Az éjszaka vadászai VII.
Próbáljuk mihamarabb magunk mögött hagyni a hálókörletet, de nyomasztón telepedik ránk a nyugtalanság aggasztó jelenléte. A vér egyikünket sem rémiszti meg, de a helyzet furcsasága és gyarapodó kérdések fokozott óvatosságra késztetnek minket. Engem sokkal inkább az ismeretlen eredetű erő érdekel, amely csábítóan hívogat maga felé.
– Ezen nem jutunk át – mondja Müller egy zárt ajtóhoz érve. – Mágneszáras.
– Talán mégis – felelem, miközben a zsebemben kotorászok. – Az egyik teremben találtam egy mágneskártyát, amit zsebre vágtam. Gondoltam, jól jöhet még.
Ráhelyeztem a kártyát a leolvasóra, majd kattan a zár, és az ajtó máris nyitva áll előttünk. Rothadó hullaszag csap meg minket, és halál leng körül mindent. Már tudom, itt van. Itt van a végzetünk és talán a vége is mindennek. Lassú, bizonytalan léptekkel indulunk be a sötét terembe. A látás így sem okoz nehézséget nekünk, de ami elénk tárul, az minden képzeletünket felülmúlja.
A terem végében feltehetőleg egy ablak lehet, amit egy automata redőny rejt el most előlünk. Az ablakig négy sorban kínzóasztalok sorakoznak. Ahogy haladunk beljebb, látjuk, az első sorban lévő asztalok véresek, a következőben humanoid testrészek hevernek vagy lógnak. Feljebb megnyúzott tetemeket látunk, majd találunk négy szíven szúrt vámpírt, amelyeken jól látható, hogy bőrátültetésen estek át, karjaikon pedig tűnyomok.
– A dokinak is hasonló sebhelye volt – suttogja Müller, majd kihúzza a karókat a tetemekből, és beletűzi az övébe azokat.
Giovanni közelebb lép az egyik testhez, és ráhelyezi a kezét a fejére. Behunyja a szemét, majd hanyatt esik. Arcát szinte eltorzítja a rémület, amely eluralkodik rajta. Müller odalép és próbálja visszarántani a valóságba, de Giovanni üveges tekintettel mered a semmibe.
– Láttam – hebegi halkan.
– Micsoda? – kérdezi Müller. – Mit láttál?
Giovanni egy pillanatig nem válaszol, csak rémülten bámul a németre.
– Megláttam a halálomat – feleli, majd elkezd hátrafelé kúszni, mintha csak menekülni próbálna valami elől.
Wolfgang követi és erősen megragadja.
– Térj észhez, John! Szedd össze magad!
– Nem… nem tudom. Láttam! Láttam!
– Jól van, megláttad a halálod, és akkor mi van? – lépek oda hozzájuk én is. – Már nem sok vér maradt ebben az ujjban, de ha gondolod, szippants belőle egy kicsit, hátha attól megnyugszol.
– Ti nem értitek… Láttam! Láttam, hogyan fogok meghalni.
– De értjük, csak nem tudunk vele mit kezdeni – vágom rá. – Egyszer mindenkit elér a végzete, te legalább tudod, miként végzed be. Nagyszerű, de most mennünk kell, mert csak néhány percünk maradt.
– Durva ezt mondani, de most egyetértek a malkávval. Össze kell kapnod magad, John!
– Karmok voltak… hatalmas karmok. Keresztülszúrt és széttépett.
A hallottak alapján megdöbbentem. Én is hasonlót álmodtam. Tekintetem végigpásztáz a termen, majd megnézem a holttesteket, valóban halottak-e. Giovanni látomása és az én álmom túlságosan hasonlít egymáshoz, és ez a furcsa erő, amit érzek, nem lehet véletlen. Talán valóban ide vezetett minket a sors, hogy kínkeserves halált haljunk, miközben arról sincs fogalmunk, mi a fene is folyik itt.
– El kell tűnnünk innen – hadarja idegesen Giovanni. – Ha itt maradunk, akkor mind odaveszünk.
– Ott még van egy ajtó – bök a fejével Müller a sarokban meglapuló ajtó felé. – Az lesz az utolsó, amit megnézünk. Akármit is találunk ott, utána eltűnünk.
Giovanni nem reagál. Látszik rajta, hogy a halálfélelem szinte pánikrohamot eredményezett nála, amit próbál valahogy legyűrni.
– Várjatok! – állítom meg a többieket. – Oda én megyek be. Lehet, csak Giovanni közjátékának köszönhetően, de rossz előérzetem van azzal a teremmel kapcsolatban. Én képes vagyok láthatatlanná válni. Bemegyek, körbenézek, majd kijövök.
A többiek nem válaszolnak. Wolfgang bólint egyet felém helyeslésképpen.
Az ajtó halk nyikorgás közepette tárul ki. Az előbbi hullaszag semmi ahhoz képest, ami ebből a teremből árad. Viszont a látvány még engem is megdöbbent. A terem közepén négy karóba húzott emberi alak látványa fogad. Körülöttük számtalan holttest és testrész hever. Némelyik természetellenes pozícióban, de akad, amelyiket mintha darabokra tépet volna valami. A terem végében emberi testekből készült bútorok sorakoznak. Majd észreveszem őt, a teremtés legvadabb torzóját, a vámpírvilág megvetnivaló korcsát; egy tzimisce. Fejéből szarvak emelkedtek a magasba, mint valami démonnak, karján kisebb, vállán nagyobb tüskék sorakoztak. Borzasztó látványként tárul elém a vámpír maga, de valami káprázatos is van benne. Az ezertest diszciplína mesterei, amelyet én annyira irigylek tőlük. Igaz, korábban nem volt még dolgom velük, de egyszer alkalmam adódott találkozni eggyel.
A mendemondák szerint a Tzimiscek a Kamarilla nagy ellenfelét a Szabbatot szolgálják, mint valami tudósok. A vámpírizmus határait és a benne rejlő lehetőségeket akarják felderíteni, miközben szörnyetegeket hoznak létre, embereken, ghoulokon és Vértestvéreken kísérleteznek. Mindezt a tudomány nevében.
Óvatosan hátrálni kezdek, nehogy zajt csapjak, majd elhagyom a termet. A többiek érdeklődő tekintettel merednek rám, várják, hogy mondjak valamit. Arra viszont már nem maradt időm, mert az ajtó kitárul.
Hihetetlen módon, de Giovanni reagál a leghamarabb, előrántja fegyverét és rálő az ajtóbál álló tzimiscére. A lövés kettészakítja a bal vállán ágaskodó méretes tüskét. Ellenfelünk szinte követhetetlen sebességgel terem John előtt, aki alig tud kitérni a támadás elől. Én legalább is azt hiszem, sikerült neki, de John fél térdre rogyva fogja az oldalát. Ujjai közül patakzik a vér. Lolita lövése oldalba találja, még a másik ghoulom, Brian lábon lövi a tzimiscét. Én pontosan hasba lövöm, de mintha meg sem érezné. Müller előránt egy karót az övéből, amelyet megpróbál a bestiába döfni, de az könnyűszerrel kitér a csapás elől, majd egy könnyed mozdulattal félreüti a németet, aki a falnak csapódik.
A tzimisce ekkor kissé összegörnyed, mintha erőlködne, majd teste elkezd deformálódni. Egyik pillanatról a másikra egy közel két és fél méter magas bestiává változik; bőre szürkésfekete kitiné alakul, karjai megnyúlnak, szinte a földig érnek és szakadozott, fekete karmokban végződnek. Csigolyáiból hatalmas tüskés taraj sarkad ki, a kitin alatt a teste rothadó hússzagot kezd árasztani magából. Az arca annyira eltorzul, hogy nem is lehet összehasonlítani egyetlen élőlényhez sem.
A sokkból fel sem tudunk ocsúdni, mert a démon odalép a földön vergődő Giovanni mögé, és keresztülszúrja rajta karmait, majd egyetlen könnyed mozdulattal kettétépi. Mi már mind tisztában vagyunk vele, hogy nincs esélyünk ez ellen a szörnyeteg ellen. A mi képességeink alulmaradnak azzal a hatalommal szemben, amit ő ural. Leeresztem mindkét karom és várom, hogy nekem is beteljesedjen a sorsom.
Az étkező felőli ajtó szinte elemi erővel robban be, és telibe találja az átalakult tzimiscét.
– Theodorius, most véged! – kiáltja el magát a brujah.
Emberméretű kardja előtt sivítva nyílik szét a levegő, amikor lesújt vele a démonra, de az hárítja a támadást. Ryan viszont nem hátrál. Egyik csapás a másikat követi. Ahogy nézem a brujahát, rádöbbenek, milyen elemi erővel rendelkezik ő is. A szörnyeteg nem képes visszatámadni, de a Ryan sem tud neki halálos sebet okozni. Két igazi gigász párharcának vagyunk a szemtanúi. Elszabadul a káosz a teremben, és mi csak apró porszemek vagyunk az ő harcukban.
Végül Theodorius egy pillanatnyi előnyre tesz szert, amit arra használ, hogy elmeneküljön a brujah elől. Mi ott állunk Giovanni szétszaggatott teste körül.
– Nincs most időnk erre – mondja Ryan. – El kell tűnnünk most azonnal.
Nem ellenkezünk. Követjük a brujaht, majd elhagyjuk az üzemet.
– Mi a fene volt ez? – kérdezi ingerülten Müller.
– A neve Theodorius, és amint rájöttetek, egy tzimisce. Közel hatszáz éves, és már nagyon hosszú ideje vadászok rá. Nem számítottam arra, hogy itt fogom viszontlátni. Így sokkal bonyolultabb a helyzet.
– Miféle helyzet ez? Láttad te is a megcsonkított tetemeket?
– Igen, láttam mindent. Beigazolódtak a herceg félelmei. Sajnos sokkal komolyabb a gond, mint ahogy azt hittük.
– Mégis miről beszélsz? Beavatnál minket is?
– A Fényben járó projekt a herceg kezdeményezésére indult két évvel ezelőtt. Fő célja az volt, hogy ráleljünk valamire, aminek köszönhetően képesek lehetnek vámpírok egy csoportja létezni a napfényen.
– Tudom, hogy marhára nem jó dolog a napfény nekünk, de mégis mit akart ezzel a herceg? – kérdezem.
– A Kamarillának egyre több az ellenfele, akik folyamatosan erősödnek szinte minden városban. Egyre vadabb háborúk dúlnak a sötétségben, amiket már nagyon nehéz titokban tartani. A terv az volt, hogy létrehozunk egy elit csapatot, akik kiváló harcosok és nem árt nekik a napfény. Így nappal felkutathatták volna ellenfeleinket és végezhettek volna velük. Csakhogy porszem került a gépezetbe. Az egyik ventru ellopta a terveket és eladta a Kamarilla ellenfeleinek. Ez a kémiai üzem is a szabbatisták kezében van.
– Ha jól értem, akkor a szabbatisták talán már képesek is arra, amit a herceg akart?
– Ezt még nem tudjuk pontosan. Az üzemet el fogjuk pusztítani, így ezt a részt megtisztítjuk.
– És mi van, ha máshol is kísérleteznek? – kérdezi ingerülten Wolfgang. – Veszélybe sodortatok minden vámpírt. A kibaszott háborútoknak köszönhetően akár ki is halhat a fajunk.
– Ez ennél sokkal komplikáltabb. A ti munkátoknak köszönhetően sikerült fényt derítenünk az igazságra. Ha nem rettentett el túlságosan titeket az elmúlt néhány éjszaka, akkor tartsatok velem! Megmutatom nektek, mi folyik a színfalak mögött. Ez még csak a jéghegy csúcsa. Az éjszaka sokkal komolyabb dolgokat rejt még. Na, mit válaszoltok?
Ezzel a résszel véget ért ez az éra. Viszont hamarosan érkezik a folytatás is egy újabb sorozatban.
