A kék vár

A jövő útjai / Novellák (582 katt) Biró B. Balázs
  2020.01.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/1 számában.

A csillaghajó könnyedén lépett be a bolygó légterébe és leszállt a bolygó felszínén, mint egy kecses szitakötő. S bár erre kikötő nem volt kiépítve, mégis stabilan megült a sárgás púderszerű homokon. A hajópalló lágyan sisteregve lenyílt. Okker overallba öltözött szkafanderek másztak elő - rostélyuk aranysárga, melyen az egész kietlen pusztaság lágyan tükröződött -, akiket hirtelen felkapott a súlytalanság, mint a szél az őszi avart. Nagy ívű, könnyed mozdulatokkal ugrottak ki a csillaghajóból. A központi egység – mert volt humorérzéke – a bécsi keringőt sugározta az űrhajósok fülébe, míg azok örömükben szálldostak ide és oda. Aztán egyszer csak az egyik overall észrevett valamit a távolban a nagy forgás közepette. Bele is recsegett a sisakba rejtett rádióba, míg a többiek a súlytalanság eufóriájában úsztak és bukfenceztek.

- Kovács alezredes úr, hall engem! Vétel! – szólt bele, míg abbamaradt a bécsi keringő.
- Igen? Vétel.
- Láttam valamit a horizontnál, megnézhetnénk, uram! Vétel.
- S mi az? Vétel.
- Valami épületféleséget láttam! Vétel.
- Jól van, derítsek fel! Két órát kapnak, nem többet. Hárman mennek, maga, Dárdai és Kiss. Vétel.
- Értettem, uram! Vétel.
- Rendben, akkor megbeszéltük. Vétel.

Ezután a rádió recsegése abbamaradt. Az okker színű szkafanderek elindultak a képződmény felé, a citromsárga homokon nagyokat szökellve. Az oxigénben igen szegény légkörben mályvaszínnel csillantak meg a hatalmas közeli aszteroida övvel rendelkező égitestek. A szökellésben elfáradt Kiss törte meg a csendet. Rádiója felreccsent:

- Azt hiszem, jobb lett volna, ha hozzuk a felszínjárót.
- Ide? – kérdezte az expedíciót vezető Újfi.
- Igen, Kiss, itt csak elakadt volna a homokban.
- Jaj, ne csináljátok már! Ez erre lett kitalálva.

Újfi válaszolt:

- De nem elég nagy a bolygó gravitációs mezője. Azt is megkockáztatom, ugyanígy lebegne, mint mi!
- Jól van – hagyta rá Kiss a másik kettőre.

Közben elérkeztek a messziről látott objektumhoz. Az okker szkafanderek megpróbáltak megállni, de a súlytalanság miatt ez annyira nem volt egy könnyű feladat. Mire sikerült megállniuk, ismételten megszólalt a sisakrádiójuk:

- Itt Kovács! Vétel!
- Háljuk önt, uram! Vétel – szóltak mind az egyszerre a szájuk előtt lévő kis mikrofonba.
- Ott vannak már? A műszerek szerint megálltak.
- Igen, uram! Jelentem, itt állunk az objektum előtt.
- Remek, itt a hajónál zárlat adódott, jelenleg takarék áramforrásról megy minden. A Napelemeket kihelyeztük. Legyenek pontosak! Vétel.
- Igen, uram! Igyekszünk! Vétel.
- Ne hozzanak semmi feleslegeset, ez parancs! Vétel. Vége.

A rádió ismét elhallgatott.

- Jól van, fiúk, hallottátok a parancsot!

Kisvártatva Dárdai szólalt meg.

- Utálom ezt a rostély! Eltakarja az igazi színeket! Nem látok semmi valódit ebből a bolygóból, én ezt felhajtom!
- Nem ajánlom – hullott vissza a földre Kiss.
- Miért? – feleselt Dárdai.
- Mert a kozmikus sugárzást is megszűri ez az aranyozott rostély! – szólt vissza Kiss.
- Hát nem figyeltél az oktatáson, Kiss!

A veszekedést Újfi zárta rövidre. Az okkersárga szkafander arca megjelent, a felhajtott aranysárga rostély kacsintva csillant, mikor felhajtotta a sisak tetejére. Az üvegburából egy fiatal, borostás arc bámult ki, akár egy aranyhal. Tettét a társai is követték. Kiss és Dárdai is felhajtották a saját maguk rostélyát. Az ő arcuk is megjelent. Humanoid emberek voltak a Föld bolygóról, a Tejút kies szegletéből.

- Na, nem jobb így? – csapta felkaron Dárdai Kisst.
- De.
- Urak! – szólt Újfi. – Nézzük meg ezt az építményt!

A csapat összes tagja megfordult, hogy jól szemügyre vegyék az építményt, a kék várat.

- Hát ez valami elképesztő! – suttogta Dárdai.
- Igen, az! – válaszolta Kiss.
- Srácok, erre nincsenek szavak! – csatlakozott ámulva Újfi.

Az építmény kékre mázolt kerámia lapokból volt kirakva, akár a bábeli kapu. Sehol máshol a közelben nem volt építmény, csak ez az egy. A mázas téglák nem csak kék színben sziporkáztak a napfényben: középen egy hosszú rózsabokor futott körbe a zikkurat szerű építményen, de ez is a mázas téglák briliáns megmunkálása volt. A falat alul és felül cikkcakkos, aranyozott díszítés tette még impozánsabbá, s mindez csillogott a vakító napfényben.

- Hogy maradhatott ennyi ideig épségben! Ez bámulatos! – csodálkozott hangosan Dárdai.
- Micsoda kincsek lehetnek bent!
- Kiss, a parancsnok úr világosan megmondta, hogy nem hozhatunk magunkkal semmit! Csak bemegyünk és körülnézünk! Ennyi!

Dárdai nem vett tudomást az előbbi jelenetről. Csak folytatta a maga kis mondókáját, mire a másik kettő ráfigyelt és nem a veszekedésre.

- Szinte hallom, ahogy hívogat! Ti nem halljátok?
- Mi nem! - felelte Kiss kegyetlen közönyösséggel.
- Figyeljetek jobban! Pszt! – recsegte Dárdai.

Csöndbe maradtak és vártak. A kék zikkurat csak csillogott a hideg, fagyos, kénsárga, kozmikus sivatag dűnei között.

- Én nem is érte… - próbált felcsattanni Újfi.
- Pszt! Most! – kiáltott Dárdai.

De a hangszóróból nem jött semmi.

- Valószínűleg a szószórós értelemben megrészegítette a látvány! – vettette oda hegykén Kiss.
- Attól tartok én is! – szólalt ismét Újfi Kiss felé fordulva.
- Most nézd meg, így mitévők legyünk vele?
- Kiss, én azt gondolom, az a legjobb, ha bemegyünk, de szedd elő a sugárvetőd! Nem tetszik ez a hely nekem.

Dárdai mit sem törődve velük, csak állt és nézte a csillogó építményt. Odalépett mellé Újfi és Kiss sugárvetővel a kezében.

- Gyere, állj fel a térdelésből! Bemegyünk.
- Miért van nálatok sugárvető. Olyan békés hely ez!
- Sose lehet tudni, Dárdai! Puff! – szórakozottan Dárdaira célzott a kibiztosítatlan fegyverrel.
- Ezt azonnal fejezd be, Kiss! Ez Parancs! – emelte fel a hangját Újfi.
- Jól van, na, csak viccelődtem!
- A sajátjainkon sose! Ki mondta? – förmedt rá Újfi.
- Jól van! Befejeztem, tényleg!

Dárdai közben fellát a térdelésből, de továbbra is kábán nézegette a csillogó kék várat. Újfi elindult, utána a többiek: középen ment Dárdai, hátul pedig Kiss. Így cammogtak be a kapuk nélküli, mázas és faragott kerámia lapokkal díszített főkapun. A rózsabokorszerű vonulat belül is folytatódott.

- Itt lámpára lesz szükségünk! Mindenki kapcsolja fel a sisak lámpáját és a szkafander váll lámpáit! – adta ki a parancsot Újfi.
- Igenis! – jött a válasz.

A többek úgy is tettek. Mind felkapcsolták a lámpákat, így vágtak neki a zikkurat belsejének. A földről nagy távot megtett izzók bűvköre glóriaként ragyogott a sötétségben s hosszan elnyúlt árnyalakokat ragasztott a padlóra és a falakra. Ahol jártak, amerre forogtak, ők is mindig odavetültek, csak egy kicsit előrébb. Így hatan egyre beljebb haladtak az épület belseje felé.

- Egyre jobban hallom a fejemben! Hív! Már nem bírom elviselni! – sírt fel Dárdai.
- Mit mond? – kérdezte Kiss gyanakvó arccal, s közben kezében egyre jobban szorongatta a sugárvetőt.
- Gyere, gyere, gyere! Ezt ismétli folyton! Nem bírom! - könnyei lecsordultak az arcán. Dárdai ordítva kiszakadt a sorból és végigviharzott a hosszú folyosón. Nyomában lobogott halogén glóriája.

- Dárdai! - üvöltötték neki. – Gyere vissza!

De a férfi nem hallgatott a szóra, csak rohant egyre üvöltve, míg el nem tűnt hirtelen fénykörével együtt. Ekkor a többiek is utána rohantak, sugárvető pisztolyukat kibiztosítva. Nehéz dolguk volt, mert a gravitáció hiányában mindig a plafonnak ütődtek futás közben, ahogy Dárdai. Nagy nehezen utolérték Dárdait. A férfi elesve hevert a sötét nyirkos alagútban, lámpája még mindig fénykört varázsolt köré.

- Hát ezzel meg mi az ördög történt? – kérdezte Kiss.
- És azzal mi az ördög történt? - mutatott pisztolyával Újfi a terem közepe felé.

A sisak és váll lámpákból áradó fényoszlop megvillant egy regés rég ott felejtett asztronauta koponyáján. A csontváz mellkasa ki volt szakadva bordástól, szkafanderestől egyaránt. A sötét nyilasból most valami rózsaszerű élőlény kezdett kikúszni! Zöld szára volt, mely húsos sziromszerűségben végződött. A szirmok szétnyíltak, torkolatuknál vad állkapcson fogak végződtek, melyek csattogtak. Újfi és Kiss nem habozott, lőtt. A vöröses fénysugár becsapódott az élőlénybe. Az idegen organizmus felordított, majd rohamot intézett az asztronauták felé. Mind a ketten futásnak eredtek, már amennyire bírtak. A súlytalanság most hátrányukra volt. Bár Újfi is futásnak eredt, a lény elsőként őt vette célba. Süvített az alagút sötétjében a csápja, ráadásul Dárdai teteme is részeire szakadt, mikor abból is kikelt egy másik lény. Ez azonnal Újfi lábára tekeredett és egy harapással kitépte a mellkasát, mely lágy rózsaszínességgel szakadt ki. Kiss hátra sem nézett, csak szaladt előre. Erőfeszítéseinek hála kijutott a zikkuratból. A karján lévő beépített, digitális órára pillantott. Az óra két órával későbbi időpontot mutatott.

Ideje szólni a parancsnoknak – gondolta.

- Haló! Parancsok! – lihegte a mikrofonba.
- Igen, fiam? Vétel.
- Parancsnok úr - lihegte tovább -, valami élőlényt találtunk, ami mindent felfal, ami az útjába kerül!
- Egy kukkot nem értek abból, amit mond, fiam! Vétel.
- Parancsnok úr! Azonnal el kell hagynunk a bolygót! Azonnal – üvöltött Kiss, ahogy a torkán kifért – indítsa be a rakétát!

A csillaghajó már feltűnt a horizonton. Egyre közelebb és közelebb került, lépésről lépésre. Már csak két ugrásra volt. Kiss szinte látta Kovács őrnagyot, amint a pallóhoz tartozó bejáratnál áll a sugárvetőjével.

- Azonnal húzza le a fejét! – kiáltotta Kovács.

Kiss nem kötekedett, azonnal szót fogadott a parancsnak. Kovács ekkor azonnal tüzelt. A piros lövedék telibe kapta a rózsa alakú lényt, Kiss meg be tudott ugrani az űrhajóba egy nagy és jól célzott ugrassál. Közben Kovács tovább lőtte a lényt, lézernyalábok sora csapódott a rózsa alakú lénybe, míg a rámpa fel nem hajtódott. Ekkor bezáródott az ajtó, és egyszerre begyulladtak a rakéták, melyek teljes egészében ellökték a csillaghajót a kénsárga talajtól. Kiss a felemelkedő űrhajó belsejéből még látta, amint a rózsa alakú lény visszakozik a zikkuratba. Kiss csak ült az ablak mellett, és elmondott egy imát az életért és a két társa lelki üdvért, míg a hajó a mályvaszínű aszteroida gyűrűs égitestek közé emelkedett, fel a tinta-kék űrbe.

Lent pedig a zikkurat úgy csillogott, mint előtte és bent a testek csak némán hevertek szerteszéjjel. A bolygó járt körbe pályáján, év jött évre, míg a csontvázakról szépen lassan leapadt rózsaszínes-lilás bíboros ragacsával az élő szövet. S a kék vár várt és várt a következő áldozatára.

Előző oldal Biró B. Balázs