Bujdosó 2. - A bátya
REGGELEN arra ébredtem, hogy még mindig ver az eső, s ugyancsak ázott már a gyúnyám, bár szerencsémre a nagy meleg végett nem kellett agghodnom, hogy csontomba hatol a sajgás. Megindultam hát, előbb-utóbb csak elhanyatlik az eső, aztán megfacsarom a ruhám, megszárítkozok. Itt emberrel nemigen találkozok, meztelenül lenni, még leánnyal hemperegni is biztos vólna.
Hemperegni! Örülök, ha leányarcot látok még ez életben!
Mentem, mentem, egyre csak mentem, a gyomrom nem korgott, mán csak kavics vólt a helyén, épp csak hogy gyenge voltam az éhségtűl, de kínozni nem kínozott.
Dél fele aztán málnással találkoztam, az vendégelt meg bőven. Oly mohón vetettem reá magamat, hogy ingemet is összepirosoltam véle egyhelyütt. S ahogy az esőtől vizes málnával éhemet, szomjamat csillapítottam, egyszerre a szél megelégelte a szomorú időjárást, egy-két unott taszítással széllyellöködte a felhőket, s kisütött a Nap!
Vidámabban bandukoltam tovább, neki az Alföldnek, a fejem sajgott csak a tegnapi pályinkától.
Egyszerre azután mintha emberhangot hallottam vólna, ippeg valahol előttem. Valaki azt mondta:
- Neeeee!
Vagy épp csak fitymálólag:
- Áááá!
De egész tompa hangon, mintha nagyon buta vagy részeg ember lenne. Nem kerültem ki, pont itt van az utamban, hadd vezessen a sorsom.
S hogy szólt megint:
- Neeeee!
Mán tudtam, hogy nem ember szól, s mégis ember van előttem. A birka emberszerű hangja csapott be messziről, s ahol birka van, ott bizonnyal ember is.
Átvágtam az erdősávon, mely takarta a látványt s megszűrte a hangot, s hamarosan megláttam a fákon át a birkákat, s egy ménesnyi lovat is. Azok csendesen hajladoztak vagy csettegtek ide-oda, a ló nem bömböl csordába eresztve, mint a többi legelésző állat, de hang nélkül vált szót másik lóval is, emberrel is.
A lábam alatti recsegésre kuvasz szaladt az erdő szélére, felém szimatolt idegesen, de egy vakkantást se szólott. Pedig a gazdája háttal állt nékem. Nem az alföldi paraszt fekete-fehér gúnyáját viselte, nem is a városiak tiritarka maskaráit, de hosszú, nehéznek látszó, földig érő, sötétzöld hún köntöst. A pásztorvilág rendjéhez tartozott, s ha így volt, hát bizonnyal már hamarabb meghallotta gyüttömet, mint én a birkák bégetését. Mégsem mozdult, ahogy kiléptem a tisztásra sem, jóllehet a kutya körülugrált, s a nagy izgalomban már csikkantott is egyet-egyet; a legény mozdúlatlanul állt, összefont karokkal, elrévedve a láthatárba, felém csak hátát, s rajta hosszú, derékig érő, fekete hajfonatát mutatta.
- Adjon az Isten! – köszöntem reá, mire végre felém pillantott, de csak úgy ippeg, rám nem nézett, s morgott egyet:
- Adjiste...
Megálltam csudálni a jószágot. Alacsony lovak voltak, valami székelyes keverékféle, de erősnek is látszottak, s keveréknek tűnt a birka is, volt abba racka is, linkoln is, karakül is - canardly fajta, ahogy vén dédim mondta vólt, aki még tanúlt angolt a régi világ iskolájában, ahova erővel vitték a gyerekeket, úgy mondták.
- Oszt mi járatba? – vetette oda végül a legény, de nem nézett rám. A lovakban gyönyörködött, hát úgy tettem én is. S támadt egy gondolatom:
- Aztán van-e elég kéz a gazdálkodásba? – puhatolóztam.
Felhúzta a szemöldökét, maga elé bámult, aztán felvetette a fejét, úgy felelt foghegyről:
- Van kettő mindnek, az épp elég, a harmadik már örökké összeakadna emezekkel.
Megértettem, itt „puhatolózni” nem lehet, ezek egyszerű, nyers emberek, úgyhogy felbátorodtam:
- Úgy értettem, hogy beállnék őrizni a jószágot, ha elkélnék. Értek a tereléshez.
- Hát kutya akarsz-é lenni? – nevetett. - Az őrzi itt a jószágot, sztá van elég, ellik annyit, néha el is csapjuk.
- Hát akkor te minek vagy itt? – vágtam vissza, hogy megméregessem, milyen a természete, ha mán a pillantásomat kerűli nagy ívekben.
- Mert valahol lenni kell a világban – felelte.
- Sze én is csak azt akarok, lenni valahol a világban... – szóltam csendesen.
Ekkor végre reám nézett, felvetett fővel.
- Hát az elég baj – felelte nagy komolyan. Azután lenézett engem, tetőtől talpig, s élesen odavetette: - Majd a bátya megmondja, miféle vagy!
Így, ippeg. Én erre, mint aki még sose látott birkát, ugy fordítottam néki hátat. Nem azért sújtottam le tulajdon jóapámat, s lettem igazán Bujdosó, hogy itten is így beszéljenek vélem!
A legény láthatta, hogy alázón szólt hozzám a mi finomkodó, kétszínűsködő, falusias mércénk szerint, úgyhogy enyhültebb hangon szólt:
- No, intézkedek.
Ostort vont elő a csípejéről, három hatalmasat cserdített vele, csak úgy a vakvilágba; azután tölcsért csinált a markából, s akkorát kurjantott kelet felé:
- HÉJJJÓÓHÓÓ! –, de akkorát, hogy azt hittem, akkor dobbantott a szívem utolsót.
- A bátyának szóltál? – kérdeztem rá.
Meglepve villant felém a szeme, de mán a levegőnek felelt megint:
- Nem kuvaszom az, hogy kurjongassak néki! A kisbojtárt ugrasztottam meg. Sztá pár araszt hajt a Nap, s ide is terem.
Leültem a fűre, az erdő aljába. A legény csak állt tovább a napon, szétvetett lábbal, még árnyékba se húzódott. Időnként felém pillantott, de nem szólt. Mikor a kuvasz lihegve odaügetett hozzám ismerkedni, a legény csak halkan reászólott:
- Csikasz!
Mire az odatakarodott a lábához, s odaűlt lihegni. Értette a dólgát az a legény, sze tán haramiák kémje is lehetek, ne békéljen meg vélem az eb, míg nem tudni: miféle vagyok...
Teltek-múltak az órák. Hát hol az a legényke mán, töprengtem. Egyre jobban éheztem isment, a málna azért mégsem szalonna meg hagyma. Tán vetnek elém valamit, meg estére jó vólna valami szállás...
S szivárványt láttunk egyszerre, magosan ívelni a táj felett. Szív-árván... csak ne szomorodjak halálra... Szív-várván, most nincs más dolgom, mint csendesedni s várni, mit hoz az élet...
A legény riasztott fel. Mintha előző gondolatomat hallotta volna meg, ételről, szállásról, így szólt:
- Aztán itt nincs pajtafedél, mint nektek a faluban! Járta van csak, hol itt, hol ott leverve, jöhet hó is, hő is, abban alszunk...
- Nekem mán nincs semmi a faluban, elbujdostam otthonról – feleltem rá, mert minek játsszam magam.
Ekkor nagyon megméregetett. Legelébb kapcsolódott össze a szemünk. Jó szúrós pillantása volt, nyólcas lehet a csillaga, de tán még Bökönc is a Napja vagy a felkélő jegye...
- Há’ mérges bort ittál te, az a bajod – szólt reám.
Legyintettem.
- Olyan kisasszonyos pályinkát ittam tegnap, épp csak csengő hangon nem dalolt.
Felröhögött.
- No, akkor rosszféle asszonytermészete vólt! Sárkány lakozott a királylányban, látom én rajtad!
Töprengtem, s végül igaza volt. Valóban „mérges” lehetett az a pálinka, rosszféle: olyan, amitől megbolondúl az ember, busong vagy veszekszik s mindig csak inni kíván még. Lámpába való szesz volt az, nem az ember lelkibe.
- Sztá hogy hínak? – kérdezte hirtelen, s még reám is teküntett hozzá.
- Bujdosó János.
Röhögött megint.
- Tréfálsz-e, vagy tényleg így mutattak meg a tűznek s víznek, mikor születtél?
- Így a, öregapám is Bujdosó vólt már, meg annak az öregei csupa. S neked, mi a neved?
- Bandi – felelte. Négy-öt évvel idősb lehetett nálam. Eszembe ötlött, talán már nem is legény, de nős.
- Milyen Bandi? – kérdeztem azért.
Magára nézett.
- Zőldruhás, most épp! – vidámkodott. – Nálunk csak egy neve van mindnek, a bátyát kivéve. Annak van vagy tíz...
Arra hallgattunk egy sort megint.
Hogy a kutyát jobban izgattam én, mint a terelés, a birka igencsak elkezdett széllyelbitangolni, de a Bandi még nem törődött véle. Gondoltam, megmutatom a tudásomat, füttyögni kezdtem nekik, majd felálltam, oszt „ne-ne-ne!” s mindenféle terelőhanggal próbálkoztam. A Bandi meg már ott állt mögöttem, mosolygott, s füttyentett végül egy sor furcsát, mintha két hangja lett vólna egyszerre, mély duruzsolás és magas csippantások egyidőben, mire a vezérkos ütemesen ügetni kezdett körbe s mögécsomóllt a nyáj.
- Így nem tudják zsiványok elhajtani – mosolygott tovább fensőbbségesen. – Nem tudják a füttyünket megtanulni, s csak arra hallgat itt minden: ló, tehén, birka, disznó, szamár, kutya, sólyom...
- Ezt mind tartotok?
Biccentett.
- Háromezer jószágot terelnek a bátya szolgái, húsz-harminc csomóba’, mikor hogy. De mind a Királyé; a bátya a számadó kigyelme.
Töprengtem: miféle nagy ember lehet ez a bátya, hogy „kigyelmézik” ezek a kevély, szilaj emberek? Egy udvari hivatalnokot...? Mivégre? Még mink, parasztok is foghegyről beszélünk mindenféle városról szalajtott hivatali bugrissal! Az állami emberek közül csak a békeőrnek van igen nagy tekintélye falun is, városon is.
Azzal megint füttyigetett, most a lovaknak, melyek kezedettek szertelenné lenni, hogy nem állt ott mellettük meredten.
Oszt a Bandi füttyére messziről, a távoli dombocska háta megől egyszerre nagy csujogatást hallottunk, egészen gyerekhangon. A Bandi válaszolt, de már nem olyan rettentő nagyot, mint mikor szólította a fiúcskát. S hamarosan meg is láttam, fehér inges, kurta nadrágos kiskölyök szaladt le a dombról, egyenest a Bandi felé, nyomában ősz, bozontos öreg cammogott, hatalmas fehér subában, göcsörtös, magos botra támaszkodva.
A kisbojtár odaszaladt a Bandihoz, kicsit meggyörnyedt, és fejjel kezdett nekidörgölőzni a hasának, mint a macska, csak épp nyomakodva minden erejibűl.
- Hasonmásom! – dünnyögte neki, pedig nem látszottak testvéreknek.
- Na hé, mi ez a búgatás? – így a Bandi, de egy lépést se tántorúlt hátra. Beletúrt a gyerkőc szőke hajába, de aztán inkább húzás lett belőle, s úgy emelte el fejét az öléről. A gyerek nem sivalkodott; vihorgott tovább, mire a Bandi arcon legyintette, de úgy, hogy hátrabucskázott tőle. Még ettől se szeppent, de menten négykézlábra szökött, s most már fejjel az egyik nagyobbacska kostoklyónak ment neki, amire az egyből megvadult s ő is fejjel állt a gyereknek. A kutya is ott vakkangatott körülöttük, részes akart lenni a játékba valahogy. Hát nesze, a kölyök a fülit tépte meg.
Sze miféle vademberek ezek? Oszt városon reánk, az alföldi parasztra mondják, hogy faragatlanok vagyunk?
Közben a csimbókos öreg is odaért hozzánk. Hatalmas nagydarab ember volt. A Bandi reáfordúlt, mint a Napra, összefonta két karját a vállára, s úgy hajolt egészen mélyre, varkocsa nagyot röppent. Arcával nem alázkodott a föld felé, de a bátyára nézett. Az öreg csak boccantott, s atyailag érintette a legény vállát, amint az egyenesedett föl.
- Ez itt szolgálni akar – mutatott felém a Bandi, de a bátya már engem nézett.
Ő nem kerülte pillantásomat, egyből a szemem közé nézett. Nem volt benne semmi hetykeség, felsőbbködés, egészében meleg atyai szemekkel tekintett reám; csak a melegség mögött ott bujkált a pusztai emberek nyers vadsága.
- Adjon az Isten, bátya – köszöntem, de én nem hajlongtam; talán nem illő, talán nem is jól csinálnám, bolonddá tenném magam. – János a nevem, és azért...
- Tudom, tudom – bólogatott. – Atyádnak szeme közibe vágtál, azért kellett elszaladnod hazulról.
Én meg éreztem, mindjárt sűllyedek el a Föld alá, hogy a másik legény előtt ezt elárulja. S abba egyszerre gyütt a bizonyosság is: hogy ez a bátya bizony egy Táltos! Hunnan máshunnan tudná, mi esett jó egy nap járóföldön is túl, négyszemközt az öregemmel?
- No, jer – szólott békésen –, még jó fenn a Nap, vakulás előtt a táborhoz érünk, sztá ott megtömheted a hasad.
Székelyesen beszélt, de csak úgy ippeg. Volt a kiejtésében egy csepp a régi világ rosszlelkű nyivákolásából is, de valami mélyen zendítő, nagy ősiség is.
- És majd kitaláljuk, mi leszen veled. A véred tán épp jó lesz – folytatta.
Ezt ugyan nem értettem, de rákérdezni nem mertem...
- Te nem jősz, te legény? – fordult aztán a Bandihoz. – A csillag Andris itt elvan a csikasszal, de a lovat haza es dörögtethetjük. Nyár van, ilyenkor nem kell takarékolni a biodízellel, nől mindenütt.
Rám hunyorított, de nem értettem ezt sem. Bijodízel?
– Nem, nem, én tegnap ettem jócskán – így a legény. Hát mifélék ezek, hogy napokig önként koplalnak s nem bánják?
Ilyenformán el is indultunk, elköszönés nem is hangzott senki részéről, csak menni kezdtünk, dombra fel, dombról le, a dombtetőről mintha egy falut is láttam vólna a messzeségben, s közben a bátya, a Táltos nem szólt semmit, csak bólogatott maga elé lassan, csendesen, léptünk ritmusára.
Így lettem a Táltos szolgája, aki királyi számadó kigyelme, akinek e világon nem parancsol más senki, csak a Megváltó, Magyarország felett, a hegyek csúcsán trónoló Táltoskirály maga.
