Mágiából született... III.

Fantasy / Novellák (1166 katt) bel corma
  2014.10.21.

A folyadék édes volt, leginkább talán a virágporra emlékeztetett az íze. Éreztem, ahogy a gyomromból vékony pókhálók módjára forró szálak kúsznak felfelé idegsejtjeim mentén. Az anyag egyre jobban kitöltött belülről, míg végül tejesen hozzám idomult. Felvette szívem dobbanásának a ritmusát is, ezzel egy időben pedig kellemes, euforikus érzés kerített a hatalmába. Elmém olyan rejtett kapui nyíltak ki, melyek létezéséről eddig sejtéseim sem voltak. Kapuk, melyeket még a legelső ember születése előtt maguk az istenek zártak kulcsra. Idegen erők válaszoltak a hívásomra, majd engedelmesen meghajoltak az akaratom előtt. Elmosolyodtam…

- Na, hogy vagy? – Goarm összehúzott szemmel figyelte a reakcióimat.
- Az érzés, amit teljességnek hívnak, csak halovány árnyéka annak, amit most megtapasztalok…
- Nem szédülsz esetleg? Nincsenek gyomorgörcseid, vagy… valami hasonló?
- Istenien vagyok! – mondtam nevetve és könnyed mozdulattal a bérgyilkos felé nyújtottam az italt. – Kóstolót?
- Izé… nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet…
- Sebaj! – Könnyedén megvontam a vállamat és tettetett lassúsággal az ajkamhoz emeltem a kelyhet. – Több marad nekem!
- Én szívesen megkóstolom! – kontrázott Ryak fellelkesülten.
- Még mit nem! – a rosszarcú ingerülten mordult fel, majd villámgyors mozdulattal belekönyökölt a fejvadász oldalába. Durván félrelökte a levegőért kapkodó szerencsétlent és egy dühös mozdulattal kiragadta a kezemből a serleget.
- ÉN iszom belőle elsőként, illetve… másodikként!

Láttam, hogy a sóvárgás és a félelem birokra kel egymással a lelkében. Tudtam, hogy gyáva, de éreztem azt is, hogy tudja: most az egyszer kénytelen kockáztatni. Arcán újra megrándult az izom, ahogy lassan az ajkához emelte a folyadékkal teli kupát. Hatalmas kortyokban erőltette le a torkán a nedűt, miközben a nyakán és a mellkasán lefelé folyt a ragacsos váladék. Mikor végzett, szemében már a diadal mámora csillogott. Megtörölte az ajkát és durva mozdulattal a fejvadásznak kínálta az italt. Ryek mohón kapott a kehely után, majd ő is inni kezdett…

Pár perc telt el csupán, mire a kupa kiürült. Az utolsó fejvadász – egy Yarn nevű – nevetve a sarokba vágta az üres ivóalkalmatosságot. Az immáron hasznavehetetlen holmi csörömpölve tűnt el a sötétben.

- Akkor hát… miénk lett az istenek ereje? – dörmögte Goarm baljóslatú hangon.
- Azt azért nem hinném… Ahhoz előbb ambróziát kellene innotok, úgy értem… VALÓDI nektárt!
- Mi? Mégis… mi az ördögöt itattál meg velünk, te nyomorult fattyú?!

Emberi szem számára szinte követhetetlen volt a mozdulat, ahogy pengét rántott és egy támadásba lendülő kobra gyorsaságával mozdult felém. Becsületére legyen mondva, hogy majdnem elért… Ujjaim könnyedén megrebbentek és a mozdulat megakadt…

Ott állt tőlem karnyújtásnyira csupán, mégis… képtelen volt megmozdulni. Olyan volt most, akár a harag és a gyilkolni vágyás eleven szobra. A többi fejvadász szintén mozdulatlanságba dermedt.

- Csak magadnak okozol fájdalmat azzal, ha ellenállsz neki, amúgy meg… minden próbálkozásod hiábavaló lenne! Tudod, ez egy intelligens formula, amit a saját testemből hoztam létre. A véremből sarjasztottam különböző vegyi anyagok, no meg némi mágia segítségével. Egy velem, így azonosak az érzéseink és a gondolataink is. Csak nekem engedelmeskedik és ezt hamarosan te is megtapasztalod majd!

Aprót mozdítottam az ujjaimon és a fickó nyakán kidagadtak az erek. Fürge kis hullámok fodrozták a bőrét, ahogy a fekete vér életre kelt a testében. Újra intettem és a mozgás abbamaradt.

- Lassan, de biztosan terjeszkedik benned és hamarosan eléri majd a központi idegrendszert is. Onnantól kezdve már nem leszel más, mint egy akarat nélküli, engedelmes szolga. Az én halálig hű rabszolgám, aki minden parancsomat vakon teljesíti majd.

Habzó szájjal, dühtől eltorzult arccal küzdött a szer hatása ellen, én pedig szenvtelen hangon, lassan fel-alá sétálva folytattam a megkezdett gondolatmenetet.

- Egyébként megnyugodhatsz, mert a képlet hatása egy holdfordulónyi ideg tart csupán. Azután újra szabad leszel, feltéve persze… ha életben leszel még akkor!

Feltörő nevetésemet elnyomta a haramiák sikolya. Érezték, amint az eleven folyadék elméjük bástyáit ostromolja, és fogcsikorgatva küzdöttek azért, hogy életben tartsák öntudatuk kihunyni készülő szikráját. Belekapaszkodtak minden felbukkanó és lelkükből elillanni készülő emlékbe és érzelembe. Azt hitték, hogy személyiségük nyomtalanul kitörlődik majd a létezés örök körforgásából. Ha tudták volna, mekkorát tévednek!

Néztem a szemük fehérjében terjeszkedő, tintaszínű ködöt és láttam, amint a küzdelem gyorsan fakuló emlékének utóhatásaként a testük meg-megrándul még néhányszor. Azután a mozgás végképp abbamaradt. Fekete, írisz nélküli tekintetük, jellegzetes, meggörnyedt testtartásuk és gyors, mégis egyenletes lélegzetük egyértelműen jelezte azt, hogy már nem egyebek, mint mágiával szolgává alázott, akarat nélküli bábok…

Éreztem, hogy Aleysia finoman hozzám simul, én pedig gyöngéden átöleltem a vállát.

- Vége? – kérdésében ott remegett az áhított megkönnyebbülés reménye.
- Igen… Vége van!

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 13 db)