Légy férfi!
Már egy hete csak a mamára gondoltam (aztán rá sem), mivel elutazott édesapámmal valahová messze (szeretnek utazni, mondjuk én is), persze ennek megvoltak az előnyei is. Illetve: meg lettek volna. A könyvek, filmek csak rám vártak (csak ők meg én vagyunk). Meg néhány esemény, melyek a napokban történetté álltak össze, csupán arcokat keresek hozzá, a nevek már megvannak.
Nem lehet mindig minden történetté, volt már rá példa, hogy számomra fontos események csak eseménysorozattá álltak össze (magas labda, de vö. filmsorozat és játékfilm – ha a sorozatból kihagyok egy részt, kínzó hiány gyötör), a történet pedig megmaradt annak, aki a szálakat, és így a bábukat mozgatja.
A nagyjából három évvel ezelőtti eseményekből most lett történet, de, hogy igaz is legyen, ezért leírom. Habár lehet, hogy így veszít értékéből. Ezt vállalom. Mert valahogy az igény, hogy írjak, sokkal erősebb bennem annál, hogy az írásnak értéke is legyen (nem rossz, ha van). Alapvető emberi, és – durva kifejezéssel élve – alkotói értékeinket most már nem lehet elég gyorsan átértékelni, hiszen előbb–utóbb elértéktelenednek. Itt és most már szinte semmi sem a miénk, ha leírjuk a szót, elveszítjük azt, és magunkat is elveszejtjük, de mintha mindenáron ezt akarnánk. Mert én személy szerint a szavak varázsában hiszek. A leírt (adott esetben ki is mondott) szó, szavak erejében. Bevallom, hiszek én másban is, ez (ezek) viszont (Ő) annyira szorosan képezi írásom tárgyát, hogy tulajdonképpen meg sem kellene említenem, de hát minden szó vallomás, gyónás, és nincsen feloldozás, szóval, valamit tennem kell a szóval.
Azzal kezdtem, hogy szüleim elutaztak, én meg egyedül maradtam. Reggel Béla sem volt az ágyamban, két napja láttam utoljára, jól bezabált, aztán elment. Kihasznált. Ha valaki nem tudná, Béla a macskám, és, gondolom, csajozott akkor, sejtem, most is azt teszi. Jól teszi.
Kihasználtam az időt, éltem a lehetőséggel, néhány könyvvel meg videokazettával a táskámban Szentendréről Budapestre utaztam. Mártival már minden meg volt beszélve, habár furcsa volt a hangja, mikor hallottam a vonal másik végén.
Három nappal azelőtt még minden rendben volt, és megbeszéltük, hogy nála maradok rövid ideig. Márti a barátnőm volt, furcsa ezt így leírnom, még a szüleimnek sem mutattam be őt, igaz, két hónapig jártunk, de akkor is nagy tahó vagyok. Mondjuk én sem ismertem az ő szüleit, tehát ilyen komoly(talan) volt a kapcsolatunk.
Mindenesetre hozzá mentem, mert mondta, hogy szüksége van rám, én meg megígértem. Mikor megérkeztem, az ágyában feküdt, részeg, hányásszagú volt, szóval nem olyan, amilyennek megismertem. Kérte, hogy feküdjek mellé, és öleljem át. Megtettem. Egy évvel ezelőtt nekem is szükségem volt rá. Illetve nem biztos, hogy rá, de ő volt ott akkor, amikor kellett. Három évvel ezelőtt ismertem meg Krisztát, és csak őt szerettem, ő meg ugye a klasszikus felállás szerint egy Gábor nevű fiút, aki – milyen furcsa – nem én voltam.
Viszont két évvel később, 2004-ben már nem bírtam egyedül, és Márti április végén megcsókolt. Jó volt. Jól csókolt, és egyszerűen fantasztikus volt, mikor a nyakamat csókolgatta, mivel megtudta (természetesen tőlem), hogy a nyakamba csókolás az egyik gyengém. Ezenkívül olyan szorosan tudott ölelni, hogy tényleg azt hittem, egymáshoz tartozunk.
Ott feküdtem Márti ágyában, átöleltem őt. Azt suttogta, hogy nagyon beteg, és ne engedjem el. Persze, beteg volt, alkoholista, tudtam ezt én, de korábban nem láttam ennyire kiütve. Az esetek többségében együtt ittunk, én jóval többet, mint ő, ő kevés piától is gyorsan és nagyon berúgott. Ráadásul a piálás előtt is bevett két szem Rivotrilt. A gyógyszert később elkoboztam tőle. Egy kapcsolatban bőven elég, ha az egyik személy nyugtatókon él. Ez voltam, és vagyok én. Egy évvel ezelőtt leálltam a könnyű, gyöngécske Rudotelről, és Xanaxot kezdtem szedni, a hatás nem is maradt el (később igen). Mindezt miért csináltam? Az egyik ok természetesen az volt, hogy még mindig Krisztát szerettem (és szenvedtem). Krisztát szerettem, mégis Mártival voltam két hónapig. Kriszta azóta Angliába utazott, Mártival meg nem tudom, mi van.
Abban a két hónapban, amíg Mártival voltam, történt egy tragédia. Márti gyerekkori szerelme meghalt. Szívrohama volt, és a lány ezután még intenzívebben fogyasztott alkoholt. Én pedig meglátogattam őt, mert volt rá időm, és így legalább nem mindig Krisztával, és azzal foglalkoztam, amit ma is érzek iránta. Az sem elhanyagolható tény, hogy Márti volt a barátnőm, nem Kriszta. Csakhogy nem szerettem Mártit, de jó volt vele. Addig mindenképpen jó volt, amíg nem ivott komolyabban.
Elaludt a karjaimban. Amíg aludt, Szabó T. Anna verseit olvastam (Rögzített mozgás), meg Para–Kovács Imre összegyűjtött Én–teriőr cikkeit, melyeket a Magyar Narancsban jelentetett meg. Mire végeztem az olvasással, Márti felébredt. Megköszönte, hogy mellette voltam, már mehetek is. Mentem haza.
Délután volt, és nem bírtam tovább. Megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztása után felhívtam Krisztát, és kértem, hogy találkozzunk. Mondta, hogy rendben, de nincsen túl sok ideje, mivel pár óra múlva elutaznak Gáborral. Azt persze nem kérdeztem meg, hogy hova. A lényeg az, hogy láthattam őt.
Siettem a megbeszélt helyre, éreztem, hogy mikor már úgyis késő, elmondhatok Krisztának mindent, de legalább egy szót közölhetek vele. Siettem, és már messziről megláttam őket. Igen, Gábor is vele volt. Kriszta fogta Gábor kezét, egymásra mosolyogtak, Kriszta Gábor vállára hajtotta fejét. A csomagjaik ott voltak a lábuknál, eszembe jutott, utazni készültek. Megálltam nem is olyan messze tőlük, elrejtőztem az emberrengetegben, nem vettek észre. Feleslegesnek éreztem magam, könnyeztem, néztem Krisztát. Vártam. És nem történt semmi.
Emlékszem, Wittgenstein szavai jutottak eszembe („elgondolható, de nem elmondható”), mikor inkább visszafordultam, és otthagytam Krisztát Gáborral. Már napok óta azokon a szavakon rágódtam, elmélkedtem. Mit akarnak jelenteni? Később megéreztem a szavak – szerintem igazi – jelentését (abban a pillanatban nőttem fel). Elgondolható, de nem leírható. Ha elmondod, már nem gondolat, ha leírod, már nem is az érzésed, vallomásod. Egyszerűen szavak. Wittgensteinnél maradva: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Valóban? Amiről nem lehet beszélni, arról írni kell. Szerintem. Beszéljünk és írjunk, ha lehetséges, ha van miről.
Este már otthon voltam, és filmeket néztem (a film is menedék). Dino Risi két alkotását (Előzés; Szörnyetegek) néztem meg, éjszaka pedig a Salvador című filmet (rendezte: Oliver Stone), aztán próbáltam aludni. Mindössze három órát tudtam, de álmodtam valamit, és nem szerepelt benne Kriszta. Az ébredés természetesen bizonytalan, meg embertelen volt, és a telefoncsörgésre még sietnem is kellett. Márti barátnője hívott. Közölte velem, hogy Mártit kórházba szállították. Tegnap este részegen indult el. Hová, és miért? Lehet, hogy értelmetlen kérdések. Barátnőjének azt hajtogatta, hogy hozzám indult. Az utcán összeesett, betörte a fejét, mondta az orvos, máshol nem sérült meg. Persze, gondoltam magamban, csak éppen, mióta ismertem, sérült volt. Ez volt, ez van.
Bementem érte, bementem hozzá a kórházba. A barátnője (Kati) csodálkozva fogadott. Nem hitte volna, hogy beteszem a lábam a kórházba. Én meg másnaposan, hullafáradtan próbáltam neki megmagyarázni, hogy Márti végül is a barátnőm. Hozzám tartozik, az életem része. Istenem, mennyire féltem, félek ezektől a veszélyes, nagy szavaktól. Kati mindezt nem nagyon akarta elfogadni, vagy nem értette (el tudom róla képzelni). Amit akkor éreztem Márti iránt, az tisztább, jobb volt, mint amit addig éreztem. Milyen felemelő közös életünk lett volna, ha mindig is úgy éreztem volna iránta, mint azon a reggelen.
Márti ott volt mellettem, mikor nagyon rosszul voltam, én is ott voltam vele legalább egyszer, mikor szenvedett. És mivel egyszer megtettem, felelős lettem érte. Mintha az első alkalom kötelezne a következőre. Mintha.
Márti még aznap reggel elhagyhatta a kórházat. Együtt mentünk haza, másnap pedig elvittem őt egy orvoshoz. Márti meg akart gyógyulni, ezért az orvos felírt neki egy Antaethyl nevű gyógyszert. A gyógyszert porrá kell zúzni, vízbe önteni, felkeverni, és meginni. Ha a gyógyszerre valaki alkoholt iszik, annak súlyos következményei lehetnek (példaként említeném a halált – feltéve, ha az súlyos).
Márti mindent értett, bólintott, és két nap múlva már adtam is neki egy pohár vízben az Antaethylt. Jó úton haladt.
Az utolsó napon, mikor még egy pár voltunk, éjszaka nyugodtan aludtunk el egymás mellett. Márti már egy hete nem ivott, én pedig legalább az ő társaságában nem részegedtem le. Sohasem éreztük azt, hogy minden rendben van, de az az egy nyugodt éjszaka járt nekünk. Akkor éjjel megint Krisztáról álmodtam, és mindent megértettem (ha ez ép ésszel felfogható), éreztem. Újra. Krisztát szerettem, és szeretem ma is. Nem maradhattam Mártival.
Reggel, miután szakítottunk, még utoljára én adtam neki oda az Antaethylt. Kortyolta a vizet, benne a gyógyszert, aztán aludt tovább. Megsimogattam, betakartam, elmentem. Arra gondoltam, hogy Márti már csak élni akart, de talán boldogok is lehettünk volna.
