Semmiség
Vérem csarnoka
A fák alatt lakik.
Régen otthonban,
Emlék, mely taszít.
Gyerekként más volt,
Jelen ennyire nem gázolt.
Nem volt élet-halál harc,
Egy pillantás.
Hosszú naplemente után sarc,
Vagy villanás.
Mely felperzsel egy lelket,
Nyomorba dönt, bekebelez.
Akár egy végtelen vihar,
Múljon el, csak már zavar.
Értem nem kell gyertya,
Nem kell ima,
Csak múljon el az örvény,
Mely csak felkavar,
Rosszabb, mint a halálösvény.
Annyi út, talán nem vezet,
De ha a legtöbbet nézem,
Talán elérkezhet.
Eljön végre már a béke,
Vagy elpusztulunk,
Eltűnünk a Semmiségbe.
