Világok és Hatalmasok

Fantasy / Novellák (408 katt) Ernő84
  2020.01.26.

Markus kilépett a faházból a napfényes, virágokkal borított udvarra. Reggeli harmat és pára csillogott a bokrok, fák levelein és friss, nedves levegőt fújt a szél. Mindig, amikor elhagyta otthonát, arra a pontra ment, ahonnan teljesen beláthatta a környező területet. Hátára terítette megfakult, kék köpenyét, amin alig volt kivehető az aranyszínű hímzések sora. Felkapta a korlátnak támasztott, görbe botját és nagyot szippantva a levegőből, lesétált a teraszról levezető lépcsőn. A fővárosban zajló munkálatok megzavarták és tompán elnyomták a természet zenéjét. Az új kor lázas munkái, a fegyverkezés, a kereskedelem és a felfedezés lázba hozták az új korok testvéreit, elvakítva szemüket és tompítva elméjüket.

Markust is izgatták a felfedezések. A legnagyobb valaha élt kutatónak, felfedezőnek és írónak tartották a mai napig. Írásait mára csak legendáknak és fantasztikus mesékből tudhatjuk, ami elszomorította Markust. Sokszor elgondolkodott rajta, miért van még itt ebben a világban, ahol már semmi keresni valója nincsen. A másodszülöttek közt egyedül ballag az erdőkben és azokon az elfeledett helyeken, ahol egykor testvéreivel élt, alkotott és fantasztikus kalandokat élt át.

Amíg ezen gondolkodott, áthaladt a virágos kerten, amit olyan nagy odafigyeléssel és szeretettel gondozott. A nagy fa árnyéka halványan kezdett a terület felé kúszni, minden reggel feltekintett hatalmas, aranysárga, világoszöld színekben pompázó lombkoronájára. Kikövezett, virágokkal, bokrokkal szegélyezett úton lépkedett, ami kivezette a fákkal körbevett, a nagy erdő szélén elhelyezkedő otthonából és egy csobogó patakhoz vezette. A patakon egy kis kőtalapzatra épített fahíd vezette át a nagy rétre, ahol a diákjaival találkozott és tartott nekik órát. Most kirándulást szervezett a gyerekeknek, akik hamarosan megérkeznek a rét bejárata előtti találkozóhelyhez. Főként gyerekekkel találkozott, akik figyelmesen hallgatták mondandóját és érdeklődve figyelték, de elkerülhetetlen volt, hogy a fővárosból felkeressék egy fontos megbeszélés kapcsán. Nem szeretett kimozdulni, főleg nem a fővárosba, idegennek, hidegnek érezte, nem illett bele, céljaik és lényük teljesen különbözőek voltak.

Markus testiekben fáradt volt, szelleme viszont nem öregedett, az ilyen találkozókon csak figyelt, részese volt ugyan a modern világnak és teljesen képben volt a történésekkel, éppen ezért határolódott el tőle, amennyire csak tehette. A gyerekekben nem csalódott, mindig érdeklődve figyelték és élményekben gazdagon távoztak. Markus legbelül érezte, hogy az a küldetése, hogy hasznát vegyék tudásának, amit misztikusan megosztott velük.

Markus megállt a találkozási pont előtt, ami mára egy romos, gazos törmelékhalom volt, nem kellett, hogy sokat várakozzon és megérkeztek a gyerekek kék energia csíkok kíséretében, majd kiléptek a fényoszlopból és hamar kiszúrták az öreg mestert. Örömükben kiáltozva rohant a tízfős csapat Markus felé és sorba megölelték őt, mindig örültek, ha Markusszal lehettek. Megnyugtató és kellemes volt az öreg társasága. Soha nem követelt tőlük semmit, nem várt el és szabadok lehettek mellette, persze a mester szigorúan számon kérte a hallottakat és elvárta, hogy figyeljenek rájuk.

- Mester. Merre megyünk kirándulni? – kérdezte Cendy. A kislány kíváncsian toporzékolt Markus előtt és nagy barna szemeivel figyelte a mestert.
- Nem messze, kishölgy, a szomszédos szigetre megyünk – mondta Markus, lehajolt és megsimította a kislány arcát.
- Cendy. Ezt te is könnyedén kitalálhattad volna. Figyelembe véve, hogy ez a túra is egy tanórának minősül, nem mehetünk el olyan messzire, hogy ne érjünk vissza a megadott időpontban. Ezért, ahogy a mester is mondta, maximum a szomszédos szigetig tudunk elmenni, mert a másik irány a fővárosba vezet – magyarázta Joseph, és megigazította orrán a szemüvegét.
- Induljunk, gyerekek! – kiáltott Markus, megpörgette a botját, és elindult a patak mellett kanyargó úton.

Az óvilág, első- és másodszülöttek nyomai még halványan megbújtak az időközben megváltozott táj alatt. Markus elméjében élesen kirajzolódtak az elhalványult formák és emlékezetében újra felépült az egykoron varázslatos hely. A patak mellett kanyargó út a két szigetet összekötő függőhídhoz vezetett, a lebegő szigetek között sűrű, fehér felhők haladtak komótosan. Olyan benyomást keltett a látvány, mintha fordított hegycsúcsok bukkannának ki a sűrű felhőréteg közül. A függőhídon áthaladva a Tanítványok Völgyébe vezetett az út, ami a Mesterek Hegyét és a Próbák Hegyét választotta el.

Az Ősidőkben nagy jelentősége volt a szigetnek, ami szellemi, testi, lelki fejlődést nyújtott a tanítványoknak. Markus gondolataiba merült, és a lármás csapat elérte a függőhidat, ami a tejfehér semmi felett lebegett, a látványtól elnémult a vidám társaság, és a csodálkozás hangjai visszhangoztak a fehér semmiben. Félelmetes volt a látvány, amint a híd eltűnik a fehér ködben, nem látszódott hová tartanak.

- Várjatok, gyermekeim! – mondta Markus és felnevetett.

Jól szórakozott a gyerekek rémületén, előre lépett és megállt a híd első falemezén. Két kézzel fogta és maga elé helyezte botját, majd lassan lehunyta a szemét. Naitar állt közvetlenül mögötte, aki azonnal kiszúrta a mester körül megjelenő, halványkék energiamezőt. Markus körül fodrozódott a levegő, majd egy erős légáramlat söpört végig előttük, ami elfújta a felhőket és tiszta kilátást nyújtott a hídra.

- Így már jobb lesz. Ez a szellő éppen jókor jött. Biztonságosabb, ha látjátok, merre is mentek. – mosolygott Markus és elindult az ősrégi függőhídon. Meglepően jó állapotban megmaradt, sehol egy korhadt, vagy hiányzó falemez. Emlékeiben még élt, amikor ezt a hidat készítette Rous, a hatalmas őshüllő segítségével, aki átrepítette a túloldali szigetre. A két erős fonatú kötél kifeszítése volt a legnagyobb probléma, amiben a hatalmas madár a segítségére tudott lenni. A falemezek lehelyezése már nem volt olyan nehéz feladat. Márkus észre sem vette, milyen hamar átértek a hídon, és a Tanítványok Völgye bejáratánál álldogáltak.

A völgy két oldalán emelkedtek a hegységben és az út háromfelé ágazott el, egyenesen a két hegység lábához kanyargott, át a réten.

A fiatalok nem tudhatták, hová vezetnek az utak, Markus tisztán emlékezett rá, sokat járt itt, hol magányosan, hol kísérettel. A jobbra vezető út megkerülte a rétet és a Hegyi törzs falujába vezetett. A hegységben mára a Próbák Hegyének ismerik. Erről az útról még tovább lehetett menni a szürkület felé, a sötétség határához. A balra vezető út levitt a tengerpartra, a Vízi törzs falujába, ami már rég a feledés homályába veszett és áldozatul esett a bolygót megváltoztató erőknek. A változás után nagy szerep jutott ennek a szigetnek, ami a tanulás megbeszélt központja lett, a szellemi erő, kardforgatás, íjászat és harcművészetek elsajátításának színhelye.

Markus elmosolyodott édes gondolatain, miközben megállt és leült egy nagyobb kőre a füves mező közepén. Amíg Markus megpihent, a gyerekek fogócskáztak, beszélgettek, kacagtak körülötte, majd, mikor elfáradtak, leültek Márkus elé a fűben. Joseph elgondolkodva felnézett a mesterrel.

- Mester! Az már biztos, hogy léteznek más világok és csillagrendszerek. Ezért kezdtünk el űrhajót fejleszteni, hogy felfedezzük ezeket a számunkra ismeretlen világokat. Amerill teremtette a bolygónkat és a csillagrendszerek, más világokat is ő teremtett? Minden élet tőle ered? – kérdezte Joseph, aki a legintelligensebb tanoncok közé tartozott.
- Nem – mondta Markus meglepetten. - Amerill csak a mi csillagrendszerünket teremtette. Számtalan világ létezik, és mindnek megvan a maga teremtője.
- És a teremtőket ki teremtette? – kérdezte kíváncsian Joseph, aki sok kíváncsi fülét vonzott a kérdéseivel.
- Egyszer Amerill mesélt nekem egy érdekes történetet az egész világmindenség keletkezéséről – mondta Markus és halkan folytatta tovább a történetet. - Mesélt nekem az Ős Atyáról, a világmindenség és a Hatalmasok teremtőjéről. A sötétségben, gondolataiba merülve üldögélt, fejét szétfeszítették a gondolatok. Gyermekekre vágyott, fényre, anyagra, ami nem megfoghatatlan, nem tudta tovább magában tartani teremtő gondolatait, ami szétfeszítette az üresség fátylát és kirobbant belőle. Megteremtette a fényt, anyagot és gyermekeit, a Hatalmasokat, akik segítik a munkájában. Mi mindannyian az Ős Atya teremtményei vagyunk és az ő akaratát szolgáljuk. Gyermekeibe ültetett minden tulajdonságát, jót és rosszat egyaránt. Léteznek olyan Hatalmasok, akik nem olyan jólelkűek, mint amilyen Amerill – mondta Markus és váratlanul elhallgatott.

Markus tudta, hogy tiltott nézeteiről beszél. Az ősidőkben ismerték a más Hatalmasok létezését, és elfogadták ezeket az ismereteket. Mára hitetlenkedve fogadták, hogy bárki veszélyt jelenthetne rájuk. Az Istenek létezésében is alig hittek, ugyanis senki nem tudta bizonyítani, hogy léteznek. Amerillt fogadták el egyetlen istennek, bizonyítani nem tudták a létezését, és a tudomány egyre jobban háttérbe szorította a benne való hitet. Markus többször felszólalt, elmagyarázta a vezetőknek, hogy legyenek óvatosak és ne szorítsák háttérbe a hitet. Az ősök hittek a Hatalmasok létezésében, és régi feljegyzések bizonyítják az istenek létezését. Markust megmosolyogták és öreg korának tudták be, hogy régi mesékben és babonákban hisz. Nehéz volt az öreg mesternek egyedül győzködni a modern világ vezetőit, egyre sűrűbben látogatta meg a nagy fát és elpanaszolta bánatát, Amerillt, Sannyt hívogatta segítségül, de senki nem jött, egyedül maradt egy idegen világban, ahol nem találta a helyét. A gyerekek lármája rázta vissza a jelenbe, kérdések záporoztak és erősödtek hangzavarrá.

- Hogyan keletkezett a bolygónk? – kérdezte Joseph csillapítva a kedélyeket, mire a többi kíváncsi gyerek visszaült a puha fűbe.
- Amerill, miután megformálta a bolygót, egy pici magot teremtett. Előtte lebegett a térben és sárgán, zölden villogott. Vastag, kemény kőzetréteget vont köré és teljes erejéből a megformált bolygónak dobta. Ekkor a megszilárdult, kihűlt bolygónak már megvolt a légköre, a felhőkből ömlő víz folyókat, tengereken alakított ki. A pici mag nagy erővel földet ért, a burok felfogta és megóvta a nagy hőtől és becsapódástól. Az elültetett magból pici facsemete villámgyorsan kifejlődött és elszaporította a bolygón az életet. Minden növény, állat és végül az első szülöttek is a Fa alatt születtek meg.

Ismét nagy csend kerekedett Márkus körül, aki Josephet figyelte, aki nagyon okos kisfiú volt.

- Mennyi világot és Hatalmat ismersz Markus mester? – kérdezte Joseph, és megigazította orrán a szemüvegét. Markus felállt, felnézett az égre és lassan elindult a mezőn. A gyerekek elcsomagolták a megmaradt ennivalójukat, felálltak és elindultak a mester után.

- Sok Hatalmasról hallottam, de csak kettőt ismerek személyesen. Amerillel és Aenával találkoztam.

Joseph nem kérdezett többet, lassan visszatértek a függőhídhoz és a találkozási ponthoz, a rét bejárata előtt omladozó romokhoz.

Miután a gyerekek elbúcsúztak Markustól és visszamentek a városba, az öreg mester emlékeibe feledkezve megpihent a kőrakás mellett, és a nagy fát figyelve elaludt.

Előző oldal Ernő84
Vélemények a műről (eddig 1 db)