Szellem világ...

Szépirodalom / Novellák (1107 katt) Lexi
  2015.01.15.

Manapság egyre többet hallok olvasok a szellemvilágról. Valójában létezik, vagy csak a képzelet szüleménye? Az én véleményem az, hogy igen, létezik. Az ember nem csak testből áll. Van egy belső énje, a lelke. Amikor eljön az ideje, és távozni készül e földi létből, egyedül van, de nem magában. A jó Isten leküldi hozzá a már eltávozott hozzátartozókat. Ők segítik s a mellé rendelt angyala. Mikor a lelke elhagyja a testét, az angyal elvágja az éterszalagot, így a haldokló nem érez fájdalmat. Vannak azonban esetek, amikor ezt nem adják meg, mert meg kell élnie az embernek.

A szellem (lélek) még nem tudja, hogy ő már nem él. Bizonyos időnek kell eltelni, mire rájön. Fáj neki, ha átmennek rajta. Átérzi azt, ami az életében szenvedélye volt. Ha ivott, szomjas, ha dohányzott, cigarettázna s így tovább. Ahogy telnek a hónapok, ráébred szellem mivoltára. Ekkor már képes felkeresni azokat, akiket itt hagyott a földön. Gondolatokat sugall nekik, amiket ők a magukénak hisznek. Képes csodás dolgokra rávezetni őket. Vigyáz a gyerekekre, a botorkáló részegre, a beteg emberre. De bizony a földhöz ragadt szellem, az öngyilkos szellem nyugtalanít, ijesztget, kopog. Sőt amikor már erős, tárgyakat mozgat. Pokol nincs, nem is volt soha! Az ember maga teremti meg a saját poklát.

Az Isten mindenkinek megadja a lehetőséget a fejlődésre, életben és halálban egyaránt. A szellemek legnagyobb hatalma a szabad akarat. A szellem képes felismerni földön elkövetett hibáit, tévedéseit. Ezért bűnei visszahúzzák a földre: ez a Reinkarnáció. Újra születik s megpróbálja beteljesíteni a karmáját (sorsát). S ez addig megy, amíg meg nem fizet azért, amit elkövetett, amíg helyre nem hozza a hibáit. Ekkor kerülhet csak egy jobb sorsba.

Szellemvilág - mese???

Péter nagyon beteg volt már. Tudta, hogy rákos, utolsó stádium. Nem hitegette magát, csak csendben várta a véget. Az volt a baj, hogy szellemileg teljesen ép volt. Minden fájdalom, a mások arcán látszó bánat, sajnálat még inkább gyötörte, mint maga a betegsége. Felesége bánata, kétségbeesése szívébe mély sebet mart. Mi lesz majd nélküle velük? Hogyan dolgozzák fel az elvesztését? Ki fogja segíteni, támogatni őket? A két gyerek mit fog szólni, hogy egyszer csak nincs apa? Apa, aki mindig vidám volt. Mindig játszott velük, sosem mondta, hogy nem ér rá. Még amikor beteg lett is, elvitte őket horgászni. Ez és sok ilyen gondolat járt a fejében. Csak akkor pihent, mikor megkapta a napi „koktélját”, ahogyan ő hívta. Már mindent elrendezett maga körül s hálás volt a jó Istennek, hogy legalább az ügyeit nem hagyta befejezetlenül. Ezzel is megkönnyítve felesége dolgát. Már nem volt semmi dolga, csak várni és várni. De mire is? Annyi mindent hallott már a halálról, most ő áll a közelében. Mit is kellene éreznie? Fájdalom az van, a test már nem a régi. Oda a jó kötésű férfi. Nézi a kezeit, lábait, mint a piszkafák. Arca beesve, csak nagy barna meleg szeme néz a világra tele fájdalommal. Nem félt, nem tudta, mi vár rá… van-e oda át, várja-e valaki? Nem érdekelte, csak a család. Csak őket féltette a holnapoktól.

Este volt, a gyerekek éppen vacsoráztak, ő már túl volt a koktélján. Azt hitte, álmodik, édesanyja ült az ágya szélén. Megdörzsölte szemeit, de a látomás csak nem akart elmúlni. Ekkor apja alakja rajzolódott ki a szoba közepén.

„Mi ez? Ébren álmodom?”

Nem értette a dolgokat, soha nem voltak hallucinációi. Pedig már elég régen kapja a koktélokat. Megpróbált felkelni, de már nem volt ereje. Visszahanyatlott a párnáira.

– Éva, Éva! - kiabált volna a feleségének, de csak halk suttogás lett belőle.

Ám Éva meghallotta. Ennyi év alatt hozzászokott, hogy férje minden mozdulatára felfigyeljen. Berohant a szobába. Péter csak nézett valahová. Megkérdezte, fáj-e valami, kér-e valamit? Ám ő csak nézett. Szeme meredten csak egy pontra szegeződött.

- Anya, apa - ezt a két szót suttogta.

Éva nem értette, mit akar Péter, csak nézte némán beteg férjét, aki két kezét nyújtva indult valahová. Majd keze lehanyatlott, szeme bezárult, ajkát mély sóhaj hagyta el. Elment…

Most már Éva megértette a borzasztó valót. Megcsókolta férjét, kiment, s becsukta maga mögött az ajtót. Péter megfogta apja, anyja kezét, s elindult a fény felé, mely úgy világított, mint déli égen a nap.

Eljött a temetés napja. Mindenki feketébe, ő is. Mi a fene ez? Mindenki sír, szomorú. Mi lelte ezeket, amikor ő olyan jól érzi magát? Csak éppen éhes, mintha már ezer éve nem evett volna. Az asztal tele finom ételekkel, de miért nem esznek? Csak sír mindenki. Na, ő bizony nem vár senkire. Odament az asztalhoz, tányért akart felvenni, hogy egyen már végre, de keze a semmibe nyúlt.

„Mi ez?”

Újra megpróbálta, most sem sikerült.

Ekkor nyílt az ajtó Éva a felesége lépett be. Szeme kisírva az asztalhoz lépett. Már szólni akart, szedjen neki ételt, amikor azt érezte, Éva a hasán át veszi el a tányért. Megdöbbent, még mindig nem értette, mi történt vele.

Kiment Éva után az ajtón. Odament gyerekeihez. Csak meg akarta a fejüket simogatni, megnyugtatni őket. Nincs már semmi baj, jól van, nem fáj semmije sem. Ám keze megint a semmibe markolt. Szólni akart, de ajkán nem jött ki szó.

Így ment ez hónapokon át. Bolyongott saját otthonában, de semmi nem sikerült, senki nem vett tudomást róla. Egyre idegesebb lett. Most már lelökte a tányérokat az asztalról. Összetörte a poharakat. De ez sem hozott változást.

Kezdett ráébredni a valóságra. Ő már nem él! Ezért nem látják, nem hallják. Nem tud enni, inni, átmennek rajta. Tehát halott! Most minden átfutott rajta, egész élete. Az, amit vétett, amit elrontott. Látta azokat, akiket megbántott. Egész szellemi létével Istenhez fordult:

- Küldj vissza, Istenem! Engedd, hogy vétkem jóvátegyem!

S ekkor valahol a földön, felsírt egy kisgyermek…

Előző oldal Lexi
Vélemények a műről (eddig 1 db)