Mikor a kopó szagot fog

Fantasy / Novellák (486 katt) P.A.Doorman
  2019.11.25.

Az éjszakai autóút magányosan nyújtózott végig a tájon. Ebben a pár órában senki sem használta a napközben jóval forgalmasabb M86-os utat. A sötétben csak két aprócska pont világított a távolban. A szaporán kopogó tavaszi eső ritmusát követve ez a két izzó fehér pont lassan növekedésnek indult, ahogy az autó egyre közeledett a lehajtóhoz, a fényszórók vakítóan fehér fényárba borították az autóút felett átrohanó híd lábát. A kis, piros személyautó igazi óriásnak tűnt ebben a feketén zuhogó esőben. A magányos jármű egyetlen utasa lassított, és ráfordult a lehajtó sávra. Hirtelen a semmiből egy hatalmas alak lépett az autó elé olyan lendülettel, hogy az autósnak arra sem maradt ideje, hogy az mondja: „Jaj”.

Minden a másodperc törtrésze alatt történt. A kocsi eleje mintha csak papírból lett volna, felgyűrődött, a szélvédő hangos pattanással szilánkjaira törött. Az elgázolt alak megtörte ugyan a felé rohanó jármű lendületét, de ő maga sem menekült az erőhatások elől. Több métert repült a vizes úttest felett, míg hangos puffanással be nem csapódott a bal oldali árokba. Az autó az ütközéstől kacskaringózva végigszelte a lehajtót, majd az oldalára dőlve állt meg a soron következő emelkedő alján. Percek telhettek el, mire a kis, piros autót vezető férfi magához tért. Még mindig a vezető oldali ülésben ült beszíjazva, természetellenes pózban. Minden tagja fájt, felhasadt homlokából vér szivárgott a szemeibe. Első mozdulatával vérző fejéhez kapott, és megtörölte arcát. Elütöttem valamit – futott át a gondolat elméjén –, s már éppen azon volt, hogy kimásszon a szebb időket is megélt járműből, amikor egy sötét alak lépett az oldalán pihenő autó szélvédője elé. Egy hatalmas izmos kar ragadta meg a sofőrt, és hozzáfogott, hogy kirángassa a roncsból. A meglepett férfi annyit tehetett csak, hogy kicsatolta a biztonsági övét.

Istenem – gondolta magában –, ennek a valaminek akkora ereje van, hogyha nem csatolom ki magam, székestül szed ki a kocsiból. A még mindig sötétbe burkolódzó alakot gyengédséggel igazán nem lehetett vádolni, úgy rángatta szerencsétlen sofőrt, mint valami rongybabát.

A felhők mögül előbújó Hold fényében a sofőr szembe tálalta magát egy torzképű, ferde agyarokkal teli állkapoccsal, ahogy az emberi szavakat próbál kipréselni természetellenes ajkai közül.

- Város, hol? Fém ember ölében fém asszony! Üveg mögött könyvek? Hol?

A rémes izomtömeg kezei közt lógó vérző sofőr nem sok mindent értett abból, amit ez a fenevad próbált emberi módon elmondani. Hangja mély volt, s a kérdésnek szánt szavakat jóformán csak úgy köpte. Elsőre olyan benyomást keltett a férfiban, mintha egy külföldi próbálna meg tört magyarsággal útbaigazítást kérni. A sofőr nagyot nyelt, fémes ízű véres nyálától majdnem felfordult a gyomra. A rávicsorgó rémalakra nézett, s így szólt.

- Hogy mi? Nem értem, mit akar tőlem…

A hatalmas lény megragadta a férfit, s erős kezével jobb karjánál fogva úgy meglengette, mintha csak egy zászló lenne. A sofőr karja nagyot reccsent a mozdulatsor végére, s pokoli fájdalom szaladt végig a tehetetlenül vergődő ember egész testén. A rémalak közelebb húzta magához a fájdalomtól üvöltő embert, s újra megkérdezte.

- Város… Hol?

Kérdése nyomatékosítása gyanánt újra megrángatta a férfit, aki fájdalmasan felnyögött, majd a szörnyre nézett. Most vette csak észre, hogy a lény bal keze élettelenül lógott tulajdonosa oldalán. Nem merte biztosra venni, de mintha vér szivárgott volna a rémalak testét borító fémpáncél alól. S ekkor megértette, hogy mit akar tőle a teremtmény, minden bizonnyal egy várost keres.

- A város – kezdte erőtlenül a férfi – arra van! Szombathely... a város!

Azzal ép kezével erőtlenül a város irányába bökött a levegőben. A város szó hallatára a rém szemében különös lelkesedés csillant. Rámorgott az ernyedten kezében lógó emberre, s odahajította az oldalán fekvő autó tövébe, és elindult a mutatott irányba.


Pár métert botladozva és támolyogva tett meg, hiszen épp az előbb volt egy kellemetlen találkozása egy ló nélküli szekérrel, ami meglepően nagy erővel volt képes fellökni őt. A nedves fű ismerős illata hamar kitisztította elméjét, a kezdeti kótyagosság hamar elszállt, és lábizmait megfeszítve, minden erejét összeszedve megiramodott a város felé. Az éjszaka sötétjében tavaszi szántóföldeken vezetett keresztül az útja, amíg el nem érte a város szélét, amelyet az a szerencsétlen Szombathelynek nevezett. A szagok itt teljesen ismeretlenek voltak, szúrós és édes szagok keveredtek egymással, a hűvös tavaszi éjszaka szagát egy langyos, ismeretlen levegő illata váltotta fel. De az ork jól tudta, hogy a sok ismeretlen illat között kell lennie egynek, egy semmivel sem összetéveszthetőnek, amiért idejött. Nem kellett sokáig szimatolnia, hamar megérezte, s mint mikor a kopó szagot fog, diadalittasan felkiáltott.

- Grimoar Realitatum!

A hatalmas lény mellkasán megcsörrent a páncél, ahogy megiramodott a szag irányába, amely befelé vitte őt a város szívébe. Az ismeretlen város sosem látott utcáinak sötétjét kihasználva villámgyors tempóban követte a szag forrását, mígnem elérkezett egy ismerős építményhez. A hazáját lerohanó emberek falvaiban is látott efféle tornyos épületeket. Az embernépek templomnak nevezték őket, ahol valami sápadt istenséget imádtak. A sötét éjszakában jól látszott, hogy ez a templom nappal ragyogó sárgás színben pompázhat, de most sötéten és komoran őrizte annak a térnek keleti szegletét, ahol a nagydarab orknak dolga akadt. Tovább loholt a templom mellett, s megiramodott a város közepe felé. A téren álló szökőkútra meredt, és a sötétben kivehető emberalakokat bámulta. Két bronz alak állt az építmény legmagasabb pontján, mestere, a gonosz Fekete Mágus szavai jutottak eszébe: Keresd a vasembert, kinek vasasszony van az ölében. Velük átellenben találod a könyveket az üveg mögött, a Grimoárt ott leled.

Újabb szimatolás után a tér másik oldalán meglátott egy magas épületet, melynek tér felőli fala üvegből készült. Az üvegfalon a tér éjszakai világítása tükröződött, de így is látszott, hogy odabent számos könyv sorakozott a polcokon. Az ork nagy lendülettel meglódult az antikvárium kirakata felé, és habozás nélkül keresztüllépett az üvegfalon. A kirakat nagy csörömpölés közepette szilánkokra esett szét, s az üzlet biztonsági rendszere hangos, éles szirénaszóval adta a világ tudtára, hogy az idegen világból érkezett ork betört egy antikváriumba.

Az üzlet fölötti lakásban annak tulajdonosa a legnagyobb nyugalomban aludta az igazak álmát, amíg meg nem szólalt a riasztó. Az idős férfi elsőre határozott mozdulatokkal, széttárt tenyérrel püfölte az ébresztőórát. Majd miután rájött, hogy ez bizony nem jár eredménnyel, riadtan ült fel az ágyban. Ahogyan az álom utolsó szilánkja is távozott frissen ébredt tekintetéből, rádöbbent, miféle lármát is hall éppen. Riadtan kapott a telefonjáért, amely ugyancsak az éjjeliszekrényen volt. Bekapcsolta rajta a lámpát, és már sietett is papucsban valamint hálóköntösben végig a tinta és régi papír illatú lakáson, ki a bejárati ajtón, le a folyosón, ki a vizes térkövekkel borított Fő térre. Az eső épphogy elállhatott, még mindig koromsötét volt, a hajnal még váratott magára. Az idős boltos, amint meglátta a törött üvegekkel borított teret, és a boltja kirakatán tátongó lyukat, habozás nélkül tárcsázta a 112-t. Kihangosította a telefont, s közben továbbra is lámpaként használva így lépett be a sötét üzletbe, ahonnan motoszkálást hallott. Közben bejelentkezett a diszpécser.

- Segélyvonal, jó estét, miben segíthetek!

Az eladó összerezzent az idegen női hang hallatán, és egy pillanatig azt sem tudta, honnan érkezik a hang. Majd miután összeszedte magát, közölte a női hanggal, hogy betörtek a boltjába. Megadta a címét, és még éppen mondott volna valamit, de a lélegzete is elállt attól, amit látott. Egy hatalmas szörnyalak túrta fel éppen a boltját. Az idős férfi annyira megijedt, hogy még a telefonját is elejtette. Csak egy „Krisztusom, ne hagyj el!” felkiáltásra futotta, mielőtt a rémisztő teremtmény magához rántotta.

– Grimoár van hol?

A lény ocsmány agyarai közt távozó szavakat alig értette az idős könyvkereskedő. A szörny rájöhetett, hogy a vénember nem érti, amit mond, ezért újra próbálkozott.

– Könyv… régi, hol van?

A férfi így már értette, mit akar tőle az ork, s remegő hangon közölte, hogy az igazán régi könyveket a klimatizált szekrényben tartja. Majd szabad, remegő kezével egy halványzöld fénnyel körülvett elektromos szerkezetre mutatott a sarokban. Az ork ellökte magától a férfit, mintha csak valami értéktelen kézirat lenne. Az öregúr egy könyvkupac tetején landolt, és szinte azonnal elvesztette az eszméletét.

A hatalmas ork nem zavartatta magát különösebben, végigbotorkált a könyvek között, és játszi könnyedséggel tépte fel a klimatizált tárolószekrény vastag ajtaját. Éppen eldobta magától az ajtót, amikor ismeretlen kék fény terítette be az üzletet. A betöréshez riasztott járőrök érkeztek meg, de az idegen világból jött tolvajt ez sem érdekelte. Addig kotorászott a könyvek között, míg rá nem akadt arra, amit keresett, egy sápadtzöld színű, durva bőrkötéses könyvre. Megszaglászta a könyvet, majd mély öblös hangon felnevetett.

– Grimoar Realitatum!!!

Félelmetes harci üvöltéssel lépett ki az utcára, közben zsákmányát az oldalán lógó bőrszütyőbe dobta. A kirakat előtt álló rendőrnek arra sem volt ideje, hogy felnézzen támadójára. A sikertől megrészegült ork úgy gázolta el a fiatal rendőrt, mint erdei farkas óvatlan prédáját. A járőrautó mellett álló társa csak azt látta, hogy fiatal bajtársa rongybabaként repül el a tér közepéig, ahol a sötét szökőkút tövéhez vágódott. Az épen maradt rendőrnek pont annyi ideje maradt, hogy fegyvert rántson, és a rémisztő szörnyre irányítsa azt.

Mielőtt a hatalmas ork fellökhette volna, vagy három golyót eresztett a teremtmény bal vállába. Azonban egy ijesztő üvöltésnél több eredményt nem tudott elérni ez a három pontos találat. Annyi szerencse ugyan kijutott a fiatal rendőrnek, hogy támadóját egy pillanatra meglepte a fegyver hangja és fénye, így pont jutott annyi ideje, hogy kitérjen a lény útjából. Az, nem törődve nyikhaj ellenfelével, pillanatok alatt eltűnt a tér keleti végében álló templom mögött. A rendőr értetlenül bámult a lény után. Az első gondolata az volt, hogy ez a mai szolgálat olyan, mintha egy Stephen King regénybe csöppent volna. Éjjel az a részeg sofőr, aki azt állította, hogy egy szörnyet gázolt el, most pedig ez a rémisztő teremtmény, aki úgy nézett ki, mintha legalább egy fantasy-világból csöppent volna ide. Egy biztos, el sem tudta képzelni, mit fog a jelentésébe írni erről a nem mindennapi tűzpárbajról.


A hajnal első sugarai épp csak megjelentek a látóhatáron, amikor a több sebből vérző ork elbotorkált a roncs autó mellett, amit pár órával előbb ő maga tett használhatatlanná. Az autóutat átszelő híd lábához támolygott, és nekidőlt a falazatnak. Körbenézett, és örömmel nyugtatta meg magát, hogy még nem késett el. A hajnal első sugarai most érték el a hidat, s a reggeli szürkületben a híd lábán egy apró, izzó rés támadt. Az ember elsőre azt hinné, lángra kapott a betonfal, de nem ez történt. Az apró rés egyre nagyobb és nagyobb lett, bekebelezve maga körül mindent, mígnem akkora hasadékká terebélyesedett, amibe a sebesült ork kényelmesen beléphetett. A mágikus járat túlfelén egy tisztás látszott annyira élesen, mintha csak egy üvegablakon át nézné az ember. Az ork még egyszer körbenézett ebben a számára teljesen idegen világban, majd nekilódult a hasadéknak.

Abban a pillanatban, ahogy megérkezett a járat végén álló tisztásra, a hasadék zsugorodni kezdett, majd pár perc alatt teljesen eltűnt visszaadva helyét e világ eredeti anyagának.

Az idegen világban azon a tisztáson, ahova a sebesült lény érkezett, kőből emelt varázskör állt. A régiek által emelt építményt több ork harcos állta körbe, bátor társukat várták. A fáradt harcost minden ereje elhagyta, s félholtan rogyott össze a tisztás zöldjén. A várakozó orkok gyűrűjéből fekete palástos alak lépett elő. Tar kopasz feje csillogott a reggeli napfényben, hegyes, éjfekete szakállába belekapott a reggeli szellő. Fehér botjára támaszkodva leguggolt sebesült katonája mellé. Puha kezeivel mágikus jeleket rajzolt a levegőbe, majd pár bűverejű szó elmondása után rátette kezét a sérült ork mellkasára. A lény izzadságban úszó teste megremegett, majd a harcos frissen szerzett sebei egy szempillantás alatt behegedtek. Az idegen világban járt katona hangosan felsóhajtott, majd kinyitotta szemeit, szabálytalan agyarokkal szegélyezett fogsora megvillant rémítő mosolyra húzva száját. Mesterének szólt ez a mosoly, s ő már mindent tudott. Az ork pedig csak ennyit mondott.

- Grimoar Realitatum! Megszereztem neked, Mester!

Előző oldal P.A.Doorman
Vélemények a műről (eddig 2 db)