Pusztába kiáltott szó
Pusztába kiáltott szó?
Hogyan alakulna az életünk, ha egy szép napon kiderülne, hogy az, amiről eddig azt hittük, helyes és igaz, az valójában hazugság?
A természetes reakció ilyenkor az, hogy megváltoztatjuk gondolkodásmódunkat, viszonyítási alapjainkat és végül ez cselekvésben ölt testet.
Ha kiderülne, hogy az, amitől féltünk, nem is a legrosszabb, ha kiderülne, hogy létezik egy olyan technológia, amely életünk minden pillanatát megörökíti?
Ha egyszer arra ébrednénk, hogy túléljük saját halálunkat, és valami olyanná válunk, mint amilyenek voltunk, de mégsem ugyanazzá? De a technológiává válás folyamatában elveszítünk valamit, olyan jellemvonásokat, amelyek emberré tettek bennünket? És ha végül kiderül, hogy meghalni sem tudunk?
De ha még ez sem elég, és kiderülne, hogy sorsunk előre meghatározott, sőt választásaink nagymértékben befolyásoltak egy nálunk sokkal fejlettebb civilizáció által? Ha az irányítottság teljes és nincs olyan gondolkodásmód, amely ez alól felszabadítana? Ha a technológia aljas és minden eszközével arra törekszik, hogy elpusztítson mindent lassú ütemben, gátlástalanul azt hazudja, hogy a tettes semmiképpen sem lehet az, akinek irányultsága ezt diktálja, hogy azok, akik ártani nem akarnak, csapdába esnek, és nem segíthetnek, mert vádjaik a védőket érik. Ha ez a fejlettebb technológia az ártani nem akarókat vasmarokkal szorítja, és nem ereszti őket? És ha már mindent megtettél, de az sem volt elegendő? De ha elszaladni nem tudsz, viszont maradni nem akarsz, ha valójában nincs is hová futni? Ha azt hiszed, elmenekültél, de a rossztól egy még rosszabbhoz futsz? Ha minden próbálkozásodat eltapossák, és semmit sem engednek meg, ami számodra nem ártalmas?
Nincs menekülés, és az egyetlen, ami számításba jöhet, az a feladás. A világ ilyenkor lassan hullik darabjaira, észrevétlenül úgy, ahogyan ősszel a fák hullajtják a leveleiket.
