Favágó család
Egy család volt mindahány,
apa, anya s a négy leány.
Éldegéltek csendesen
künn a falu szélében.
Apa erdei favágó,
Anya leányokra vigyázó.
Főz, mos ő és takarít,
apát várják haza mind.
Ám az élet mostoha,
apa nem jött még haza.
Leszáll lassan már az éj,
megjelenik egy szekér.
Rajta fekszik az apa,
körülötte csapata.
Rossz felé dőlt a nagy fa,
s ő ott maradt alatta.
Néma lett a kicsi ház,
siratják a jó apát.
Ki keres most kenyeret?
Mit esznek a gyermekek?
Felvirrad egy újabb nap,
anya útnak indulhat.
Munka kéne őneki,
házról házra keresi.
De szegény a falu népe,
munka neki is elkélne.
Sajnálják az árvákat,
segíteni nem tudnak.
Magas ház áll, úri lak,
az ajtaján beballag,
Cifra asszony áll elé,
Mit akarsz te... Hová mész?
Munka kéne... kéri ő...
mert elment a családfő.
Kiált a nő... Szakácsnő...
maradt kenyér ebédről?!
Volt ott kenyér, volt ott bab,
kosár megtelt perc alatt.
Most már mehetsz, ne koldulj,
ne lássalak, na lódulj!
Haza tér a jó anya,
mára van már vacsora.
Négy kis árva azt lesi,
vajon mi jut most neki.
De a napok hidegek,
telnek, múlnak csendesen.
Nincsen munka, nincs kenyér,
apa sem megy már faér.
Összebújnak, vacognak,
melegedni így tudnak.
Jégvirágos ablakon
a napocska beoson.
De amit lát, Istenem,
elborul ő hirtelen.
Összekulcsolt kis kezek,
jéggé dermedt könnycseppek.
Lassan tavasz beköszönt,
de a házban néma csönd.
Falu népe borzadva
áll meg a kis ablakban.
Felolvadt a jégvirág,
bennük élet, jaj, nincs már.
Kikísérik ők sorban,
apjukhoz a fasorba.
Fasor alatt nyitott föld,
elnyel sok kis szenvedőt.
