A teszt

A jövő útjai / Novellák (1274 katt) Ebenezer
  2016.03.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

Rob lustán ásítva nyitotta fel a szemét, és olyan kipihentnek érezte magát, mint már régen nem. Nem is emlékezett rá, hogy ennyire kialudta volna magát az elmúlt pár hónapban, még a hétvégeken sem. Semmi kedve sem volt felkelni, a puha ágy úgy ölelte, mint barátnője szokta, de ma mégis muszáj volt bemennie az irodába a Seymour szerződések aláírása miatt. Egyelőre azonban ezzel mit sem törődve, hanyagul oldalra fordult és kibámult az ablakon. Napfény játszott a fa lombja közt, amely közvetlenül az ablaka előtt állt, és levelek fodrozódtak az enyhe szélben.

- De jó is lenne, ha minden reggel ilyen nyugodt és csendes volna – sóhajtott fel magában, majd az ébresztőórára pillantott, amely karnyújtásnyira állt tőle a kisasztalon. A kijelzőn 9 óra 39 perc villogott, jelezvén, hogy áramszünet volt az éjszaka. A mosoly nyomban lelohadt az arcáról.

- A fenébe! Elkéstem!

A találkozó pontosan 9 órakor kezdődött a belvárosi irodában, amely a legnyugodtabb napon is legalább 35 perces autózásra volt, busszal és földalattival pedig valamivel több, mint egy óra kellett. Rob a fürdőszobába sietett és megmosakodott, a borotválkozást ezúttal kihagyta, ugyan majd kap egy-két megjegyzést érte a titkárnőktől, de ez most nem számított. Miközben kapkodva öltözni kezdett, mobiltelefonján Gillardot hívta, a kollégáját, hogy próbálja meg húzni egy kicsit az időt, míg megérkezik, ám Gillard nem jelentkezett.

Nyakkendőjét meg sem kötve lerobogott a lépcsőn és kilépett a garázs előtti felhajtóra, kicsengő mobiltelefonját a vállával tartva, kocsi kulccsal a kezében. Ám DeMarco sem vette fel a telefont, pedig ő volt az abszolút viszonyítási pont a cégnél, aki talán egy nap feleségül veszi a mobilját, ha ugyan már meg nem tette titokban. Beült a kocsiba és a telefont a tartóba helyezve a titkárnőjét tárcsázta. Még kicsengett, amikor kopott Buickjával kifordult az utcára és gázt adott. Szerencsétlenségére már az első piros lámpa megállította a pár száz méternyire lévő sarkon, és csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy a mobiltelefonja még mindig hiába csengeti Mary Bokowsky számát. Ezt már felettébb furcsállta, és ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett a kormánykeréken.

Egyetlen autó sem keresztezte útját és Rob azon volt, hogy áthajt a kereszteződésen, amikor végre zöldre váltott a lámpa és ő elindulhatott. Automatikusan benézett a keresztutcába, hátha valami siető őrült még át akar száguldani a piroson, de egyetlen járművet sem látott. Körülnézett és tulajdonképpen senkit sem látott, csak a teljesen néptelen utcát. Parkoló autók, bezárt üzletek és lehúzott rolók bámultak rá. Szerda reggel kilenckor határozottan különös volt ez az üresség. Rob egy új számot választott a telefonregiszterből és hosszasan csöngette. De a barátnője, mondhatni már menyasszonya, Helen, sem vette fel.

A férfi gyanakodva megállította a kocsit az út közepén és lassan kiszállt. Továbbra sem látott senkit: se egy sétáló embert, se egy mozgó autót. Mélységes csend vette körül és enyhe szellő fújt az arcába. Körbepillantott az utcán, és végigsiklatta szemét a bezárt boltok során, amelyeknek pedig nyitva kellett volna legyenek. A közelben lévő buszmegálló is néptelen volt, a mellette álló újságosstand pedig csukva állt. Bizonytalan mozdulattal benyúlt a telefonjáért és a vállalata központi számát hívta, majd az automata hangját hallva a kezelőt kérte. Senki nem vette fel a telefont. Pár pillanat töprengés után határozott mozdulatokkal bepötyögte a rendőrség számát, de ezt a hívását sem fogadta senki. Megpróbált higgadt maradni, ám érezte, hogy a gyomra összeszorul, ezért visszaült az autóba és maga elé bámult. Bekapcsolta a rádiót, de akárhány állomást is állított be, csak sistergés jött a hangszórókból. Lassan előregördült a járművel, menet közben jobbra-balra tekingetve, és hamarosan megtalálta, amit keresett. A leparkolással mit sem törődve egyszerűen hátrahagyta a kocsit, majd belépett az éjjel-nappal nyitva tartó vegyesbolt ajtaján.

- Van itt valaki? – kiáltotta kissé visszafogottan Rob az üresnek tűnő üzletben, nem akarván nagyon lejáratni magát, ha mégiscsak van odabent ember. De nem kapott választ, csak a közelében álló hűtőszekrény halk búgását hallotta.
- Van itt valaki? – ismételte meg, ezúttal teljes hangerővel, ám ezúttal is csak a fagyasztó hangja felelt.

Körbejárta az üzletet, de tényleg nem volt bent senki. A pulthoz lépve megnézte a napilapokat – a tegnapi dátum állt rajtuk. Az irodahelyiség nyitott ajtaján át egy telefonkészüléket látott az asztalon. Még mindig a szokásai által vezérelve körbenézett, hogy senki nem látja-e, majd átlendült a pult fölött.

- Hahó! – kiáltotta és belépett az üres irodába.

Felemelte a kagylót és tárcsázta a vállalat számát, majd, miután senki nem jelentkezett, megpróbálta ismét a rendőrséget – hiába. Majd sorban hívta Helent, Gillardot, DeMarcot és Bokowskyt. Egyikük sem vette fel. Hirtelen ötlettől vezérelve saját számát tárcsázta.

- A francba – jegyezte meg csalódottan, amikor pár pillanattal később felcsendült az ismerős csengőhang a zakózsebéből.

Rob kisétált a kocsijához, amely nyitott ajtóval és járó motorral várta pontosan abban a helyzetben, ahogy otthagyta. Már nem félt, és ijedtnek sem érezte magát, egyszerűen csak zavart volt és értetlen. Mi történhetett? Hol van mindenki? Miért nem veszi fel senki a telefont?

Továbbra is az iroda felé igyekezett és közben benézett az egyik legforgalmasabb metróállomásra, illetve végigjárt pár ismert üzletet, éttermet. Mindegyik teljesen néptelen volt, sehol sem talált egyetlen élő lelket. Megállt a vállalat irodaépülete előtt, de a kapuk zárva voltak, a biztonsági szolgálat sem bukkant fel a csengetésre. Az egyik gyorsétterem előtt elhaladva eszébe jutott, hogy éhes és magához vett pár kihűlt szendvicset, amelyeket a motorháztetőn ülve fogyasztott el. Továbbra is csend volt és mindenfelé elhagyatott, üres utcák vették körbe. Minden remény nélkül még egyszer sorban hívni kezdte a telefonjában lévő tárolt számokat, mígnem a végére ért. Az összes hívása sikertelen maradt ezúttal is.

Az estét a Kempinsky Hotel elnöki lakosztályában töltötte, majd másnap reggel öreg Buickja helyett egy tűzpiros Porschét választott magának egy előkelő autószalonból. Szándékában állt fizetni, de sajnos nem volt, aki átvegye tőle a pénzt. Az üres városban tényleg jó hasznát vette a sportkocsinak, csak úgy repesztett a kihalt körutakon és főutcákon. Persze egy idő után már nem találta annyira izgalmasnak a pirosokon való áthajtást és a sebességkorlátozó táblák negligálását. Sőt, másnap estére már a Porsche motorhangja sem duruzsolt olyan szépen. Akármerre is járt, sehol nem találkozott sem emberekkel, sem állatokkal. Mélységes csend vette körül a bevásárlóközpontokban, a reptéren, a vasútállomásokon vagy akármelyik szállodában. Tulajdonképpen semmi reménye nem lehetett, de beugrott Helen lakására. Persze teljesen üresen találta. Hanyatt dőlt a széles franciaágyon és sokáig bámulta az üres plafont.

Három hónap telt el anélkül, hogy akárcsak megpillantott is volna egy teremtett lelket. Rob mostanra már egyáltalán nem élvezte a helyezet nyújtotta lehetőségeket, amelyek pár héten át olyan jól elszórakoztatták. Inkább unta a dolgot, és egyre ritkábban jutott a konzerveken kívül más élelmiszerhez. Lassan elromlottak az elektromos berendezések, a mobilja már hetek óta nem működött, a benzinkutak pumpái leálltak, nem volt utcavilágítás és a liftek sem repítették fel a hotelek luxusszobáiba. Kihűltek és bezavarosodtak a medencék, a legtöbb finomság szavatossági ideje lejárt, kezdett mindent belepni a por és gazosodtak a parkok. Hidegre fordult az idő, közelgett a tél. Mindazonáltal a legnagyobb problémát mégis az okozta Rob számára, hogy egy szemernyivel sem lett okosabb arra vonatkozólag, hogy mi is történt azon az áramszünetes éjszakán, és ő miért nem ott van, ahol a többiek.

December 31-e volt, a Fehér Ház Ovális irodájában ült, egy elegáns kanapén. Előtte, az alacsony dohányzóasztalon, egy méregdrága pezsgő, valamint egy pisztoly pihent. Aranybuborékok szálltak fel a pohár aljáról, a férfi csendben bámulta őket egy darabig, majd nagyot kortyolt a fenséges italból. Kézfejével megtörölte a száját, és a fegyver után nyúlt. Meglepte a fém hűvössége és a tárgy súlya, pedig ő hozta ide pár órával korábban egy biztonsági szoba felfeszített szekrényéből. Egy kicsit forgatta a fegyvert, mintha csak töprengene, vagy bátorságot gyűjtene, ám legbelül már régen eldöntötte, mit fog tenni. Majdnem fél éve volt teljesen egyedül és semmi nem utalt arra, hogy ez megváltozna a jövőben. Hátradőlt a kanapén, felbámult a díszes plafonra, majd a halántékához emelte a pisztolyt, és mindennel megbékélve meghúzta a ravaszt.

Rob úgy ugrott fel az ébresztőóra berregésére, mintha puskából lőtték volna ki. 7 óra 16 perc világított folyamatosan a kijelzőn, amikor végre lenyomta az iszonyú lármát. Azért állította be ilyen hangosra, mert ma élete legfontosabb szerződésének aláírása várt rá, nem alhatott el. Nyomban az ablakhoz ugrott és kinézett. Egy kék Ford húzott el épp az utcán, és Dylan, a szomszéd öregúr, jött hazafelé a sarki boltból, ahogy tette ez hosszú évek óta minden reggel, hóna alatt az aznapi újsággal. Aztán meglátott további embereket, ahogy mindenki tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett, és hangosan felsóhajtott.

Az irodában mindenki roppant mód csodálkozott Robon, talán még sosem látták ennyire feldobottnak és vidámnak. Persze először mindenki a Seymour szerződésnek tulajdonította az egészet, de amikor pár perccel kilenc előtt lemondták a találkozót és Rob kedve egy fikarcnyit sem változott, néhányan kezdtek rosszat sejteni. Ő azonban nem törődött velük, mindenkire mosolygott és a kollégái hátát lapogatta. Együtt ebédelt Helennel, és végre vette a bátorságot, hogy megkérje a kezét. Minden olyan fantasztikusan alakult, és estére a férfi szinte teljesen elfelejtette az ostoba álmot. Csodálatos éjszakát töltött együtt menyasszonyával és oly édesen aludt el, mint egy boldog kisgyerek.

Másnap reggel iszonyatos fejfájással ébredt, és sajgott a háta. Először fel sem fogta, hol van, majd felismerte a filmekből is oly gyakran látott helyszínt… az Ovális irodát. Megérintette a halántékát és rögtön felszisszent. A golyó horzsolta seb még friss volt, habár már alvadt vér borította. Aztán meglátta a padlón heverő pisztolyt és a félig üres pezsgőspoharat, amelyben már nem voltak szénsavbuborékok. Világos volt odakint, enyhe szellő lengett, és hó szállingózott odafentről. Elbotorkált a mosdóba, hogy szemügyre vegye a sebet a fején. Minden valószínűség szerint rosszul tartotta a fegyvert, ami a lövés erejétől még jobban elfordult, így a lövedék csak végigszántotta a bőrt, de ahhoz elég volt, hogy elveszítse az eszméletét.

- Nagy pancser vagy, barátom – mondta a tükörképének, és keserűen elmosolyodott.

Lemosta a halántékát, majd rendbe szedte magát, amennyire csak tudta. Zúgott a feje, és össze volt zavarva. Visszasétált az irodába, és felhajtotta a pezsgő maradékát. Maga elé tette az üres poharat és elmélázva bámulta.

- Vajon most álmodom, vagy ébren vagyok? – kérdezte magától.
Belecsípett az alkarjába és fájt neki.
- Persze, hiszen a fejem is majd széthasad – nyögte magában.
Tovább ücsörgött és farkasszemet nézett valamelyik elnökkel, aki a falon lógott.
- Mit mond, uram? – kezdte félhangosan a kép felé. – Úgy érti, ha most álmodom, és tudom, hogy álmodom, akkor elvileg megváltoztathatom az álmomat? Ez érdekes gondolat, elnök úr!

Rob újra otthon volt, ahol ez az egész rémálom elkezdődött. Hanyatt feküdt az ágyán és behunyta a szemét.

- Most háromig számolok, és mire kinyitom a szemem, minden ismét normális lesz. Ha nem, akkor nem álmodom. Egy…
Hihetetlen csend vette körbe, még a szél is elhalkult odakint.
- Kettő…
Könnyűnek érezte magát, és mintha az elmúlt fél év nem is történt volna meg.
- Három…

Várt még pár másodpercet, majd felpillantott a mennyezetre, ám ugyanott volt, ahol pár perccel ezelőtt. Csalódottan kiporoszkált az üres utcára, beült régi Buickjába, és elhajtott az autószalonhoz, ahol korábban a Porschét találta. Volt ott egy vadonatúj, éjfekete változat is. Elfordította a kulcsot és óvatosan kigurult az útra, majd a sebességkorlátozásokat mindenhol precízen betartva komótosan elkocsikázott a Miller sugárút végéhez.

Felszállásra készülő repülőgépként állt a széles utcán, pedig valójában sokkal inkább érezte magát vadnyugati párbajhősnek. Pár pillanat múlva erősen megragadta a kormánykereket, tövig nyomta a gázpedált, és amikor a motor úgy bőgött, mint egy vadállat, felengedte a fékpedált. Az áramvonalas sportkocsi kilőtt, és alig tizenöt másodperccel ezután maximális sebességgel száguldott a nyílegyenes úton. Rob ha akarta volna, sem látta volna az elsuhanó épületeket, de nem is törődött ezzel, mivel egyenesen előre koncentrált, a majdnem háromszáz kilométer per óra sebességgel közeledő Harris felüljáró tömör, vasbeton tartópillérére. Semmit sem érzett, csak egy tizedmásodpercig tartó lebegést, majd körbevette a sötétség.

Az ütközés brutális csattanása csak pár másodpercig visszhangzott a felüljáró alatt, majd a környékre visszazuhant a mérhetetlen csend. A kocsi egyik égnek álló kereke talán egy teljes percig pörgött a szétszakadt tengelyen, aztán lassan megállt, és ezúttal tényleg minden mozdulatlanná meredt.

- Michael, Michael! A tesztalany ismét öngyilkosságot követett el! Közbelépjek?
- Hagyd csak, Gabriel! Ez már a második, úgyhogy tényleg meg akar halni. Nincs benne elég életösztön.
- Pedig ez idáig ő tartott ki a legtovább.
- Nos, ígéretes volt, de végül ugyanaz történt, ami a tizennyolc eddigi alannyal. Pedig ő szinte mindent készen megkapott.
- Ez roppant elkeserítő. Mit tehetnénk másképp legközelebb?
- Talán…, nos, talán megfontolandó lenne a professzor javaslata, hogy ne egyedül, hanem párban teszteljük őket.
- Úgy érted, ketten legyenek? Az sokkal problémásabb lehet.
- Minden bizonnyal. Ugyanakkor esetleg működhet. Egyébként kik lennének a következők a listán?
- Egy pillanat... azt mondja, hogy van egy Eva, és egy bizonyos Adam.
- Érdekes nevek. Rendben, akkor próbáljuk meg velük. De ezúttal ne legyenek autók és fegyverek!

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 3 db)