a barlang kincseit, legalábbis ami mozdítható volt.

Oksana ráolvasással próbálta enyhíteni az öregasszony kínjait, valamint felajánlotta neki a „könnyű álmot”, de Giselle elutasította mindezt. Tiszta öntudattal akarta megélni élete utolsó perceit.

- Miért ragaszkodik a szenvedéshez? – tört ki Isabelle-ből a zokogás.

Giselle anyó erőtlenül egy jelet rajzolt a levegőbe, a vezeklés jelét.

- A fájdalom hozzátartozik az élethez, miképpen az élet a halálhoz – suttogta Oksana, mintha az öregasszony helyett mondaná.
- De ez így olyan méltatlan! – sikoltotta a hercegnő.
- A halál mindig méltatlan – jegyezte meg halkan Raoul. Elméjében újból felvillant a szétroncsolt holttestek képe a csatamezőn és a háború összes átka. Az éhínségtől, a betegségektől elgyötört, ösztönlényekké alacsonyított túlélők látványa.
- Bocsáss meg, úrnőm … - szólította meg Oksanát a koboldok vezére. – Nem akarlak sürgetni, de a lovagok a hegyoldalon egyre csak jönnek, nem tudjuk megállítani őket…
- Köszönöm, Iorl, már nem tart sokáig – felelte a boszorkány.

Giselle anyó nyögdécselve motyogott valamit a saját nyelvén. Oksana hozzáhajolt, majd tolmácsolt:

- Azt mondja, a hercegnő ne meneküljön a sorsa elől!

Isabelle a kendőjébe temetve arcát, hüppögve bólintott. Giselle még utoljára susogott valamit Oksana fülébe, mielőtt végleg elszenderült.

- Nem, az nem lehet! – kiáltott fel a boszorkány, az iszonyattól elkerekedett szemmel tekintve Raoulra. – Ekkora áldozatot hozni… kettőnkért!
- Mire akar rávenni a vénség? – kérdezte Raoul gyanakvón.

Oksana az ajkába harapott, majd rövid tépelődés után elárulta Giselle utolsó kívánságát.

***

Berengár a csapata élén már látni vélte az erdő szélét. Az emelkedő meredekebbé vált, a fák ritkulni kezdtek, átsütött rajtuk a két hold fénye. A talaj egyik pillanatról a másikra süppedően ragacsossá vált.

- Vigyázat, ingovány! – kiáltotta a rőthajú herceg.
- Az ám, fenség! Méghozzá mézből! – felelte egyik vazallusa, aki leszállván lováról, közelebbről is szemrevételezte a furcsa mocsarat. Csakugyan, friss akácméz illat terjengett a levegőben. Berengár zavarba jött, de azután villámcsapásként érte a felismerés.
- Ó, a fenébe! A füstölőt, hamar!

A figyelmeztetés elkésett. Máris megvadult méhek zümmögő hordái lepték el a vitézeket. A lovagok kétségbeesetten hadonásztak a fegyvereikkel, de az apró fullánkok megannyi dárdaként ostromolták őket, a vértezetük legparányibb résén is áthatolva. Volt, akit nyerítő, rúgkapáló hátasa döntött a földre.

Végül üggyel-bajjal visszaverték e döngicsélő offenzívát. Berengár a csípésektől feldagadt arccal, szitkozódva vezényelte tovább elcsigázott embereit. Egy kopár tisztásra érvén végre megpillanthatták úticéljukat, a boszorkány sziklavárát.

- Nézzétek! A striga fészke ég! – kiáltotta Berengár a messzi oromzat oldalán felvillanó narancsvörös fények láttán.

A csapat utolsó erejével nekiveselkedett a végső szakaszon. Csípős füst- és pernyeszag érződött a levegőben. A sziklavár ablakszerű barlangmélyedéseiből lángoszlopok csaptak ki. A lovagok döbbenetére egy fátyolruhás, karcsú alak szaladt feléjük a gomolygó pokolból.

- Hiszen ez a hercegnő! – kiáltotta az egyik csatlós. Csakugyan Isabelle volt az, aki zihálva-zokogva futott egyenesen Berengár karjaiba.
- Fenség! Fenség, nyugodjon meg! Hol van a boszorkány? – próbálta nyugtatni Berengár a hercegnőt.

Válasz helyett azonban Raoul öles alakja bukkant fel a barlang szájánál, páncélban, fedetlen fővel. Jobbjában véres kétkezes kardját tartotta, baljában egy asszonyi főt, gubancos hajánál fogva.

- A világrontó banyának vége! Vigyétek hírül! – mennydörögte Raoul, a fejet a fegyveresek közé dobva. Azok ijedten ugrottak félre, néhányan öklendezni kezdtek.
- Mire vártok még?! Gondoskodjatok a hercegnő hazajutásáról! – folytatta a fekete lovag.
- No és te? – kérdezte Berengár némi éllel a hangjában. Dühös volt, amiért Raoul elorozta tőle a bosszú lehetőségét.
- Nekem még dolgom van itt! Végleg leszámolok a sötétséggel! Induljatok most!

Az izzó szemű lovag választ nem várva sarkon fordult és visszasietett a kohóvá vált sziklavár belsejébe.

Berengár értetlenül nézett utána, már-már a nyomába szegődött, de ekkor Isabelle kapaszkodott két kézzel a karjába.

- A boszorkány megmérgezte! – hadarta könnyes szemmel. – Nem akar előttetek meghalni!

Berengár arcából kifutott a vér. Elszörnyedve tekintett társaira. Amazok is csak álltak, sápadtan, kőmeredten. Végül a herceg elszánta magát és indulást vezényelt.

A csapat sebesen robogott le a hegy lejtőin, immár nem akadályozta őket bűbáj, vagy rontás. Épségben visszaértek táborhelyükre, ahol a lovagok levetett sisakkal, földbe szúrt kardokkal, néma gyászban tisztelegtek a hős Raoul emlékének.

***

A pirkadat halovány fénye egy tisztáson találta Raoult és a koboldokat a hegy észak-keleti lábánál, ahová rejtett alagutak vezettek. A lovag lóháton ült, teljes fegyverzetben, Armorlas pajzsával. Karjaiban az alélt Oksanát tartotta.

- Engedelmeddel, jó uram, búcsúznánk! – szólalt meg remegő hangon a koboldok vezére. – Visszatérnénk a Lenti Világba… örökre… talán ez a hely a legalkalmasabb rá, hogy nyugalomra helyezd úrnőnket… nocsak, hát ez meg mi?

Iorl szava elakadt, midőn a tisztáson fehér derengés kezdett örvényleni, körkörösen.

- Ez biztosan a Köztes Világ kapuja! – kiáltották a koboldok.

A fehér örvénylés lassan alábbhagyott, élénk színeknek átadva a helyét. Ahogy közelebb merészkedtek hozzá, olyannak tűnt, mint egy tökéletesre csiszolt nagyítólencse. Egy másik, varázslatos világra.

- Alighanem Tanahyr, az Igazak Földje – mormogta Iorl, gyönyörködve a látványban. – A legendák szerint néha megnyílik, rövid időre…

Az öreg kobold felnézett Raoulra, majd felismeréssel a hangjában így kiáltott:

- Egy boszorkány, aki lemondott a halhatatlanságról, s egy lovag, kit nem érdekel a hírnév dicsősége! Vitéz uram, ne tétovázz! Tanahyr nem várat magára!

A lovag emlékezetében felidéződtek a küklopsz szavai: „Ha itt belépsz, úgy meghalsz a külvilág számára!”

- Aldrunan áldjon benneteket! – Raoul ekképpen búcsúzva lépett át a világok határain.

***

Odaát a délutáni nap verőfénye fogadta a lovagot. Kellett néhány pillanat, míg felfogta a szokatlan látványt. Hátrapillantott, de a Köztes Világ kapuja már bezárult mögötte.

Raoul zöldellő dombok hullámait látta maga előtt, a távolban hegyek magasodtak, a lankáikon pedig – úgy tűnt – egy város aranylik. Raoulnak egyszerre volt kellemes és nyomasztó az őt körbevevő csend. Sehol semmi nesz, még a levegő sem rezdült. Kisvártatva halk sóhaj hallatszott, s egyszeriben Oksanába visszatért az élet.

- Hová kerültünk, kedvesem? – kérdezte meglepetten az ismeretlen táj látványától.
- A koboldok azt mondták, ez Tanahyr, az Igazak Földje. Csak az arra érdemesek léphetnek be ide – felelte Raoul.
- Csakugyan? – Oksana hirtelen a szívéhez kapott. – A varázserőm! Oda a varázserőm!

Pillanatnyi csend után mindketten felnevettek.

- Mit számít az már? – szólalt meg ismét a lány, karját szorosan a lovag nyaka köré fonva.

Nekiindultak hát felfedezni Tanahyrt, egy új élet reményében…

Előző oldal Cyrus Livingstone