Ez van... tényleg?!
Mit vársz magadtól, mondd!
Semmit?! S majd abból lesz a vár?
Hát várat építeni a szarból sem lehet.
A semmiből igen? Nem figyeltél?
Ne szabadkozz, nem kell.
Csak figyelj! Már ne rám, magadra!
Elmész a gyárba, és azt hiszed, sínen vagy?
Ezzel kiteljesedtél? Ezzel az életed kiteljesedett?
Ha azt mondod, igen, akkor vagy hazudsz magadnak,
vagy a már régóta csak pislákoló fény is kialudt
lelked-szíved által alkotott gépezetben.
Valami már nem él a képzeletedben.
Valami, aminek még élnie kéne.
Valami, ami a gyermek lelkét – agyát
Felemeli, föl, magasra az égbe.
Ez elveszett belőled. Ez elveszhet belőlünk?
Igen. El. Úgy látszik…
Vissza lehet-e csalni a már elcsalt lángot lelkünkbe?
Igen? Ha ezt mondod, miért nem teszed?
Miért csak fészbukozol, vagy a Való Világot nézed?
Barátságok, kapcsolatok – ahogy én látom – egyre inkább nincsenek.
Csak víziók, verziók, virtuális világtalan világok, üres szellemek.
Eltorzult szellemek, semmitmondó szellemek, mocskos szellemek.
Üresek vagyunk.
Mikor utazol – buszon, vonaton – és nem a virtuális világot
közvetítő kütyüd képernyőjén kopogtatod ujjpercedet,
észreveszed-e magad mellett az elsuhanó szépet?
Ha nem, akkor nem hazudtoltál meg. Nagyon nem, bassza meg…
