Kurgan történetek: Rejtély IV.

Fantasy / Novellák (1130 katt) Homoergaster
  2017.02.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

A túlélő figyelő: menekülés

Arthur Wynands a dühöngő viharban evezni próbált, miközben Wiltz kétségbeesetten ugyanezt tette. A hajó hatalmas teste, mint egy roppant fémszörny magasodott föléjük, a hullámverésben azzal fenyegetve, hogy apró forgácsokra zúzza a lélekvesztőt. A két ember szitkozódva-káromkodva próbált biztonságosan eltávolodni a hajótól az után, hogy becsapódásszerűen lezuhantak az örvénylő vízbe. A mentőcsónakban didergő németet gyorsan megtalálta főleg, mert nem volt hova mennie, és csak ott lehetett viszonylag biztonságban. Némi dulakodás és ordítozás tört ki kettejük közt, amikor feltépte a ponyvát. Vadul csépelte a német és üvöltött, alig tudta neki a fülébe ordítani, hogy Kruger a nyomában van.

– De meghalt, én öltem meg! – bömbölte Wiltz.
– Feltámadt! – ordította vissza ő. Nem gondolta volna, hogy ezt a német el is hiszi, de az idő sürgetett, és neki nem volt jobb ötlete.
Wiltz azonnal megdermedt, üveges szemekkel meredt rá.
–Tudtam! – motyogta rémülten.
Most kell kiütni a fickót! – gondolta, s máris duplázott.
– Nem is egymaga jön utánam, van egy másik Kruger is!
– Micsoda?! – hüledezett Wiltz.
– Egy honfitársad, aki kiköpött Kruger. Nem tudom, melyik ér ide előbb, de az egyiknek nagy kardja van, a másiknak meg 45-ös Lugere! Szerintem pucoljunk!

Ez már sok volt Wiltz-nek, pánikba esett, és azonnal el akart tűnni. Buzgón segített neki a lélekvesztő leereszkedésben. A kilógatás után ő volt az, aki elvágta a rögzítő kötelet. Zuhanásuk a mélybe pokolbéli liftnek tűnt egyenesen a tenger fenekére. Hogy nem tört porrá a lélekvesztőjük abban a zuhanásban, és aztán a viharban, sosem volt képes megemészteni. Ekkora adag szerencse nincs is! Ő tudta, ha Kurgan úgy dönt, hogy el akarja kapni őket, semmi esélyük. A német is izgatta. Ki a fene lehet, na és az a Luger! A tanút akarta menteni a szövetségnek. Novaeu kezdjen, amit tud ezzel az egésszel. Most aztán lesz végre hulla is, nem csak rejtély. A Kurgan hasonmásról tudnia kell a szövetségnek, mert figyelniük kell, meg kell tudniuk, ki ő...! Ebben a pillanatban, mint egy sugallatra, felpillantott, és iszonyodva megdermedt. Odafönn, a sötét fedélzeten, a korlátnál egy még sötétebb alak állt, és őket bámulta!

Wiltz önkéntelenül követte a tekintetét, aztán nem emberi, rémült vonyító üvöltésben tört ki. Kurgan nézett le rájuk! Wynands nem tudta eltéveszteni a baljós árnyat. A sötét sziluett, akár egy gránitszobor, mozdulatlanul állt a dühöngő elemek közepén, csak a haja lobogott vadul. Egy hosszúkás és fényes csík villant az alak mellett. A megbillenő fedélzeten az egyik viharlámpa fénye tükröződött az ezüstös tárgyon. A halovány tükröződés egy pillanatra hiányos, szórt fénnyel lobbant el az alakon, ettől olyanná vált, mint egy modern, absztrakt szobor, amit senki se ért, de mindenki tisztel. Wynands tisztában volt vele, ha úgy dönt, képes utánuk ugrani, a vihar, a tenger neki mit sem árthat!

– Evezz! Evezz, az anyád keservit! - próbálta túlüvölteni a szelet.

A németet nem kellett biztatni, hisztérikus arccal, őrült módjára csapkodta a vizet, köpködte a tátott szájába került vizet, és valószínűleg ordított, de nem hallatszott semmi, csak a szél…

Az Aeglos lassan távolodott tőlük, és a sötét árny kitartóan figyelte őket. Wynands később ellenállhatatlan röhögő ingert érzett, ha felidézte ezt a pillanatot. A társai nyilván azt hitték, a nem múló sokk okozta ezt a hamis jókedvet. Nem érdekelte, mit gondolnak. Mindig az járt a fejében ilyenkor, Kurgan figyelt egy figyelőt, kéjesen lubickolva annak félelmében...


Serkentés a fedélzeten… és a vihar

Kurgan a távolodó csónakot nézte. A benne ülő két alak a pánik sötét vermében fulladozott, nem csak a viharban. Bagatell ügy! Neki most más dolga van, minthogy ezekkel a kismenőkkel foglalkozzon. Ha megléptek, hát megléptek! Annál jobb, a főfeladatra tud koncentrálni. Mélyet lélegzett a hidegen süvítő, vízzel telt levegőből. Áramütésként járta át a bizonyosság, hogy a másik valahol mögötte lapul. Ahhoz hasonló volt, mint amit egyszer régen, a fekete erdő mélyén érzett, egy fogadóhoz közelítve. Bár konkretizálni nem tudta, azt azonban igen, hogy itt van a fedélzeten, és őt nézi. Bizonyos volt benne, hogy attól a pillantástól némelyik ijedősebb halandó azonnal szörnyethalt volna. Az üvöltő vészcsengő jelezte benne, hogy a rajta függő tekintetben semmi civilizált, semmi emberi sincs. Pontosan tudta, miféle nézés ez, már találkozott ehhez hasonlóval. Az emberiség hajnaláról itt maradt korcsok néznek így az utánuk jövőkre.

Először egy árnyék moccant meg a vízfüggöny mélyén. A folt emberinek látszó alakot öltött, meglepte, milyen kistermetű. Az emberszerű folt maga előtt tartott egy hosszú, fekete csíkot, ami túl nagynak és túl nehéznek hatott a kezében. Elmosolyodott, bizonyos volt benne, hogy mestere annak a fegyvernek. Volt rá elég ideje, hogy kitanulja. Az üvöltő vízfüggöny furcsa mód egyfajta csendet hozott, a világűr némasága a vihar mélyén. A folyamatosan ömlő vízből előbukkanó kicsiny alak... egy nő!

– Hmm, már megint! Mindig a nők okozzák a legnagyobb meglepetést.

Akár a múltban, sokszor látott égő falvak füstjéből kilépő barbár, a diadalittas, pusztítás után... a múlt itt ragadt szörnyalakja. Egy halandó összeomlott volna a látványtól: a vicsorgó félemberi arcról lefoszlott minden nagy műgonddal eltanult civilizáció, visszahúzódás. Egy brutális harcos, egy kegyetlen gyilkos állt vele szemben. Amúgy pedig egy takarítónő! Emlékezett rá, látta elsuhanni egyszer, és emlékezett a felvillanásra, amitől az izmai megrándultak, pupillái kitágultak, és izgatottan kereste a rejtezőt. Most aztán nem kell keresgélnie, itt van! Felé villantotta a védjegyévé vált cápamosolyt, ami olyan sokakat bosszantott már, s amitől annyian megrémültek... utoljára életükben.

– Viktor Kurgan vagyok az idők elejéről! - Szándékosan használta ezt a kifejezést, hogy bosszantsa a másikat. A vihartól nem tudta felmérni, milyen volt a hatás, de az őskori nő azonnal támadott, a hosszú, sötét vas a csillagtalan űr egy szelete, ahogy feléje lendült. Borzasztó erő volt a csapásban, másnak karját törte volna, ő csak nevetett.

Szóval nem beszélgetünk – állapította meg magában. – Így is jó!

A válaszcsapásától ellenfele megingott, elhajolt, és kiszabadítva a pengéjét egy álomszerűen szaggatott mozdulattal szúrt. A szürke vízoszlopba alagutat nyesett az előd feje felé. Bár kissé zavarta, hogy ennyire alacsonyra kell csapkodnia, hamar feltalálta magát. Olyan taktikát alkalmazott, mint a múltbéli harcmezőkön, amikor lábra ment. Ezek a vágások azonban az ellenfele fejét veszélyeztették, minduntalan el kellett hajolnia, hátraugrania. Próbálkozott az ezüst sávvá vált kardja megakasztásával is, de hamar belátta, hogy ehhez nem elég erős. Az elütései elég jók voltak, csak éppen az ő nyers erejével nem tudott mit kezdeni. Akkor jutott egy kis lélegzethez, amikor a kardja megállt az egyik mentőcsónak fenekében. Ő nevetve rántotta ki, valósággal széthasítva a csónakot.

Mit csámcsognának ezen a figyelők! – gondolta kárörvendően.

Ebben a pillanatban az Aeglos lebucskázott egy hatalmas hullámon, ő, az ős és a szétszakadt csónak darabjai másodpercekig lebegtek az „égi vízben”. Ezt az időt sem tétlenkedéssel töltötte, támadott. Ferde vágását akkor csapta le a másik, amikor a hajó elindulva egy hullám hátán felfelé, „visszajött” a talpuk alá. A lendülettől a kard túlszaladt, és ez veszélyes volt, mert a másik kihasználhatta. Nagyot rúgott belé. Az hanyatt esve szánkázott lefelé a ferde fedélzeten. Kirántotta a padlóból a beleszaladt pengét, és ugyanazzal a lendülettel utána ugrott. Az Aeglos felért a hullám tetejére, és egy kis időre megállt ott. Olyan volt, mintha a hajó kifújta volna magát a felfelé menet okozta erőfeszítés után. Egy kicsit billegett a tetején, aztán szinte belegurult a következő vízvölgybe. Ezt a pillanatot használta ki. Hárította az ősi nő csapását... élvezte a pengék egymáson siklását. A hajó „elszállt” alóluk. Ő a hajótól elrugaszkodva, részben a másik ütésének forgatónyomatékát is kihasználva pördült egyet, és egy súlyosat kaszált. Érezte, ahogy a pengéje csontot ér, aztán siklik tovább a légben, vízben... és immár vérben.

Az Aeglos alattuk úszott a fekete vízen, fehér tajtékot hasítva, ő pedig mosolyogva nézte a testtől elváló fejet, melynek arcára értetlenség kövült. Aztán zuhanni kezdtek, ő meg a torzó. Nyilván a fej is, de az lassabban, ezért úgy látszott, mintha ott maradna fenn függve. A torzó a fedélzetre hullt, őt viszont megállította egy hatalmas villám, kék volt, démoni, robajával az égbolt szakadt szét egy pillanatra. A hajó, bár a hullám völgyében járt, felugrott a gigászi erőtől, mely lecsapott rá, ami körülfonta, és belerohant az előtte tornyosuló hullámba. Ő ott lebegett felette, és mohón szívta magába a serkentést, közben vidáman rikoltozott.

– Gyere a papihoz, bébi! – üvöltötte a hajónak, mire az, mint valami engedelmes eb, kidugta az orrát a vízből, és felkúszott a hullám hátán a lába alá. Olyan puhán ért a fedélzetre, akár egy szőnyegre. Kacagott szívből jövően. Pillantása kereste a legyőzöttet, de annak maradványait rég elsodorta a vihar. Megkapaszkodott a korlátban, és az elemek tombolása közepette tovább nevetett, csak nevetett, nevetett...

Információk

A figyelők szövetsége aránylag gyorsan kiderítette később, mit keresett egy német ügynök az Aeglos fedélzetén. Otto Strasser, egy Prágában székelő renegát nemzetiszocialista egyik emberét hajszolta, aki, mint kiderült, Wiltz üzleti partnere is volt. A pikáns az volt, hogy a coltos ipse tévedésből lődözött a németre. Azt hitte, őrá vadászik, mivel szovjet kém volt, az osztrák nácik közé beépülve. Ezt Wynands csak évek múlva tudta meg, amikor a Kurgan speciális dossziéjában megtalálta J. G. Pattkins irodalmiságot sem nélkülöző regényeit, s hozzá az „író” több képét a 20-as, 30-as évekből.

A Luger kicsit keményebb dió volt, mert a németek nem gyártottak 45-öset, sőt először el sem akarták neki ezt a többiek hinni. A szakmai önérzetében mélyen sértett Wynands azonban nem hagyta magát. Sikerült a végére járnia az ügynek. George Luger annak idején a 9 mm-es töltényt gyors, áthidaló megoldásnak szánta, a fegyverét ért kritika orvoslására. A 38-as kaliberű, 9 mm-es pisztolygolyó azóta sikeres világszabvány lett. 1904-ben a német haditengerészet hivatalos fegyverévé vált a 18 cm-es, 38-as Luger. Ez nagy sansz volt. Aztán 1907-ben az amerikai hadsereg egy tesztet végzett a nagy átütő erejű, 45-ösre alakított Lugerrel. A kérésre Luger két darab 45-ös kaliberű fegyvert gyártott az amerikai tesztre. A springfieldi fegyvergyárnál tartott bemutatón a 45-ös Luger elbukott. A kényes amerikaiaknak a saját fegyvereik felé hajlott a keze. A két 45-ös pisztoly közül az egyikkel ezer-huszonkétszer lőttek, bekoszolták, nyüstölték, ahogy csak bírták, aztán a teszt végén George Luger egyszerűen eldobta. A másikat, a tartalékot nem használták fel. Az a fegyver ma egy magángyűjteményben van. Az eldobott pisztolyt valaki felszedte, aztán valahogy visszakerült Németországba. Ludwig Krüger hogyan jutott hozzá, azt nem sikerült megtudni, de szépen helyrehozta és karbantartotta...


Fin del episode

Henry Novaeu keserűen nézett szét a fedélzeten. Amikor mondókáját elmondta, ő sem volt meggyőződve. Mint egy rossz regényt, úgy darálta el… a feltételezéseit. De hát mit tehetett, valamit mondania kellett! Az a súlyos élmény, amikor megpillantotta a raktárban „Pattkins” holttestét, még Kruger hullájánál is meglepőbb volt. Mit keresett itt „Pattkins”, ki ölte meg, és miért? Kissé szédülni kezdett, ahogy az „író” halálba torzult arcát nézte. A nyomok egyértelművé tették, hogy valakivel előzőleg tűzpárbajt vívott, aztán lelőtték. Nem csak messziről, közelről is! Mint egy kivégzés! Csúnya látvány volt. Mint az amerikai regényekben, amikben a gengszterek háborúznak. Érezte, hogy ehhez neki se ereje, se kedve.

Na és a fedélzet! Persze a tegnap éjszakai vihar nagyon erős volt, a kapitány szerint szokatlanul erős. Két mentőcsónak nyomtalanul eltűnt, és a felépítmény is több helyen kárt szenvedett. Eltűnt egy takarítónő is az éjszaka. A nő alacsony termetű volt, és a légynek sem ártott. Valami fura, ázsiai neve volt, amit képtelenség megjegyezni. A másodtiszt szerint a nő valamiért kimehetett a fedélzetre, és a vihar egyszerűen lesodorta a tengerbe... Lehetséges, de neki valahogy erőltetett volt az egész, mint Pattkins valamelyik „könyvéből” kiragadott részlet. Baleset, na jó az. De hogy Wiltz hova tűnt? És ki volt még a raktárban? Az utasok közül senki sem sérült meg, és mindenki remekül színlelte, hogy semmit se tud. Viszont a hisztéria tetőzött. Egy idős hölgy emlékeztette rá, hogy a nevére esküdött meg, mindent kiderít! Ezen a ponton nála is elszakadt a közmondásos cérna, és megkérdezte:

– Mit óhajt, hölgyem, mire változtassam a nevem? Talán Watsonra?

A kapitány ekkor lépett közbe, aki emlékeztette az utasokat arra, hogy az első esetet megoldotta a felügyelő! Az utasok lecsillapodtak, csak ő nem. Úgy érezte, elérkezett arra a pontra, hogy végképp szakítson egykori nyomozói életével. Még szerencse, hogy a Marseille-ek, amikor átvették az immár második ügyet, helyeselték a következtetéseit. Kissé túlbuzgón is. Nem volt mese, el kellett játszania egy hitvány Sherlock Holmes utánzatot. Keserűen idézte fel magában, hogy mennyire nem szerette azt a pár Holmes történetet, amit olvasott, és hogy kifigurázta a „szuper” detektívet! Nem volt mit tenni, a gengszter-kém vonalat erőltette. Bár a kudarc érzete erős volt, azt is tudta, ez a gyenge mese nem is lehet túl messze az igazságtól. Csak azt nem tudta eldönteni a kevés ideje alatt, hogy mi a mese, és hol kezdődik az igazság. Ehhez nem a „mesterdetektív” intuíciója, hanem alapos nyomozás kellett volna, amire nem volt mód.

A Marseille-ek furán viselkedtek. Olyan kapkodós volt az egész, mintha tudnának valamit, amit ő nem, és nem is akarják, hogy megtudja. Az ösztönei azt jelezték, hogy az egész vizsgálat, csak színlelés, és nagyon örülnek az ő „következtetéseinek”. Leginkább a ballisztikai vizsgálatot kapkodták el. Gyorsan, felületes rutinból mérték fel a becsapódásokat, okos arccal bólogattak a holttest sebeit bámulva. Csak akkor támadt némi zavar, amikor megállapították a gyilkos fegyver kaliberét. Látta, ahogy a 45-ös lövedéken töprengenek, ami átment „Pattkins” máján, és egy ládában állt meg. Némi kárörömmel állapította meg, hogy kissé ijedtnek látszanak, és tanácstalannak. Elkapott egy szitkozódást is, a ballisztikus hitetlenkedve meredt a golyóra.

– 45-ös… de ilyen 45-öst még nem láttam, valami nem stimmel.
Ártatlan arccal kérdezte meg:
– Minden rendben, uraim, sikerült azonosítani a fegyvert?
– Persze-persze! – nyugtatgatták.
Sikerült, de tudta, hogy olyasmi találtak, amit még sosem. Mindenesetre nem csináltak nagy ügyet belőle, hamar visszanyerték az önuralmukat.
– Részletkérdés – mondták a Marseille-ek. Így aztán be kellett érnie a rideg és sovány tényekkel, meg az emlékeivel az „íróról”. Kénytelen volt azt állítani, hogy „Pattkinsra” már anno is gyanakodott, holott a kémpletykát csak utólag hallotta. Nagyon különösek voltak ezek a Marseille-iek!


VÉGE… illetve:


KURGAN

Kurgan a partról nézte végig, ahogy a felügyelő leszáll, aztán taxit fog, és eltűnik Nápoly forgatagában. Micsoda szórakoztató eset, bár nem minden a tervei szerint alakult! Úton van Amerikából Kínába, ám előbb dolga van Olaszországban. Egy figyelőtől megtudta, a Pompei feltárásnál egy üregbe gipszet öntöttek, és ez nagy meglepetés lett! Egy el nem bomlott test volt ott! Egy Pompeii halhatatlan! Persze a skalpját akarja, hogy stílusos legyen, ha már Amerikából jön. A figyelők az Aegloson egy különleges akciót folytattak, sikerült megkavarnia őket, de a Wiltz nevű kraut is beletett egy döféssel… Nem is fájt! No és Novaeu a nyomozásával! Remek móka volt...!

A fedélzetre lépve meglátta a figyelőt. A legnagyobb meglepetés azonban nem a kurkász volt, hanem egy fajtabéli! Azonnal megérezte a jelenlétét, a hajón volt. Olyan volt ez a jelenlét, mint egy bepárásodott üvegen át nézett távoli alak. Hideg, homályos, sötét. Egészen rendkívüli halhatatlan volt, abból a típusból, amivel csak egyszer találkozott azelőtt egy tóparton Afrikában. Ez is olyan volt, tisztán érezte, de mégis más, mit amaz. Valahogy kicsi volt, de mégis nagy, és meg mert volna esküdni rá, hogy öreg, nagyon öreg. Ami bizonytalanná tette, az a démoni kisugárzás, ami körüllengte. Szörnyen vad volt, átsütött a vékony mázon, amit magára kent. A civilizációt megtanulta, de csak kényszerből. Akkor, mikor a fedélzetre lépve megérezte őt, ez a vékony réteg foszladozni kezdett.

– Bonyolódik, bonyolódik! – gondolta. Úgy döntött, hogy nem ő keresgéli amazt, hanem magához csalja. Meditálni kezdett, várta a régi embert. De helyette ez a Wiltz jött, feldúltan, félig megbomlottan. A számításába hiba csúszott, mert a német markolatig döfte a szívébe azt a kést, és egy időre kivonta a forgalomból. Valaki kihúzta belőle Wiltz kését, és ez némi fejtörést okozott neki. Csakis egy figyelő lehetett, bár úgy tudta, ezek jobb szeretik, ha „odaát” vannak. Magához térve első dolga volt, hogy megszabaduljon annak a figyelőnek a hullájától, akit azonnal elkapott, amikor a fedélzetre lépett. Amatőr volt, azonnal ki- és leszúrta. Még akkor frissen be is dugta a szekrénybe, mikor a hajó kifelé úszott a kikötőből. Aztán keleti szőnyegbe tekerte, mellyel az utazását indokolta, és kigyömöszölte a kajütablakon... nem volt könnyű, szűkre szabták ezeket a kerek kilesőket… Kár a szőnyegért, de úgyis összevérezte. Szegény Novaeu, nagy elánnal keresgélte a „bizonyíték” szőnyeget, nem tudva megszabadulni a saját előzetes véleményeitől. Szórakoztató volt!

A német, meg a figyelő meglépett, de nem baj, mert az összecsapás ezután következett! A „nyomozás” meg egyenesen vicces volt és tanulságos. A Marseille-i rendőrök között három figyelőt is felismert. Ők irányították az egész humbugot. Még sose látott ekkora sumákolást, ilyen pofátlan „nagy hűhó semmiért”, amit vizsgálatnak álcáztak... meglehetősen hanyagul. Szegény Novaeu ette a kefét, de tehetetlen volt. Csapda volt ez, amit magának ásott. Neki is viszketett a tenyere, de persze nem léphetet a képbe. Kár…

Kabátja zsebéből egy használt állagú, puha fedelű könyvet halászott elő. A borítón egy régi, katalán kard életlen képe, egy emberszerű, fej nélküli bábura vet árnyékot. A pengén mintha tükröződne valakinek az arca. Na és a cím: „Kard által homályosan, Írta: J. G. Pattkins”.

Figyelmesen nézte az arcszerű foltot a penge képén. Sokadjára is megpróbálta felfedezni benne a saját vonásait... Vállat vont, és kinyitotta a legtöbbet olvasott résznél: A LEGJOBB Fiktív nézőpont:


„... – Nem ismeri... nem ismeri. Pedig ő is régiségeket árult!
Kreutzer művi meglepettséggel felvonta a szemöldökét.
– Igazán? És?
A felügyelő hidegen bámult rá, aztán keményen szólt:
– Ne játssza meg az értetlent, ripacskám, nem jól színészkedik! Szóval nem ismeri? Milyen különös! Két régiségkereskedő ugyanabban a városban, meg egy kard. Egy értékes műkincs! Az egyikük halott, a másik él... és semmi közük egymáshoz, nem találkoztak, nem üzleteltek, nem ismerték egymást...
Kreutzer mosolygott, nem tetszett Vailantnak ez a mosoly. Túl magabiztos, és gúnyos volt.
– Éppúgy nem ismerem, mint azt az őrmestert, aki bekísért ide... Maga talán az összes szaglászt ismeri a városban?
Csönd. Vailant meglepődött, a kérdés pimasz és álságos voltán. Kelletlenül vállat vont.
– Na idefigyeljen... – kezdte a riposztját, de Kreutzer előrehajolt. Az arca árnyékba borult, csak a szeme fehérje villogott a sötét maszkká változott arcban.
– Szoktam találkozni más ócskásokkal. Megbeszéljük, ki milyen „hű, de értékes” kacatot árul, de nem szoktuk megölni egymást, legfeljebb sértegetni... Különben szóba sem állok vadidegenekkel, megvan a kialakult köröm. Ő nem tartozott bele! - Ezzel a képre bökött.
A felügyelő pár pillanatig farkasszemet nézett Kreutzerrel. Az állta a pillantását.
– És a kard? – dobta oda a másik képet elé.
Kreutzer hátradőlt, mosolygott.
Mint egy cápa! – gondolta Vailant.
– Mi van vele?
– Maga szerint mennyit érhet?
Kreutzer megrázta a fejét.
– Nem értek a kardokhoz, de nem látszik különlegesnek! Csoda, hogy nem rozsdált el valami csatamezőn.
Vailant biccentett.
– Hol szerezte a forradásait?
– Hogy jön ez ide?
– Ezeket egy kard is okozhatta!
Kreutzer felnevetett.
– Hah! Egyszer beleestem egy kirakatba... majdnem elvéreztem.
A felügyelő bólintott.
– Aha! Hogy lehet egy ilyen nyaksebet túlélni?
Kreutzer megsimította a forradását.
– Szerencsével...! Mondja csak, felügyelő! A fogaim állapotára esetleg nem kíváncsi? Az sem érdekli esetleg, megvan-e a vakbelem, vagy mikor vágtam el legutóbb az ujjam? Talán meg kívánja nézni, hány bolhát szedtem össze ebben a tetves városban? Esetleg a seggemen van-e bibircsók...?”



Kurgan felnevetett.

– Hahaha! Ilyet nem is mondtam!

Összecsukta a könyvet, és ismét a borítót nézte. A könyvbéli cápamosollyal bámulta az életlen penge képén lévő arcszerű kriksz-krakszt, mintha egy ósdi tükörbe nézne.

– Agyő testvér! – mondta, s ezzel eldobta a könyvet...

Most már tényleg: VÉGE!


A szerző köszönettel tartozik a következő íróknak, hatásoknak: Rejtő Jenő, Kolozs Pál, Bakcsi György, Agatha Christie, Rajmond Chandler, Dasniel Hamett, Erle Stanley Gardner, Ross Macdonald, Artur Conan Doyle, John Dickson Carr, Jörg Von Uthamann, Stanislaw Lem, Darwin vs. I.D., a régi és újabb Poirot filmek, és minden kriminek, legyen az jó vagy rossz.

Extra thanks: A Highlander sorozatnak és mozifilmek, de különösen az első és örök darabnak, annak is az agyonmásolt, feliratos VHS változatának. Ezt a verziót a Bubori család mutatta meg nekem olyan rég, hogy az már történelem. Köszönöm nekik, élőknek s holtaknak az élményt, és külön köszönöm „Mobilnak”, aki szintén levetítette nekem, és a kazetta eredeti tulajdonosának, aki „Mobil” beajánlására vendégül látott, és nagy türelemmel átmásolta nekem a camcorderével. A felvételt digitalizáltam, és ebben a pillanatban is rajta van a gépemen, aviban. Hálám örökké üldözi őket! A VHS feeling miatt született meg az én KURGANOM! Köszönöm szépen!

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)