Linktár

Nincs miért félned

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/1 számában.

Álmatlanul forgolódott az ágyában. Hiába tárta ki az ablakot, Emeline Rodról folyt a víz. „Jó lenne egy kis légmozgás” – gondolta. Kint egy tücsök rázendített a nótájára, egy varangy vartyogó szerenáddal igyekezett kedveskedni a ház úrnőjének. „Ebben a zajban nem lehet aludni!” Emeline dühösen a bal oldalára fordult.

Épp elszundított, amikor aprócska neszt hallott. Felült. Valami mozgott a háló ajtaja előtt. Miközben fülelt, belebújt bolyhos papucsába, s felhúzta a köntösét. „Mi ez a motoszkálás?” Óvatos léptekkel elindult az ajtó felé, mikor odaért, felrántotta. De a szoba előtt nem talált semmit.

Visszafordult. Már egészen közelről jött a neszezés. A puha szőnyeggel borított sötét folyosón a függönyök megmozdultak, és mint sorban álló, balettozó kísértetek fátylai lengtek a lágy szellőben. A nő lassú léptekkel a középen álló üveges szekrény felé lopakodott.

A nagymamától örökölt faragott vitrinhez érve megállt. A házban síri csend honolt. Hirtelen hangos vernyákolással a hátán keresztül a földre ugrott fekete macskája, majd elszaladt. „Te jó ég, Dotti! A szívbajt hozod rám!” – korholta Emeline magában a csintalan, hosszúszőrű cicust. Miután Eme – ahogy barátai nevezték –, kissé megnyugodott, körülnézett. Vajon, hova bújhatott szőrmók kedvence? A holdfény kísérteties alakokat varázsolt az árnyékokból. Lentről, a hallból zörgés hallatszott. Mrs. Rod megijedt. Addig azt hitte, csak Dotti mászkál.

Eme remegő kézzel kiemelte a vitrinből férje vadászpuskáját és megtöltötte a fegyvert. Halkan, lépcsőről-lépcsőre osont le az előszobába, ahol majdnem keresztülbukott barna csizmáján. „Igazán eltehettem volna a helyére!” – bosszankodott. Az antik, tölgyfakeretes tükörben megpillantotta saját magát. Harmincas éveiben járó, közepes magasságú nővel nézett farkasszemet. Hamvas arcán nem hagytak nyomot a kamaszkori pattanások, göndör hajzuhataga a derekáig ért, tökéletes alakját pedig szemérmesen elrejtette a fodros hálóköpeny. Keskeny ajkait összecsücsörítette, mintha csak csókot akarna adni. Kék mandulaszeme közben a nyitott bejáratra tévedt. Felemelte a puskát, ujjai ráfonódtak a ravaszra és célra tartott.

Pillanatra felvillant egy zseblámpa fénye.

– Jó estét, Mrs. Rod! – mondta az egyenruhás férfi.

Csak a szerencsén múlott, hogy nem lőtte agyon a járőrt.

– Elnézést, ha Önre ijesztettem, de nyitva találtam az ajtaját. Gondoltam, megnézem, minden rendben van-e.
– Köszönöm… Mr. Dred… nincs semmi baj.
– Jobban tenné asszonyom, ha bezárkózna. Nem olvasta a híreket?
– Ó… De igen. Sikerült elkapni már a…
– Sajnos nem. Felmerült a gyanú, hogy környékbéli lehet. Talán ismerhették az áldozatai, ezért nem találtunk betörésre utaló jeleket. Kérem, éjjel senkit se engedjen be a lakásba, ha egyedül van! Jó éjszakát, asszonyom!

Eme megkönnyebbülve leállította a vadászpuskát a fal mellé, és megfordította a kulcsot a zárban. Alaposan kiszáradt a szája, így a konyha felé vette az irányt. Nem kapcsolta fel a lámpát. Kivette a hűtőből a palackot, töltött belőle a poharába. Élvezte a hűs vizet, mely hosszú kortyokban folyt le a torkán.

Felsercent egy gyufa lángja, ami meggyújtott két szál gyertyát. Emeline a halvány fénynél látta, valaki két főre megterítette az asztalt, a padlót teleszórta rózsaszirmokkal, a szék támláján pedig egy piros koktélruha pihent, pontosan úgy, ahogy az újságcikkben leírták. A nő pulzusa a fejében dobolt, s könnyes szemeivel a sarokba nézett, ahol megpillantotta a férjét.

– Daniel!
– Szia, Eme, megijesztettelek?
– Ez nem vicces!
– Ugyan!
– És ha szívinfarktust kapok?
– Nem probléma, van orvos a háznál.
– Ez kedves tőled! Tényleg, Miss Amerton jobban van?
– Igen. Most alszik.
– Mit ünneplünk?
– A házasságunkat.
– Azért legközelebb szólhatnál előre.
– Meg szerettelek volna lepni. Azt hitted, én vagyok a „Romantikus Gyilkos”?
– Hát… igen.
– Nincs miért félned.

Dr. Daniel Rod gyengéden magához ölelte feleségét, miközben ördögi mosolya megcsillant a frizsider krómozott felületén.