Kígyóvonal XXVII.

Szépirodalom / Novellák (901 katt) amatőr
  2016.06.30.

Rózsa érkezése az iskolába egybeesett Magurai igazgató leváltásával. Az egyik román szomszéd település adott igazgatót a nagy többségben magyar lakosságú Sarmadomb iskolájának. Tatárnak (Tataru) hívták, és Rózsa szerencséjére ő is matematikatanár volt. Egy cseppet sem bigott. A magyarokkal is szóba állt, elbeszélgetett velük éppen úgy, mint nemzetbelijeivel. Rózsának is úgy állította össze a katedráját, hogy eredményesen tudja végezni a munkáját. Az órákért voltak még összeütközések László kollégával, de aztán lassan összeszoktak, dolgoztak. Laci mindig ellenséges szemmel nézte Rózsát.

Kálmán és Rózsa kapcsolata szépen bimbózott. Azonban Mónika nem nézte jó szemmel ezt.

- Rózsa, ne veszítsd el a fejed! Annyian voltak már annak az embernek az életében, hogy ő maga sem tudja megszámlálni, s mindemellett iszik is bőven, meg betegeskedik is. Nekem mindebből elegem lett, s úgy döntöttem, hogy nem leszek ápolónő egész életemben.

Rózsának ismerős volt ez a szöveg, mert szóról szóra ugyanezt monda el neki Eszter is. Nem is válaszolt semmit az elmondottakra. Barátnőjének, volt osztálytársának, Zoltán feleségének viszont elmondta, aki próbálta megnyugtatni.

–Ne vedd komolyan ezeket a „jóindulatú” figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, mert az irigység beszél belőlük. Ők is szerették volna megszerezni maguknak, csakhogy Kálmán egyiket sem biztatta, annak ellenére, hogy majdnem beleesett Mónika hálójába.

Rózsa hálásan nézett barátnője szemébe. Megerősödött hitében, s úgy érezte, hogy hihet Kálmánnak, aki mindinkább éreztette vele, hogy ő tényleg komolyan gondolkozik, és igyekezett éreztetni Rózsával az ő szívének melegét.

Kálmán gyakran gondolt haza. Nyugtalanította, hogy Anya hónapok óta betegeskedett, s az állapota gyorsan romlott. Február elején, a hónap tizenegyedik napján meg is halt. Tizennegyedikére tették a temetési szertartást. Rózsa már a halállal való küzdelem idején meglátogatta Kálmán szüleit, s akkor úgy gondolta, a temetésen nem hagyja egyedül. Együtt utaztak haza. A Rózsa édesapja is úgy érezte, illik, hogy ő is ott legyen. A temetést a baptista szertartás szerint bonyolították le, s a baptista sírkertben helyezték örök nyugalomra. Már akkor azt is eldöntötték, hogy Apának is ott lesz helye kitartó, gondos, szorgalmas, szerető felesége mellett. És bizony nem várt sokáig. Egy esztendő múlva, László-nap körül, követte Anyát. Elek teljesen egyedül maradt azzal az összegyűjtött pénzzel, amit abból spórolgatott meg Apa, amit Kálmán havonta küldött neki. Anyával együtt kérték Jolánt, hogyha ők meghalnak, vigyázzon testvérbátyjára, Elekre és gondozza őt, ha rászorul. És bizony nagyon sok gondja volt vele, mert egy Duna-deltai, nagyon hideg, késő őszi nádvágás alkalmával annyira felfázott, hogy tüdőbántalmaiból soha nem tudták kigyógyítani. Hatvannégy évesen Apa és Anya mellé költözött. Ott pihennek hármasban.

Anya temetése után Kálmánnak még sokáig fájt, hogy olyan hirtelen újvilágba költözött. A hiányt azzal akarta pótolni, hogy legalább Rózsa legyen mellette. Mikor hazaértek, maga mellé vette, és ezeket mondta.

- Még gyász ideje van, s a szokás úgy tartja, hogy legalább egy esztendeig tartani kell. Én mégis úgy szeretném, hogy mielőbb férj és feleség legyünk.
Rózsa megsimogatta Kálmán arcát, mellére hajtotta fejét, és válaszolt.
– Én már vártam ezt a pillanatot, s ha most máris itt van, azt mondom: „Állj meg ó, pillanat, oly szép vagy énnekem!”

Három hónapot vártak mindössze, s közölte a nővéreivel, hogy megkérte Rózsa kezét, ő neki adta, s rövidesen végleg egymáséi lettek. Nővérei megrótták ezért, de ő nem haragudott. Megértette az elmarasztalásukat, tudta, hogy rövid időn belül elfeledkeznek az ő bűneiről. S úgy is történt. Eldöntötték, hogy összeházasodnak. Rózsa megtapasztalta, hogy Kálmán ragaszkodik hozzá, sokszor érezhette magán Kálmán szerelmes pillantásait. És ő arra vágyott.

A lakodalomnak nevezett ceremóniát Rózsa szüleinél, Magurandon bonyolították le. Megnyugtatta, hogy a nővérei ott voltak, ajándékokkal érkeztek, és elég jó hangulatban töltötték az éjszakát. Legjobb barátja, Mózes is hivatalos volt. S ami legfontosabb része volt a szertartásnak, a hűségesküt Kálmán volt osztálytársa, Laci előtt mondták el. Ő felszentelt lelkész volt. Akkor oktatóknak-nevelőknek még a templom közelében sem volt szabad járni.

A három bátyuska meg kiváló segítsége volt a szakácsnőknek, felszolgálóknak. Rózsa nagynénje a férjével együtt volt a díszvendég. Reggel, rövid pihenő után, ők szállították Sarmadombra az ifjú házasokat az ajándékokkal s egy fekvőhellyel. Egyelőre annyi volt a bérelt, külön bejáratú szoba minden bútorzata. A vendégek elmentek. A fiatal házasok lepihentek, s azt a délutánt egybekötötték az éjszakával. Mint ahogy később kiderült, a nászéjszaka termékeny volt. Azon a nyáron hazamentek Magurandra, a bérelt lakást felmondták. Ősszel csak egy olyan szobát kaptak, ahová csak hálni jártak haza. A szobában nem volt szabad egyáltalán főzni, sütni, vasalni. De a boldog pillanattal ott ajándékozta meg Rózsa. Oda édesgette Kálmánt magához, és az ő finom haján súgta a fülébe.

– Szeretett, édes férjem-uram, figyeljen! Gyereket várok. - Mikor látta, hogy Kálmán arca virágba nyílott, arcán felvirított a kedves, színes mosoly, jó hangosan megismételte. - Kálmán, gyereket várok!

Még nem tudta, hogy azzal rá nehéz napok várnak. Nehezen viselte az állapotát. Tanításkor a férje támogatására volt szüksége, mert a fegyelmezetlen tanulók rendetlenkedése nagyon megviselte. Várta, hogy pihenhessen egy kicsit. Elhatározták, hogy az elmaradt nászutat pótolják. Egyetlen jó barátja, Mózes közbenjárásával, segítségével jutottak el Borszékre. Rózsa testvérbátyja vitte el őket aprócska Trabantjával. Rossz utat választott, s a kis kocsi minduntalan belebotlott egy-egy hatalmas sziklába. Nehezen haladtak. A Trabant sűrű-sötét füstöt püfögött ki magából. Késő estére mégis megérkeztek. Rózsa egyáltalán nem élvezte a kiruccanást: fázott, és mindegyre kipakolta azt a keveset is, amit megevett. Lesoványodott. Olyan pici, sovány, aranyos teremtés lett a nagyon várt baba is. Végig dolgozott. Olyan, hogy szülési szabadság, nem volt.

December végén megérkezett az angyal hozzájuk első leánygyermekükkel. A hideg, vizes lakást nem tudta jól felmelegíteni. Félt, hogy az érkező hölgyek megfáznak. De az érkező baba olyan edzett volt, hogy általában tizennyolc fokos hőmérsékleten fürödtek. Rózsa a gyereket gondozta; szeretgette, nevelgette, együtt fogadták az iskolából hazatérő édesapát. Mert azon kívül, hogy megtartotta az óráit, sok időt töltött a tanulókkal azon kívül. Petőfi-évfordulóra készültek egy jól összeállított műsorral. A Tatárt felváltó, nagyon román, oltyán igazgató, meg a méregfogát mutogatni kezdő párttitkár magához rendelte.

- Akarom látni, milyen versekből állította össze a műsort.
– Most nincs nálam – jelezte Kálmán.
– Rendben van, de várom, hogy még ma elhozza.
Magasra az ágyban és elvitte, vagy elküldte. A lényeg szempontjából mindegy volt. Nemsokára az igazgató vitte vissza a műsort, és ezzel a szöveggel adta át Kálmánnak.

– A műsort engedélyezzük, megtarthatjátok az előadást, de a szornyu ido(szörnyű idő) nem lehet benne a műsorban.
Elővett a zsebéből egy újságot, Kálmán elé tartotta, s néhány aláhúzott sorra mutatott.
– Nézd meg, mit írnak itt! És Kálmán olvasta: „Petőfivel nem büszkélkedik a világ, mert Petőfi csak a magyarok költője”.
Befejezésül csak annyit kérdezett:
- Hát Eminescu?

Az akkor megnyilvánult konfliktus egyre gyakoribbá, élesebbé vált közöttük. A Petőfi-műsornak igen nagy sikere volt. Ez arra ösztönözte Kálmánt, hogy más előadásokkal is készüljön. Még egyszer megbizonyosodott arról, hogy ezek a tevékenységek eredményesebbek, mint a tanórák. Ezt az ellenségek is tudhatták, azért akarták lehetetlenné tenni őket. De Kálmán nem adta meg magát, és folytatta olyan eredményesen, mint ahogy elkezdte. Annál is jobban boldogult most, mert a megszerzett gitárok használatával a fiúk még vonzóbbá, még élvezetesebbé tették szerepléseiket.

Egyik alkalommal Kerebesre vitték el varieté műsorukat. Megtartották az előadást, s azután a gyerekek engedélyt kaptak szabad falulátogatásra, s olyasmi történt, amire Kálmán egyáltalán nem gondolt. A kocsmát látogatták meg, és élvezettel kóstolgatták a kerebesi hegyek ízletes levét. Természetesen büntetésüket megkapták ezért, de Kálmánnak is volt része a történtekben, mert magukra hagyta, és nem ellenőrizte őket. Vonzották a kárásztelki szép tanítónők, és veszettül, önfeledten táncoltatta, szórakoztatta őket. Az idő gyorsan telt, sötétedett, és indulni kellett haza. Kálmán azért örvendett, hogy a tanulók hangulata semmivel nem volt rosszabb, mint amikor elindultak. Az is elégtételül szolgált, hogy ezeken a kiruccanásokon mérhette fel, mennyire eredményes a nevelőmunkája. Majd később még egyszer ellátogatott Kerebesre. Akkor a néptanács titkárával, aki ugyanúgy élvezte a csatangolást, mint Kálmán tanár úr. Összetalálkoztak véletlenül egyik délután, s hogy ne unatkozzanak, gyalogosan elindultak az eléggé távoli faluba. Nem az iskolába mentek, hanem a néptanácshoz, s meglepetésükre ott egy lelket sem találtak, de olyan késő, sötét éjszakán haza nem indulhattak, s a durva asztalokon, székeken töltötték az éjszakát. Reggel fáradtan, összetörten érkeztek haza.

Kálmán kis felesége türelmesen végezte a házi teendőket, minden percét a gyermek gondozásának szánta. Eszébe sem jutott, hogy férjének felrója ezeket az elmaradásokat, de ha egyszer-egyszer együtt mentek el egy esti, vagy egy táncos délutánra, oroszlánszemmel követte, hogy felesége mennyire adja át magát táncosának, és abban mindig kifogásolnivalót talált. Azt rendszeresen marakodás követte. Sokszor annyira elmérgesedett a dolog, hogy Kálmán erőszakkal vitte haza Rózsát. És nem is csak a kollégák társaságában fordult ez elő. Ha távolabbi férfikörből akadt valaki, aki merte felkérni Rózsát egy táncra, a jól ismert kirohanásokkal tiltotta meg feleségének a táncot, vagy akkor is a korai távozást kényszerítette ki. Ezért Rózsa nem is szívesen ment vele a szórakoztató rendezvényekre. Ezek nem szórakozást, kellemes időtöltést jelentettek számára, hanem inkább szenvedést, nehezen viselhető gyötrelmet. Családi életük annyira megromlott, hogy Rózsa - anélkül, hogy Kálmánt megfenyegette volna - a válást forgatta az agyában. De a gondolatot elvetette, nem akarta apa nélkül hagyni gyermekeit. Akkor már második kislányuk, Borika is megszületett. Kálmán el sem tudta volna viselni, hogy lányai nélkül élje további életét. Abban, hogy együtt maradtak, Rózsának volt nagyobb érdeme. Továbbra is ő volt a család lelke. Ő volt a beszerző; a bányatelepen állt ki hosszú sorokat, hogy élelmet szerezzen a családnak. Kálmán a legegyszerűbb segítséget sem nyújtotta neki. A gyerekekkel szívesen és szerető szívvel foglalkozott. Nem maradhatott el az esti mese, melyeket Kálmán rögtönzött, és ragyogott az arcuk, mikor a gyerekek magukra ismertek bennük.

– Tatuska, azok mi vagyunk – ugrottak.

Nagyobbik lányuknak, Anikónak, nyugtalan csecsemőkora volt. Görcsök kínozták, keveset szopott, s a fránya görcsök miatt az orvoshoz is sokat jártak. Kálmán vitte-hozta, aggódásai miatt kinevette az orvos. Határozott egyénisége már akkor meglátszott. Ami nem tetszett neki, attól kézzel-lábbal menekült. Az óvodából úgy érkezett haza, hogy az óvó néni nem is vette észre. Az iskolában megmutatkoztak képességei. Az alsó osztályokban már kiváló fogalmazásokat írt, Kálmán meg azokat úgy értékelte, hogy azokban a jövendő magyartanárja mutatkozik be. Nagyon sajnálta ő is, meg Anikó is, amikor ez nem valósult meg. De miért nem? Az ő hibájából. Azokat az éveket élték, amikor magyar szakra öt-hat diákot vettek fel a majdnem száz jelentkezőből. Sem Kálmán, sem gyermeke nem volt biztos abban, hogy abból az öt helyből egyet pont ők foglalnak el. Anikó úgy döntött, hogy nem jelentkezik a felvételire. Barátnői beszélték rá, hogy velük együtt menjen a közgazdaságira. Ő elfogadta, a fellegvári egyetemen kezdte tanulmányait, s a Budapesti Közgazdaságtudományi Karán fejezte be.

Borika a kisebbik lányuk. Már születése órájában ölébe vehette Kálmán. Gyönyörű, szép arcát örökre emlékezetébe zárta. Nyugodt, csöndes gyermek volt. Mivel Rózsának nem volt elég, a szomszéd tehenének tejére szorult. A kis üvegecskét mindig kiürítette. Nevelésüket, gondozásukat alkalmazott leányra bízták, mert ők dolgoztak. Minden dalt, ami éppen sláger volt, megtanultak. Kálmán azért is hálás volt nekik, hogy sok szép magyar népdalt tanítottak meg gyermekeinek. Éppen mikor elköltözni készültek, Kálmán az erekfői, Borbála meg a magurandi kórházban feküdt. A gyerek sárgasággal. A kórházi ételekből semmit meg nem evett. Nagymamája járt be hozzá a napi koszttal. Az iskolában nem volt olyan szorgalmas és törekvő, mint a nővére. Későre ért be, de attól kezdve megmutatta, mennyire határozott, kitartó és nagy akaraterővel rendelkező személyiség.

Kálmánnak mindig gondja volt rájuk, még a kis ruhácskákat is ő vásárolta nekik. De azon kívül szinte semmit. Számára csak az iskola létezett, a tanítás és a maga szakmai képzése. Felfedezte, hogy Sarmadomb igen gazdag néphagyományokban, hogy az a nagyközség, amelynek jó kilátása volt a világra, ragaszkodik szokásaihoz, értékes, gazdag hagyományaihoz. Elkezdett foglalkozni velük, elkezdte - a tanítás mellett - gyűjteni, tanulmányozni azt a felbecsülhetetlen értéket. Az lett munkájában a másik támadható pont. A politikai hatalom követni kezdte ez irányú munkáját, és igyekezett is mindenképpen lehetetlenné tenni. Egyik éjszaka – pont tizenkét óra volt – kopogtak az ablakán. A kisbíró volt.

– Tanár úr, a titkár elvtárs hívatja a néptanácshoz. Hozza magával a magnetofonját is!
– Jó, Ferenc bácsi. Öltözöm, és megyek.

A fogadás egyáltalán nem volt szívélyes. Senki nem várta, senki nem kínálta hellyel. Megállt az ajtó előtt, és várta, hogy a főnöknek méltóztassék őt behívni. De egyáltalán nem méltóztatott neki. Kálmán egész éjszakáját ott töltötte az ajtó előtt. Majd csak kora hajnalban, mikor már virradt, nyílott az ajtó, és kikukkantott rajta a mindenható.

- Elmehet haza, máskor fogunk találkozni, s elmondom, hogy miért hívtam.

Így sem vele nem állt szóba, sem a magnetofonját nem hallgatta ki. Kálmán pedig úgy döntött, hogy kutatómunkáját - minden fenyegetés ellenére – tovább folytatja. Azon csodálkozott, miért foglalkoztatják őt a pártpolitika propagandistájaként. Alapszervezetekhez járt havonként, és magyarázta a párt politikájának lényegét. Otthon meg nem volt egy kályhájuk, hogy a mindennapit el tudják készíteni. A főnök döntött a gázpalackok odaítéléséről, s Kálmán hiába igényelte, neki sohasem jutott. Egyszer aztán ők is megkapták, s mikor Kálmán véletlenül összefutott a titkárral, az megkérdezte.

- Meg van elégedve, Egress elvtárs? Azt jegyezze meg magának, hogy a palackot nem maga, hanem a felesége kapta.
Kálmán elnevette magát, és csak annyit mondott:
- Igazán nagyon megbüntetett, kedves titkár elvtárs.

Előző oldal amatőr