2057 - Európa romjain: IX. novella – Orkán
A Pulyka motorja úgy harákolt, mint egy öregúr. Szárnytartói között vadul fütyörészett a megbolondult időjárás jeges lehelete. Jurátus zászlós meg ordibált, mint rendesen szokta volt.
- Alássan, retek hideg van! Mi az anyja kínja folyik itt így szeptemberben?!
A frissen őrmesterré előléptetett Koronov nagyban dalolászott.
- Ó, mely sok tank süllyedt az nagy Balatonba-ha-ra-ha-ra-ha-ha…
Folytatni nem tudta, mert a szél az arcába vágta sálját.
Fenyvesi, akinek azóta már visszakegyeskedett jönni a látása, idegesen vizsgálta a lőszeres rekeszeket. Az osztag nagy része, köztük a parancsnokság is bent rekedt a körülzárt Alsónémedin, nekik készültek lőszert, kötszert és élelmet vinni. Egy éppen kitörő nyárvégi vihar kellős közepén. Zseniális.
A puffadt Antonov csillagmotorja szikrázva kezdett el egyre erősebben dohogni. A két katona beszállt, s az őrmester megpaskolta a pilóta vállát.
- Misi, ha végeztünk, meghívlak egy felesre!
Jurátus bájosnak nemigen nevezhető vigyorral hátrafordult.
- Delani, Ludwig, kapaszkodjatok!
A Pulyka nekifutott és a vasszínű felhők közé ugrott.
…
Sárgán villogott az ég alja. A Pulyka, alig hatvan méteren repülve, hevesen reszketve küzdött az elemekkel, a zászlós pedig a kilátás korlátozottsága miatt dühöngött.
- Rohadjál meg, te tetű!
A vihar válasza egy nagyon határozott széllökés volt. A limezöld kétfedelű papírsárkányként libegett az üvöltő orkán közepén, Fenyvesi pedig a raktérben a gépéhez hasonló színű arccal próbálta nem elhányni magát. Koronov a másodpilóta helyén egy autóstérképpel bajlódott.
- Hol anyámban… ja, itt. Elvileg most vagyunk a trafó felett – nyújtotta el az utolsó szót, ahogy kifelé nézett. – Meg is van. Enyhe jobbkanyar… oké. Fenyvesi, élsz még?
Valami furcsa bugyborékolás volt a válasz.
- Ez most meghalt, vagy széthányta a rakteret? – vetődött fel a kérdés.
- Hátramegyek kicsit ápolni a gyomrát, már ha lehetséges. Tudod tartani az irányt?
- Persze, öcsém!
Koronov kicsatolta a biztonsági övet, lerakta a térképet és hátrament. Alig csukta be az ajtót, amikor valami iszonyatos dörej rázta meg a gépet.
- Jurátus, mi a redva volt ez?
- Ludwig, ellőtték a combom, azonnal vedd át a gépet!
Amaz már ugrott is vissza a fülkébe. Minden csatakos volt a vértől, a pilótafülke alján egy péklapátnyi lyuk tátongott és valami folyadék ömlött az elszakadt kábelekből. A hidraulika egy részének lőttek. Fenyvesi zöldellő arccal nézett be.
- Mi van itt?
- Az van itt, hogy ápold le a zászlóst! – ordított Koronov, miközben próbálta saját kabátjával elszorítani a fröcskölő combsebet. Szegény Jurátus így nem él sokáig – gondolta.
Amikor Fenyvesi hátrahúzta a vérző pilótát, az ex-szobafestő bevágódott az ülésbe, és teljes gázt adott. A Pulyka keservesen sivított, vázszerkezetét egyre több lövedék érte a fokozódó intenzitású gépkarabélytűzben.
- Fogjatok meg valamit! – kiáltott hátra, majd szinte a mellkasába húzta a kormányszarvat.
Két másodperccel később megszűnt a légvédelem tüze. A legrosszabb viszont még hátravolt…
…
Feltűnt a víztorony – csúnya, acélszínű spóratartó. Mellette egy nagy, lángoló gumiabroncsokból kirakott, a Szabadság tér felé mutató nyíl. Volt ott még valami. Egy nagy, vörös ponyva.
- Bakker! – fordult hátra Koronov. – Fenyvesi, készülj, mert sebesülteket is kell felvennünk!
- Na, ne szórakozz!
- Nem én! Jurátus vérzik még?
- Már nem, de még él, még mielőtt megkérded.
A Pulyka már alig akart repülni – szárnyai, mint a szita, a kormány csak nagy ráncigálásokra mozgatta a vezérsíkokat. A férfi legalább huszadik hálaadó imájánál tartott, amiért nem gyulladt ki a gép – még jó, hogy anno ráerőszakolta Jurátusra az üzemanyagtartályok páncélozását.
Végre meglátták a főutat. Kettészakadt autók, még lángoló házak. Fenyvesi bemászott a fülkébe.
- Hogy a fenébe fogunk mi itt leszállni?
- Te sehogy, én valahogy – volt a kurta válasz.
A nő szíve szerint felképelte volna Koronovot.
A Zöld Sas romjaiból két piros és egy kék jelzőrakéta röppent fel. Bárki is lőtte fel, legalább velük van, ha tudta a megbeszélt jelet. A zúgó repülő dörögve kezdett ereszkedni, bár motorja alig hallatszott a kezdődő jégverésben. Még ez is. Még öt méter volt a földig, amikor…
- Áááá! – rántotta fel az őrmester a gépet, a Pulyka sárgára mázolt hasa alatt pedig egy RPG robbanófeje süvített el.
Nem sokon múlt.
Rögtön utána egy géppuska kezdett el recsegni, a ponyva pár pillanat alatt tele lett lyukakkal. Kész csoda volt, hogy nem talált el semmi fontosat. Fenyvesi az egyiken kidugta a gépkarabély csövét és viszonozta az ólomzáport. Az acélharkány inkább befogta átforrósodott kereplőjét, ahogy kétfős legénysége szembesült az Antonov harapósabb utasával.
A rögtönzött sebesültszállító végül leszállt, bár Koronov olyan keményen odacsapta, hogy a gumiabroncsok csaknem szétrobbantak. A motort nem merte leállítani – talán nem is tudta volna újraindítani. Amint megállt a gép, rátört a köhögési roham, s szájában vér ízét érezte.
Hatan rohantak elő a romok közül – négyen közülük hordágyakkal. A gépet megpróbálták minél hamarabb kirakodni, s ez úgy-ahogy sikerült is az egyre agresszívabb szélviharban.
Közben az ellenség folyamatosan lövöldözött, de az egyik saját géppuska mérges csaholása elcsitította az irányzott lövések jó részét.
- Jurátus, kész a rakodás! – paskolta meg a gép oldalát Weiss százados, majd beszállt. Meglátta a sebesültet.
- Ki vezet? – rémült el.
- Szás, én vagyok az! – Koronov acélos erejű hangja túlzengte a vihart. – Ülj be ide mellém!
Teljesen előretolta a gázkart, mire a Pulyka, most már nehezebben, de újra futni kezdett…
…
Másnap a század körbezáratlan fele őket kereste. Az Antonovot autópályára zuhanva találták meg, a túlélőket tőle nem messze, egy betonkeverőben rejtőzve.
Csak hárman éltek: Weiss, Fenyvesi és Koronov. Az egyik sebesült fejét egy golyó járta át, a többiek, Jurátussal egyetemben elvéreztek, illetve belehaltak a becsapódásba.
Azonnal kórházba vitték őket…
