Új krónikák XIII.
Satnya, göcsörtös fákkal körbeölelt, ingoványos talajú tisztásra érkeztünk. A rothadó fűcsomók tövében összefüggő, mocskos vízfelület feszült, a buja vegetáció pedig szúnyograjok szürke felhőinek nyújtott menedéket. A nap szomorú, sötét felhők mögé rejtőzött, ennek ellenére kifejezetten meleg volt, amit csak tovább fokozott a levegő magas páratartalma.
- Hová a pokolba kerültünk? – bukott ki Syncából önkéntelenül a kérdés, ahogy tekintete körbepásztázott a vigasztalan látványt nyújtó tájon.
Láttam, hogy a fiatal papnő fáradtan rogyott le egy kidőlt fenyő vastag törzsére, arcát pedig a tenyerébe temette. A hosszú, hadakozással eltöltött évek borzalmai sem tudták kiölni belőlem a részvét érzését, az elesettség látványa pedig a tolvajt is elcsendesítette egy időre. Egyelőre annyit tehettem csak érte, hogy a vállára terítettem harcban megtépázott köpenyemet, majd tapintatosan vártam. Végül sikerült összeszednie magát és remegő, kormos ujjaival ügyetlenül próbálta szétkenni az arcára félig rászáradt, keserű könnyeket. A sírás még mindig fojtogatta, ahogy elcsukló hangon megszólalt:
- Láttam, ahogy meghalnak… A katonák és… szegény nővéreim! Mi történt? Az a valami…
Egyelőre képtelen volt folytatni, arcát pedig újra a tenyerébe temette. Synca úgy érezte, hogy ideje összegeznie a látottakat:
- Szerintem sokkot kapott szegény. Sokszor láttam ilyet kezdőknél, akik majdnem otthagyták a fogukat…
- Most már… jól vagyok – suttogta az ifjú és nagy levegőt véve kihúzta magát, majd megrázta a fejét és nekem szegezte a kérdést. - Mindenre emlékszem, amit az angyal mondott neked. Szerinted… most mit kellene tennünk?
Egy pillanatra megdöbbentem azon, hogy a lánynak dacolva az angyal hatalmával végül sikerült szétszaggatnia az emlékeire borított, vastag fátylat. Gondolatban elmosolyodtam és csodálattal adóztam a papnő és a gyöngy együttes hatalma előtt.
- Ha nem akarunk rövid időn belül maláriában elpatkolni, akkor találnunk kell egy táborozásra alkalmasabb helyet. Az előbb már körbekémleltem és észrevettem egy magasabban fekvő, szárazabb részt. Szerencsére nincs túl messze, így ha most rögtön elindulunk, akkor még alkonyat előtt odaérhetünk.
- Hiszen, azt sem tudjuk, hogy mit kell keresnünk! – csattant fel a renegát indulatosan, ám hangjában már a reményvesztettség zöngéi is ott remegtek. – Majdnem meghaltunk abban az elcseszett ütközetben, most meg…
- Légy türelemmel, nővérem!
A novíciának végre sikerült elvágnia a kitörni készülő panaszáradat útját. Tekintetében régvolt életek megtapasztalásának bizonyossága remegett és a lány most sokkalta idősebbnek tűnt számomra a koránál. Synca felvont szemöldökkel, értetlenül nézett rám.
- Talán rosszul hallottam, de… mintha a nővérének nevezett volna!
Nem szóltam egy szót sem, csak halvány mosollyal az ajkamon bólintottam, az ifjú pedig tovább fűzte a szót:
- Mindannyian a teremtő gyermekei vagyunk, csak más utat járunk be, ám egyszer… Végül mind visszatérünk hozzá. A lényeg az, hogy tulajdonképpen testvérek vagyunk.
- Ha még egy percig ezt kell hallgatnom, menten megbolondulok! – mondta a tolvaj, miközben esdeklő tekintettel nézett rám. Úgy döntöttem, hogy megkegyelmezek neki és sietve adtam ki a parancsot az indulásra.
***
Alkonyatra végre sikerült elérnünk a magasan fekvő szárazulatot. A levegő itt kevésbé volt párás, a nyugati szelek szülte légáramlatok pedig távol tartották a vérszívókat is. A lankák tövében elterülő, sűrű ligetben száraz fát gyűjtöttünk, hamarosan pedig már a pattogó tábortűz körül melegedtünk. Most áldottam csak magam igazán az előrelátásomért, amiért mindig tartalékoltam az élelemből. Előszedtem az erszényemben őrizgetett, szárított gyümölcsöket és igazságosan szétosztottam hármunk között, azután pedig gyorsan el is költöttük a szerény vacsorát. Fáradt voltam ugyan, ám a kíváncsiság is hajtott és sikerült is megtudnom egyet-mást a sors szeszélye folytán mellénk csapódott ifjúról. Kiderült, hogy Evelynnek hívják és csak nemrég esett át a rend papnői számára előírt beavatási szertartáson. Egy ideig beszélgettünk még, azután úgy döntöttem, ideje lepihennem és kényelembe helyeztem magam vastag pokrócokból és köpenyemből összeeszkábált derékaljamon.
Néztem, ahogy a két lány megpróbálja eltüntetni az arcáról a rátapadt kormot és koszt több-kevesebb sikerrel. Bár már megérintett a közelgő álom édes kábulata, mégis sikerült egy biztató mosolyt küldenem feléjük.
- Éreztem a tiszta víz illatát a ligetben… Reggel szétnézünk a fák között, azután… azt hiszem, hamarosan megmosakodhatunk majd.
Utolsó emlékem Evelyn hálás tekintete volt, azután mély álomba zuhantam.
