Új krónikák XVII.
A csata előestéjén láttam őket először, ám akkor táncoló délibábok voltak csupán, akik megmutatták nekem magukat egy pillanatra, hogy azután feloldódjanak az éter áttetsző hullámaiban. Most azonban más volt a helyzet.
- Itt vannak! – suttogtam rekedten, majd a többiek értetlen tekintete láttán végre sikerült megtalálnom a hangomat. – Az asztrálban hagyott lenyomatainkat követték!
Evelyn arca sápadt volt és tudtam, hogy már ő is észrevette az üldözőinket. Némán biccentett felém, én pedig elértettem ki nem mondott szavait és halkan kántálni kezdtem az ide leginkább illő varázslat igéit. A novícia támogatott engem, egy pillanattal később pedig már meg is fogant a minket álcázó bűbáj. Tisztában voltunk vele, hogy sikerünk csak időleges, és hogy a hamarosan kihunyó varázslat fehéren izzó rezgései fényre éhes lepkékként vonzzák majd hozzánk a közelben ólálkodó gyilkosokat.
- Kik követtek és micsodát? – kottyantotta közbe a fejvadász.
- Emlékszel rá, hogy mit mondott nekem Aleysia? A sötétség utánunk küldi majd a legveszélyesebb gyilkosát… Pokolba! – fakadtam ki dühösen. – Bíztam benne, hogy talán megelőzhetem őt!
- Milyen messze van még a cél?
Evelyn most a természettündérnek szegezte a kérdést, az pedig biztató mosollyal válaszolt rá.
- Látjátok az Indriq dombja után azt a fás részt? Ritkás ligetnek tűnik csupán, de én tudom, hogy befelé haladva az erdő egyre sűrűbbé válik majd, azután pedig megérkezünk a tisztásra, ahol…
- A napba öltözött asszony vár minket! – sóhajtott a papnő reménykedve.
- Gyorsan kell majd mozognunk, és akkor talán… talán elkerülhetjük a harcot!
A szívemben lassan éledő remény lángját a driád kijózanító szavai gyorsan ki is oltották.
- Tudod, a tisztás elég nagy, az a fa-matuzsálem pedig, melyben a szent szellem lakozik, a legtávolabbi végében van. Egészen a közelébe kell jutnunk, ha azt akarjuk, hogy…
- Értem, értem… - suttogtam lemondóan. – Csak egy pillanatig jólesett elhinni, hogy akár még szerencsénk is lehet!
- A varázslat már nem tart ki sokáig! – mondta a novícia sürgetően.
- Akkor jobb lesz, ha mi megyünk a dolgok elébe. A jó hír az, hogy az erdő széléig el tudlak teleportálni titeket, azután már… csak a gyorsaságunkon, no meg a szerencsén múlik minden! Készen álltok egy jó kis futásra?
- Nem igazán, de tehetünk mást?
Synca epés megjegyzését szinte már nem is hallottam. Éreztem, hogy mindannyian belém kapaszkodnak, ám én csak Evelyn arcát figyeltem. Tekintetünk találkozott, ő pedig beleegyezően biccentett felém. Egyszerre szüntettük meg a varázslatot.
Aktiváltam gyűrűm hatalmát, a dimenziók közötti zuhanás ismerős érzését pedig egy erőteljes rántás követte, ahogy testünk újra anyagi formát öltött. Pontosan az erdő szélére érkeztünk, ezzel egyidőben pedig hallani véltem a fantomok dühös sziszegését, ahogy utánunk vetették magukat.
Őrült versenyfutás vette kezdetét köztünk és üldözőink között, csakhogy a tét most az életünk volt. Úgy éreztem, hogy végül egy hajszálon fog múlni az egész, és valóban így is lett. Épp abban a pillanatban értük el a tisztás napsütötte foltját, amikor az árnyak lecsaptak ránk.
Támadásuk villámgyors volt és szinte kivédhetetlen. Egy pillanatra anyagiasultak csupán, hogy azután gyorsan felszívódjanak a köztes dimenzió fagyos rétegeiben, ám ez az idő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy szétszórjanak minket. Érzékeltem, hogy a driád magatehetetlenül zuhan a földre attól a pontos és kemény ütéstől, amely a tarkóját érte. Ami engem illet, csak a szerencsémen és harci tapasztalatomon múlott, hogy nem haltam meg ott helyben. A torkomnak címzett, fekete acélt csak üggyel-bajjal tudtam hárítani, eleven tőröm vörösen parázsló pengéje pedig elkínzott, fémes sikollyal tiltakozott a szokatlan igénybevétel ellen.
„Rontás lehet a pengéjén!”
Láttam, hogy Syncát és Evelynt is elsodorja a támadás szele, és csak újsütetű szövetségesünk dacolt sikeresen a sötét árral.
Bár nem látta támadóinkat, ám a lelkében lappangó vadállat ösztönei időben figyelmeztették őt a veszélyre. Csikorgó hangon indította útjára varázslatát épp abban a pillanatban, ahogy az árnyak előtte manifesztálódtak.
- ÁTOK!!!
Láttam, ahogy a pusztító energiahullám atomjaira bontja a legközelebbi fantomot és megértettem, hogy miért csak ez az ősi faj képes kordában tartani és irányítani a hatalomszavak erejét. Váratlan diadala valósággal megrészegítette őt, hajmázas nevetésének visszhangja pedig olyan volt, mintha fém súrlódna fémen.
Gyorsan kihasználtam, hogy sikerült lélegzethez jutnom és úgy döntöttem, állítok egy kicsit testem belső óráján. Sietve suttogtam el a varázsigéket, ám egy belső sugallat hatására, végül elharaptam az utolsó szótagot. Éreztem a testemet feszítő mágikus energiákat, de egy időre még elmém peremére száműztem a sürgető késztetést, hogy átadjam nekik az irányítást. Úgy határoztam, hogy megvárom ellenfelünk következő lépését…
A sötét vadászok újra a félvér előtt öltöttek anyagi formát, ám ezúttal felkészültebbnek bizonyultak és vele egyidőben ők is merítettek a manaháló erejéből. Már vártam, hogy a fülsértő hangokkal megszülető, ősi erő újabb orvgyilkost küld majd vissza a negatív síkok világába, ám nem ez történt.
Az árnyak olyan méretű ellenhullámot indítottak útjára, amely csírájában fojtotta el a hibrid kitörni készülő varázslatát. Még láttam, hogy a szerencsétlen teste görcsbe csavarodik és a puszta földre okádja véres hangszálait.
- Istennőnk lángja fényeskedjen nektek!
Evelyn tenyerén most egy alma méretű, nyersfehér színű energiagömb fénylett, amely minden egyes szívdobbanásával egyre nagyobb és fényesebb lett. Éreztem, hogy az egyik lidérc életereje vészesen apadni kezd, mígnem halk sikollyal ő is kifakult a létezés ezen dimenziójából.
Az utolsó vadász ezt a pillanatot választotta arra, hogy közbeavatkozzon. Kurta intésére jéghideg dérkígyók anyagiasultak a papnő csuklója körül, ő pedig fájdalmas sikollyal hullott térdre. Varázslata szinte azonnal összeomlott, a rémisztő jelenést pedig csak a testéből szürke füstpamacsokat kiszaggató, mágikus dobótőrök térítették el azon szándékától, hogy ízekre tépje tehetetlen áldozatát. Dühödten felhördült, az újabb energiahullám pedig ezúttal a vakmerő fejvadászra sújtott le. A levegőbe emelte, majd a közeli bokrok közé röpítette őt.
Tudtam, hogyha most nem teszek valamit, akkor a fantom mindannyiunkkal végez. Elsuttogtam a varázsige utolsó szótagját és éreztem, ahogy a forró energia szétárad az ereimben. Nekiiramodtam és néhány röpke pillanat alatt sikerült is megtennem a köztünk lévő jókora távolságot.
Azt hittem, hogy lassan mozduló teste és döbbent tekintete lesz majd az utolsó emlék, amit megőrzök róla, ám a sors más befejezést tartogatott kettőnk számára. Mozgása hirtelen felgyorsult és szinkronba került az enyémmel, ezzel egyidőben pedig ügyesen elsiklott a nyaka irányába kaszáló pengém útjából. Biztonságos távolságba húzódott tőlem, gúnyos szavai pedig olyanok voltak, akár a kígyók nyálkás sziszegése:
- Emlékszem rád még a mészárlás előttről. Akkor a fény égi fattyai megakadályoztak abban, hogy a pengém hegyére tűzzem levágott fejedet! Most viszont…
- Itt vagyok. Mutasd meg, mit tudsz!
Nem sokat kérette magát és újból összecsaptunk. A két penge, a vörös és a fekete most fájdalmas sikollyal feszült egymásnak. Négyszer váltottunk ütést, de egyelőre nem sikerült rést találnunk a másik védelmén.
A fáradtság hirtelen tört rám és rádöbbentem, hogy túl sokáig használtam az „időgyilkost”. Életerőm rohamosan csökkent és egyre nehezebben tudtam csak hárítani a reám zuhogó csapásokat. Már csak az akaraterőm hajtott előre, míg végül azon kaptam magam, hogy fél térdre omolva kapkodok levegő után. Leendő hóhérom óvatosan közelített felém, sziszegő hangjába pedig gúnyos zöngék keveredtek:
- Milyen szemrevaló lányaid vannak. Ne aggódj, gyorsan végzek veled, azután pedig velük is eljátszadozom egy kicsit, mielőtt…
- NEM!!!
A düh adott nekem erőt és a dobás is pontosra sikeredett, tőröm pengéje pedig mélyen a lény vállába fúródott. Éreztem, ahogy a lélekrabló megkapaszkodik a húsában, ám örömöm sajnos korainak bizonyult. Nem tudom, hogy a szörnyeteg honnan merítette az erejét, ám végül sikerült megragadnia és kitépnie a testéből a fegyveremet. Egy pillanatra megtántorodott, én pedig észrevettem, hogy a mágikus szerszám a húsából is kiszakított egy jókora darabot. Az eleven, fekete massza most ott vonaglott előttem a földön…
A sebesült indriq ekkor vetette rá magát az árnygyilkosra. Minden erejét beleadva tépte és szaggatta a lény szürke füstpamacsokat izzadó, fél-anyagi testét, míg az újabb energiahullám apró cafatokra nem szaggatta őt.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mint ott, abban a távoli, furcsa dimenzióban, ahol Aleysia életéért harcoltam. Úgy tűnt, mintha az idő lelassult volna, én pedig döbbenten figyeltem a lassan eszmélő fantomot, a sérült csuklóját markoló papnőt, míg végül tekintetem megállapodott a földön előttem vonagló, sötét masszán. Tudtam, hogy mi az, és felé nyújtottam a kezem. Óvatosan a tenyerembe vettem az önálló életet élő húsdarabot és lassan a számhoz emeltem. Még láttam Evelyn döbbent tekintetét és kétségbeesett hangját is hallani véltem a végtelen távolból:
- Kérlek, ne tedd!
Ironikus volt, hogy annak idejét Goarmot a fekete vér tette a rabszolgámmá, én pedig épp arra készültem, hogy ennek az istentelen, sötét lénynek a rabigájába hajtsam a fejem. A különbség az volt kettőnk között, hogy én tudtam, hogyan védekezhetem ellene.
A sötét hús szinte azonnal megkapaszkodott a testemben, és megpróbálta átvenni az irányítást az idegrendszerem fölött. Hosszú, fekete szálakkal hálózta be az idegpályáimat és megkísérelte kioltani öntudatom lángját. Más ember talán rúgkapálva küzdött volna ellene, én azonban másként cselekedtem és a keblemre öleltem őt.
A szívemnek kedves emberek arcait idéztem most az emlékezetembe és hagytam, hogy a képeket átjárják azok az érzések, melyeket ott és akkor megéltem. Boldogság, elégedettség, szeretet és szerelem. Ott volt Ariel, Amelia, Miranda, Goarm, Wulfgar, Synca, Evelyn és még valaki…
Aleysia ezüstös tekintete eleven tűzzel lángolt lelki szemeim előtt és éreztem, hogy újra erő költözik megfáradt testembe. Szívem hatalmasat dobbant, én pedig kinyitottam a szemem.
A fekete hús lassan meghunyászkodott az akaratom előtt, és a benne rejlő mágikus potenciálból is sikerült merítenem. Kurta intésemre az árnyékgyilkos lélekmagja fájdalmasan felizzott, teste pedig mozdulatlanná dermedt. Nyögve tápászkodtam fel és magamhoz véve a lélekrablót megindultam a lidérc felé.
Synca épp akkor eszmélt fel, amikor odaértem a lényhez. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, a lány falfehér ábrázata láttán pedig sietve elfordítottam a fejem. Sejtettem, hogy írisz nélküli, feketén lángoló szememmel nem lehetek valami szép látvány, ámbár nem is állt szándékomban túl sokáig magamban dédelgetni a fertőzött húsdarabot. Mágikus tőröm hajszálpontosan sújtott le a fantom lélekszikrájára…
Elporladó testének kormos füstje lassan eloszlott, én pedig elhűlve figyeltem a tőrömön végbemenő, megdöbbentő változást. A penge izzása lángvörösből előbb bordóba váltott, majd tovább mélyült, mígnem már mocskos, fekete színben lüktetett. A markolat is átalakult és a finoman cizellált ábrák helyén már egy fájdalomtól eltorzult démonfej éktelenkedett. A lágy ívű, elegáns penge vonalvezetése rusztikussá vált, az egykoron sima vason pedig fűrészes fogak sarjadtak.
A fegyver végül kifordult elernyedő ujjaim közül én pedig térdre zuhantam. Öklendezni kezdtem és hagytam, hogy testem megszabaduljon a szentségtelen, sötét anyagtól.
