Vándorlás

Szépirodalom / Versek (868 katt) Anonymus
  2014.11.15.

Hegyre föl, völgybe le,
Fárasztó, kemény mulatság,
De gondolj csak rá, mily nehéz
Egy kietlen, egyhangú síkságon
A menetelés, a kéretlen társaság.

Mind megannyi magányos vándor,
Járjuk egymás mellett az életet,
Bolyong mindenki a maga útján,
S nem tudja senki, hová vezet.

Csak azt, hogy másfelé, mint a többi,
S hogy egyszer minden utitársnak,
Minden bokornak, minden virágnak,
Kivétel nélkül búcsút kell venni.

Ha egy fa hűs árnyékában pihenni kényszerülsz,
Ne vágyódj a perzselő, virágos rétre vissza,
Úgyis rohanunk rögtön tovább!
Használd ki azt a pár pillanatot,
Míg e jóságos fa oltalmat ád.

A göröngyös, sötét útszakaszon fogadd el bátran
A segítő kezet,
S nyújts Te is támaszt úgy, ahogy csak lehet.

De gyökeret verni semmibe nem szabad,
Számodra nincs más maradandó, szilárd,
Csak önmagad.

Nem volt még ilyen utitársam, kivel örömöt
S bánatot ily boldogság volt megosztani,
De bármilyen kedves vagy nekem,
Tudom, mint mindent,
Egyszer majd Téged is el foglak veszíteni.

Nagy szerencsénk, hogy nem látunk messze előre,
S mindent a búcsú árnyéka nélkül élvezünk,
Jövendőt fürkészve a távolba meredni -
Felesleges - hisz csak megyünk és érkezünk.

Nézd az út szélét, amerre haladsz,
S világitsd erősen az utat,
Csak a lépted alatt.

Köszönöm Neked, hogy amig együtt megyünk,
Sokkal vidámabb és könnyebb az út,
De valami mégis megmarad, ha egyszer búcsúzunk,
A remény, hogy az egyik útkanyarban
Véletlenül újra találkozunk.

Előző oldal Anonymus
Vélemények a műről (eddig 1 db)