Linktár

Volt egyszer egy Radarbrigád

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Történik 2027. december 11-én, valahol Budán…

Egy kisebb, ötfős csoport melegedett az egyik elhagyatott, megrongálódott épületben. Ettek, méghozzá az illatokból ítélve halat. Várták, hogy végre lenyugodjon a Nap, hiszen ha most mentek volna ki, az ózonpajzs hiányában a földfelszínt elérő ultraibolya sugárzás ropogósra sütötte volna őket, még mielőtt a szomszéd házat elérték volna. Az egyik hangosabban csámcsogó, ázsiai kinézetű, borostás alak beszélni kezdett:

- Na, szóval, az a harci helyzet, hogy szerintem ma el tudjuk ejteni azt a medvét. A nyoma még meglehetősen friss és gondolom, még ő is enne valamit a durmolás előtt. Vélemények?
- Nekem lenni az – szólalt meg egy mély basszushang igencsak érezhető orosz akcentussal –, hogy mi tenni ki valami mertvyy… izé, döglött, aztán várni, mikor jönni a nesti.
- Nekem tetszik Farkas terve – bólintott egy pattanásos, ifjú golyószórós kóborló. Szőke haja arcába lógott, ahogy a pontyot ette.
- Nos, így állunk – summázta az esetet az elsőként megszólaló. - Akkor kerítsünk valami csalit!

Amikor a Nap lement, kiléptek a házból. Az addig őrködők is csatlakoztak hozzájuk, így számuk nyolcra duzzadt. A golyószórós visszaugrott a házba, ahogy megérezte a hideget a védőruhán keresztül.

- Á, mi ez a töketlenül hideg?!
- Milyen kholodnyyról beszélni, Dráva? Én nem érezni semmit – válaszolt Farkas, baltáját lóbálva, melyre Б-336 Псков (B-336 Pskov) felirat volt felvésve. – Lenni tök jó idő.
- Max mínusz hat vagy hét fok van – replikázott egy rombolópuskás figura, akinek ruhaujjára egy nagy V betű volt felvarrva, és védőruhája alatt az 1812 nyitány ment egy fülhallgatón keresztül.
- Inkább mínusz hatvanhét… – rázkódott a hidegtől Dráva.
- Oszd el tízze’, pupák, és maradjá’ csendbe! – szólt rá egy vidékinek tűnő, mozdonynyi figura, karjában egy tuningolt AK-63D-vel.

El kezdtek menni a hóban. Az atomháború ebben az egyben jót nyújtott: visszaadta a havat a háború előtti globális felmelegedés miatt eme csapadékfajtát nélkülöző Budapestnek. Már amennyi maradt belőle. Merthogy legalább egy atombombát kapott. Például a rombolópuskás alak látta is a nukleáris tömegpusztító fegyver gombafelhőjét azon a szörnyű napon. Éppen ez járt a fejében, amikor meglátta a bestia nyomát és Állj!-t jelzett felemelt karjával. Az ázsiai alak, neve szerint Szamuráj, lehajolt és megnézte. Gázálarca bepárásodott.

- Nemrég még itt volt, Venator, ellenőrizd a puskát!

A latinul „vadász” jelentésű nevet viselő kóborló letérdelt és tárat cserélt GM6 Hiúz típusú rombolópuskájában, amit a háborút megelőző napon szerzett egy jó barátjától annak az ünnepére, hogy kitűnőre végezte az NKE-HHK lokátoros képzését. Az azóta eltelt másfél évtized alatt a Simo Häyhä nevű finn mesterlövészről elnevezett nagy kaliberű puska egyszer sem hagyta cserben. A súlyos, 12,7*107 mm-es orosz lövedékeket tartalmazó hosszított, tíztöltényes tár simán siklott helyére.

Venator most elindította a Westerwaldlied-et és elindult a fenevad nyomán. Még utoljára visszanézett, éjjellátós és gázálarcos arca egy rovarra emlékeztette a többieket, majd eltűnt a fokozódó hóviharban…

- Venator, Venator, hol vagy! – A kóborlók egyként aggódva keresték már lassan egy órája a bátor embert. A keresés akkor indult, amikor lövéssorozatot hallottak dél felől. Az idő is sürgette őket: az órájuk szerint másfél óra múlva kelt fel a Nap. Szamuráj egyszer csak maga elé meredt.

Venator kése feküdt ott egy vértócsa közepén, és a házak közé egy véres vonszolódási nyom vezetett. A kóborlók összenéztek. Tudták, ha a bestia él, akkor nem tudják legyőzni, hiszen páncélzatát egyedül Venator puskája tudta átlőni. Vonatkürt, a nagydarab vidéki törte meg a csendet.

- Ha megette, megette. Megbosszuljuk, még ha ott is hagyjuk a gázmaszkunk. Na, gyerünk!

Követni kezdték a nyomot, be az egyik földszintes épületbe. Amit ott láttak, attól majdnem elsírták magukat. A röhögéstől. Merthogy Venator üldögélt ott a lenyúzott bestiával és egy kisebbfajta tűzzel, ami felett a bestia mellpáncélját szárította ki rövid szamuráj kardjával szuvenír gyanánt. A vadász felnézett, és vigyorogva megkérdezte:

- Hol voltatok idáig?
Szamuráj válaszolt:
- Azt hittük, kipurcantál, te dél-pesti kurafi!
- Hallod, hányszor mondjam még el? Csalánba piszkosul nem üt a mennykő!