A tenger meg én
Elsodort a víz.
Pedig csendes volt a tenger.
Még a Nap sem kelt fel,
csak halványan sejlett
a távoli horizonton.
Néhány álmos hullám lejtett
lusta táncot a parton.
Mögöttük úsztam,
hogy ne vigyen el a víz.
Lassan eljött a reggel.
Lázas testem hideg rázta.
Csak ültem ott fázva,
mint egy ázott sirály,
mit elmosnak a habok,
mikor jön a dagály.
Azért is maradok.
Csendes a tenger.
Bár a Nap lassan kelt fel,
meleg fény ölel körül.
Testem néha elmerül,
ahogy ring a hullámokon.
Fekszem mozdulatlanul
az aranyszín homokon.
Szememet behunyom.
Túl erős a fény.
Visszaveri a víz élesen.
Lassul a lélegzetem.
A hullámok hangját hallgatom.
Már nem is létezem.
A tenger és én
együtt lüktetünk.
Befogadnak az apró halak
a ringató habok alatt,
amint a vízben lebegünk.
Szeret engem a tenger.
Szövetséget köt velem.
Bár övé a hatalom,
enyém a kegyelem.
Ez a jutalom,
amiért nem hagytam el őt
napkelte előtt.
Csak mi ketten láttuk,
hogy a hajnal beköszönt.
Nem volt itt senki más,
csak ő meg én,
a csend, a habok,
s az álmos csillagok,
kik akkor köszöntek el
a titkok reggelén.
Lábnyomom őrzi a parti homok.
Nem volt ott más,
csak a tenger meg én.
