Nem hallgatok
Úgy akarok most beszélni,
hogy szavam ne hallja senki,
szeretem a végleteket,
ellentétben van az élet.
Zöld a búza, aztán szőke,
és fehér liszt lesz belőle,
van belőle éppen elég,
de kenyeret nem süt a pék.
Csendes a víz, aztán kiönt,
egyszer lent vagy, máskor meg fönt,
kemény a jég, de elolvad,
az őz szelíd, a medve vad.
Nem éhes, és mégis eszik,
egyszer sokat, máskor semmit,
buta vagy, pedig tanultál,
mért rohan, ha úgyis megáll?
Kicsi voltál, nagyra nőttél,
adtad magad: nem kellettél,
ember vagy, de embertelen,
látok, pedig rossz a szemem.
Nem sietek, de haladok,
marasztalnak, nem maradok,
lentről nézek a magasba,
rohanok, s nem érek oda.
Mindent látok, ami nincsen,
ott vagyok, pedig eljöttem,
megélem az élhetetlent,
csak a szemétdombon van rend.
Az udvarom kicsi, nem nagy,
kergettelek, mégis itt vagy,
járj serényen, ne légy lusta,
jövőbe nézz, ne a múltba!
Férfi vagyok, a nejem nő,
semmit nem hoz, ha haza jő,
szegény voltam, gazdag vagyok,
nem hallgatok: mondok-mondok.
