William Golding: A Legyek Ura
Az ajánlót eredetileg a Karcolat által kiírt műértékelő pályázatra készítettem.
William Golding egyik legismertebb regényét, A Legyek Urát szeretném most a figyelmetekbe ajánlani.
Az író Cornwallban született 1911-ben. Gyermekkorától kezdve szeretett volna író lenni, ezért az Oxfordi Egyetemen szerzett diplomát angol irodalomból, és már egyetemi évei alatt is komolyan foglalkozott az írással. Szorgalmának és tehetségének köszönhetően 1934-ben megjelent első verseskötete. Miután befejezte tanulmányait, Sailsburyben kapott tanári állást, ahol angolt és filozófiát tanított egészen 1940-ig, amikor is belépett a Brit Királyi Haditengerészet kötelékébe, és végigharcolta a II. világháborút. A háború befejezése után végre visszatérhetett Sailsburybe a tanításhoz és az íráshoz. Első regénye, A Legyek Ura, 1954-ben jelent meg, és szinte azonnal hírnevet szerzett az írónak. (1963-ben ebből a könyvéből film változatot is készítettek a kiváló rendező, Peter Brook közreműködésével.) Első regényét számos sikeres könyv követte (például Az utódok, Ripacs Martin, A torony), de regényeken kívül egyiptomi útleírást, színdarabot, számos verset, novellát, esszét és recenziót is írt. Műveit számos nyelvre lefordították. 1963-tól az írást tekintette egyedüli hivatásának. Munkássága elismeréseként számos rangos díj elnyerése után 1983-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, 1988-ban pedig II. Erzsébet királynő lovaggá ütötte. 1993-ban hunyt el 82 éves korában.
Az író A Legyek Urát egy izgalmas, regényekben többször feldolgozott kérdésre alapozza: „Mit csinálnánk egy lakatlan szigeten?” Gondosan megszerveznénk az életünket és elmélkednénk mély, filozófiai gondolatokról, ahogyan Robinson Crusoe tette? Vagy kemény munkával a civilizált világ mintájára földi paradicsommá változtatnánk a vidéket, mint Jules Verne hősei? Esetleg az erkölcsi normákat betartva létrehoznánk egy nagyszerű közösséget, mint Ballantyne korallszigetre vetődött szereplői?
William Golding ezeknél a lehetőségeknél jóval sötétebb képet vázol fel. A regény szereplői körülbelül 6 és 12 éves jól nevelt angol gyerekek. A háború idején repülőgépük lezuhan, és rádöbbennek, hogy felnőttek nélkül kell boldogulniuk egy lakatlan szigeten. A karakterek kidolgozásán meglátszik, hogy Golding tanárként kiválóan ismerte a gyermeki lélek jellegzetességeit. A jellemek létrehozásánál teljesen mellőzte az idealizált gyermekképet, de nem is kisméretű felnőttekkel állunk szemben. Az egyes figurák pontosan és realisztikusan vannak megformálva, nem hiányoznak belőlük a negatív, sőt a kifejezetten gonosz és visszataszító vonások sem. A szereplőkön megfigyelhetjük a különböző életkori sajátosságokat, és azt, hogy az eltérő korú gyerekek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Például a 6 évesek számára a nagyobbak már szinte felnőttek, erősek, okosak és félelmetesek. A 12 évesek viszont meg sem tudják különböztetni a kisebbeket egymástól, fogalmuk sincs, hányan vannak, de nem is érdekli őket. Számukra ők csupán „apróságok”, akik nem értik, mi folyik körülöttük a világban, és teljes mértékben haszontalanok.
A karakterek a cselekmény során folyamatosan fejlődnek. Érdekes megfigyelni, hogy a szereplők jelleme, viselkedése hogyan alakul alapvető motivációik és a civilizáció által átadott értékek, normák hatására, hogyan keveredik a felnőtt példaképek másolása és a szertelen gyermeki ösztönösség. Az író kiválóan ábrázolja a motiváció, a nevelés és a csoport által megfogalmazott elvárások ütközései során kialakuló belső konfliktusokat, és ezen szituációk jellemformáló erejét.
A történet szempontjából lényeges elem, hogy szigeten gyakorlatilag minden megtalálható, ami szükséges a túléléshez. A gyerekek nem szembesülnek életveszélyes problémákkal, amik azonnali megoldást igényelnek. A paradicsomi környezetben kezdetben a brit civilizáció által adott jó nevelés határozza meg a fiúk cselekedeteit. Demokratikusan vezért választanak, célokat tűznek ki, tárgyalnak a feladatok megvalósításáról, ahogyan a felnőttek szokták. Idővel viszont lassan leszakad róluk az iskolai egyenruha, és ezzel párhuzamosan lefoszlik róluk a szocializáció hatása is. Kénytelenek szembenézni legbelső félelmeikkel, démonaikkal és a ténnyel, hogy akár ölni is képesek. Erre a borzalmas szembesülésre pedig egy olyan idillikus környezetben kerül sor, ahol nincs semmi rossz, csak amit ők hoztak magukkal.
Ebben a regényben „az ember” nem viselkedik civilizált hősként, aki képes megküzdeni jellemének sötét oldalával és legyőzni minden akadályt. Éppen ellenkezőleg. Ezek a gyerekek egyetlen józan társukat, Röfit, aki gondol a jövőre és a közösség érdekeire is, folyton kigúnyolják kövérsége és gyenge látása miatt. Sohasem hallgatják végig, és érveit figyelmen kívül hagyva, különböző mellékes körülmények hatására sorozatosan irracionális döntéseket hoznak.
Végül a demokratikus berendezkedés is semmivé lesz, és a többség lelkes támogatásával a malacokra vadászó Jack vezetésével átveszi helyét a diktatúra. Angol iskolások helyett maszk mögé rejtőző, torz és uniformizált személyiségű gyilkosok lakják immár a szigetet, akik semmi kivetnivalót nem találnak mások lemészárlásában. Sőt egykori választott vezérük elpusztítása érdekében gondolkodás nélkül felgyújtják a szigeten lévő erdőt, ami az élelmet biztosítja számukra.
Ehhez a pokolhoz képest megváltásnak tűnik a tengerészek érkezése, akiket mélységesen megdöbbent, hogy milyen szörnyűségekre képesek ezek a gyerekek. Ha viszont vetünk egy pillantást a hajósokra, kiderül, hogy fegyvert viselnek, és egy hadihajón szolgálnak. Felmerül a kérdés, hogy elvárhatjuk-e a gyerekektől, hogy racionális döntéseket hozzanak, jól kezeljék a konfliktusokat és megfelelő megoldást találjanak a problémáikra, miközben egy olyan civilizáció nevelte fel őket, ami a II. világháború során globális mértékben pusztította az életterét jelentő bolygót, hétköznapi emberekből faragott kíméletlen katonákat, és 60 millió ember halálát okozta.
Bizonyos szempontból William Golding regényének segítségével görbe tükröt tart elénk, és igen kemény kritikát fogalmaz meg a modern társadalmakkal kapcsolatban. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a racionalitásnak, a demokratikus és humanista értékeknek, de nincsenek illúziói. Az emberi társadalom csak látszólag épül ezekre az értékekre, és nagyon kevés kell ahhoz, hogy ez a törékeny máz is semmivé legyen. A regénynek különösen sokkoló eleme, hogy ezzel már az „ártatlan” gyerekek is szembesülnek saját rémtetteik elkövetése során.
Az író remek stílusának köszönhetően ez a regény lényegesen több puszta társadalomkritikánál. Rövid és szemléletes leírásaival pillanatok alatt felvázolja a helyszínt, melyben gondosan megformált karakterei mozognak. A cselekmény alapvetően a szereplők jellemére épül, melyek a kezdetektől körvonalazzák a különböző konfliktusok lehetőségeit, és az események kibontakozásánál nagyon kevés szerep jut a véletleneknek. A történet lendületesen halad előre, ezért gyakran azt a benyomást kelti, hogy csupán néhány nap alatt zajlik le. Az idő múlására csak apróságok utalnak, például megnő a fiúk haja, vagy a karóra tűzött disznófej már nem több fehér koponyánál.
A mesterien felépített cselekmény kibontakozását nemcsak lendület, hanem nyomasztó hangulat és fokozott feszültség is jellemzi. Minden egyes szituációban, konfliktusban megvan a lehetőség, hogy a szereplők egy jobb megoldást válasszanak, nem hiányzik belőlük a szükséges jóindulat sem egy célszerűbb és igazságosabb döntés meghozatalához, de valamiért mégis menthetetlenül elfajulnak a dolgok.
Véleményem szerint William Golding ebben a regényében igen súlyos kérdéseket vet fel, melyeket olvasás közben nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ezáltal gondolkodásra kényszeríti olvasóit. Viszont mély mondanivalója és kiváló stílusa ellenére sem nevezném ezt a könyvet élvezetes olvasmánynak. Aki kezébe veszi a regényt, sok dolgot meg fog tudni az emberekről, a társadalomról és önmagáról, de ennek a tudásnak semmi köze nincs az élvezetes olvasmányélményekhez.