Arc mögött
Ha nyesegető indulatok húznák le
valósulás felé törekvő szárnyadat,
csupán egyetlenegy pillanatra zárd be
külső éned kapuját, s nézd, s mélyen halld csak,
ki az, kinek keze, ajka és arca sár,
s ki az, ki az Arc mögött pőrén megmarad...
Miért az, s mi az, minek sava marva fáj,
s kérdezd: ez valóban az én savam, saram?
S halld, s tapintsd, s érezd, amit visszhangozva tár
fel a felszínre az önismeret-dallam;
majd dúdold lassan, hosszan a Sár fülébe,
virult, vidult, újult örök alakodban:
"Nem az a mélységek leghűltebb mélysége,
melyet oda taszajtott az önkény karma,
mi örvénylakóvá téve mást jut légbe,
annak csak látszatban zendülő hatalma";
Te tükörbe tekintve lehetségest látsz -
az ő bugyrait visszhangozza a Volna.
...ha valami titkos jóság belülről ráz,
vésőd kristályt formázhat fortyogó sárból -
nem szükséges mindenkire a barát-máz,
ha valamelyből feléd nem a márvány szól...
Hiába őriznéd éned, hisz csupa seb,
és lehetsz akárki, lélegezhetsz bárhol,
a dobáló kedv ugyanúgy leteperhet;
de ha nem magasodsz, s eltörpülő sem vagy,
időtlen énné forr majd a gyógyult heged.
