Szabad akarat

Fantasy / Novellák (1938 katt) Xenothep
  2014.08.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/12 számában.

A tízemeletes épület szélén álltam, bensőmben ambivalens érzelmek kavarogtak, és próbáltam magamban túlordítani életösztönöm kétségbeesett sivalkodását. Harmadszor készültem nekirugaszkodni éppen, már megfeszítettem combjaimat az ugráshoz, amikor megszólalt tőlem balra egy kellemesen mély, barátságos, ugyanakkor hátborzongató hang.

- Sokáig tökölsz még?

Oldalra pillantottam.

Alig egy méternyire egy éjsötét ruhát viselő, fiatal fiú ült a beton mellvéden a mélység fölé lógatva lábait, két kezével a combjai mellett támaszkodva. Elsőre látszott, hogy nem ember, mivel hatalmas, fekete szárnyak meredeztek a vállai mögött, hosszan elnyúlva a tető repedezett szigetelésén. Hosszú, megtépázott tollai feketén csillogtak, a derengő napfény különös mintákat rajzolt rá.

- Na, ne... – sóhajtottam fel fájdalmas hangon. Amikor felém fordult, tiltón emeltem felé ujjam.
- Ne mondd meg, kitalálom! Te vagy az őrangyalom, és a neved valamipher!
A fiú megvetően elmosolyodott, szemei ezüstösen fénylettek a naplementében.
- Őrangyal, hagyjad már… veh… de amúgy ja, a nevem Cruxapher.

Ebben a pillanatban a semmiből feltámadt a szél, és a mélység felé taszított. Rémülten szisszentem fel, szívem kihagyott egy ütemet, kétségbeesetten köröztem karjaimmal az épület mellvédjének legszélén, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, mindeközben a fekete angyal érdeklődően nézte, ahogy kapálózok. Amikor végre sikerült megállnom stabilan, elismerően bólintott.

- Nem semmi koreográfia.
Bosszúsan töröltem le izzadt homlokom.
- És hol az őrangyalom?
- Neked nincs olyan. Felmondott. Egész pontosan le kellett szedálni, mert idegösszeomlást kapott melletted, és ki akart lökni egy autó elé. A te életed annyira extrém, hogy egyszerűen sírba tetted az őrangyalodat.
Azt éreztem, hogy gúnyolódik, így megpróbáltam tudomást sem venni róla.
- Mit akarsz?
Csodálkozva húzta fel szemöldökét.
- Ééén?... Te mit akarsz?
Csettintettem.
- Le akarok ugrani, és nem tudsz megakadályozni benne, akárhogy is akarsz lebeszélni róla!
Ő vállat vont.
- A halál sem akar lebeszélni.
Gyanakodva néztem rá.
- Ki vagy te?
- A halál, most mondtam.
Félénken néztem hatalmas szárnyaira, aztán tétován intettem.
- Te vagy a halál?
- Nem a halál, hanem a te halálod.
Lemondóan nyögtem.
- Saját halálom van… haláli.
- Ez nem olyan vicces fiú. Én a borzalmas halál vagyok.
- Szóval te nem akarod megoldani az életemet, mint Solipher?
A fiú szemei gonoszan csillantak fel, de mosolya vidám volt.
- Ne merészelj egy napon említeni azzal a kis szerencsétlen gnómmal még egyszer, vagy nem lesz gondod a kezdő lökettel! Én semmit nem akarok megoldani.
- Akkor miért vagy itt?
Ujjaival kört formált a szeme köré.
- Felveszem kamerával a nagy zuhanást, és kiteszem a Youtube-ra. Baromi jó nézettsége lenne.
- Nincs is kamerád.
Mosolya gúnyossá vált.
- Tényleg ez a legnagyobb problémád? Hogy van-e nálam kamera, vagy nincs? Dönts végre, mert untatsz.
- Miről döntsek?
- Hogy leugrassz-e, vagy sem. Ha zavarban vagy, elfordulok szívesen.
Hangjából szinte csöpögött a vitriol, zavartan pillantottam le a mélységbe.
- Megmondod, miért vagy most itt?
- Azért, mert hívtál. Ne gondold, hogy nekem ez jó, ide-oda ugrálni alternatív valóságok közt. Békésen iszogattam a vaníliás szörpömet egy könyvet olvasgatva éppen, amikor hívtál.

Felemelte állát, így láthatóvá vált a nyakában egy fekete szíj nyakörv. Egy ezüstszínű biléta függött rajta, megsimította ujja hegyével.

- Tudod, mi van ideírva?
- Nem tudom.
- A te neved. Én vagyok a halálod. Ha semmid nincs is már az életben, mert mindent elveszítettél a reménnyel együtt, én akkor is itt vagyok neked, engem nem tudnak elvenni, és nem tudsz elveszíteni. Mindig a nyomodban járok, életed minden pillanatában.
Megborzongtam.
- Te… meg akarsz engem ölni?
- Dehogyis! Végül úgyis bekövetkezem, miért akarnálak megölni idő előtt? Azt te akarod. Gyilkosságra készülsz e pillanatban, hogy a mélybe vetve magadat, menthetetlenül összetörd földi porhüvelyedet, véget vetve az általad nyomorúságosnak tartott életednek.
- Hogy értetted azt, hogy te vagy a borzalmas halál? Milyen halál van még? Hogyan lehet még meghalni?
Kezével intett.
- Így is, úgy is… Ha eljön az időd, akkor van, hogy este lefekszel, elalszol, álmodban megáll a szíved, és kész. Aztán van, hogy elcsap egy autó, fel sem fogtad, már halott vagy. Ezeket békés, vagy gyors halálnak nevezitek. Meg van az, amire te készülsz. És az… borzalmas?
Vidáman felnevetett, és hívogatóan intett.
- Gyere, ülj ide mellém, mutatok valamit!

Óvatosan közelítettem meg, nem bíztam benne, aztán eszembe jutott, hogy miért is vagyok én itt a tetőn, és majdnem felröhögtem. Nem mindegy, hogy ő lök le, vagy én ugrom? Bátran lehuppantam mellé, ő pedig lefelé mutatott.

- Szóval, technikailag a dolog úgy néz ki, hogy lendületet veszel, elugrassz, majd pár másodperc után földet érsz. Mivel a betonjárda képtelen tovább adni tested lendületét, így visszaadja, neked pedig összetörnek a csontjaid, és meghalsz.
Bólintottam.
- Igen, ez az elmélet.
Szemei felcsillantak.
- Épp ez az! Elmélet, fiú. A te elképzelésed a gyors halálról. A gyakorlat azonban nem ez. A valóságban, ahogy elrugaszkodsz, kurvára meg is bánod, de már senkinek nincs hatalmában visszalökni téged, mert ez a te döntésed volt, ezt választottad. Az a pár másodperc nem azzal telik, hogy lepereg az életed, aminek a végén a megbékélés vár, hanem kétségbeesetten sikoltozol, és amikor földet érsz, még bőven érzed azt az iszonyatos fájdalmat, ami végül megöl.
- Ez lehangoló – mondtam szomorúan.
- Az. A halál lehangoló. De te még fokozod is ezt.
- Fokozom? Mivel?
- Nos, vihar készül, néha feltámad a szél, és az ugrás pillanatában ellök az épülettől a túloldal felé. Arra pont elég, hogy annak a fának az ágai közé érkezz. Lassítja a zuhanásodat, összetöri pár csontodat, ez nagyon fog fájni, majd a végén kihullasz az ágak közül. No és mi van ott, rögtön a fa törzse mellett?
- A magasfeszültségű távvezetékek – feleltem halkan.
- Az bizony. Bezárod az áramkört, ívet húz rád az a nagyjából kétezer volt, ez megint rohadtul fog fájni, bemegy a törött jobb válladon, és kimegy a felnyársalt bal combodon. Nem megy át a szíveden, nincs olyan mázlid, így összetörve, és súlyos áramütés után tovább zuhansz, összetörve még pár csontodat és a gerincedet. Még mindig élsz ekkor, jó esetben már nem vagy öntudatodnál, és a kórház felé, a mentőautóban meghalsz anélkül, hogy egyetlen pillanatra is magadhoz térnél. Rossz esetben túléled, és összeégett, kifacsarodott, magatehetetlen nyomorékként élhetsz tovább. Nem ártana imádkoznod.

Hangom némileg reszketett, amint bátortalanul megszólaltam.

- És nem lehetne, hogy… csak simán gyors halált haljak?
A fejét ingatta.
- Nem. Ezt választottad.
- Választotta a halál!
- Dehogy választottam! Te választottad!

Felhúzta jobb lábát a betonra, rátámaszkodott térdére, és fájdalmas nyögéssel felállt. Én is felálltam, és meglepetten néztem rá. Most látszott csak igazán, milyen borzalmasan fest. Cafatokra tépett szárnyai bénán lógtak, ruhája is tépett volt, a bal combja belső oldalán hatalmas égési sérülés, a jobb vállán a ruha furcsán, szögletesen állt, szemeiben megtört a fény, és hajában vércsíkok sötétlettek. Kissé széttárta karjait.

- Ez a döntésed. Ezt választottad.
- De hiszen még nem ugrottam le!
- De le akarsz.
Hatalmas szárnyainak látványa tette rám a legsokkolóbb hatást, gondolkodni is alig tudtam.
- De miért ugranék le?...
- Az nem érdekel. Nekem ez mindegy. Csak döntsd el végre, hogy tehessem a dolgom én is.

A mélybe pillantottam.

Odalent kicsi gyerekek futkostak a játszótéren, anyukák ültek a padokon, fiatal srácok fociztak a pályán, két férfi pedig egy nyitott motorháztetejű kocsi fölé hajolt a parkolóban. A nyári késő délután közömbös háttere előtti megszokott, nyugodt kép. Fogalmuk sem volt róla, hogy itt vagyok, senki nem nézett fel, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam.

Cruxapher felemelte jobb karját, vállában ropogtak a törött csontok, aztán a vállamra tette jéghideg kezét.

- Nem vagy egyedül, fiú. Itt vagyok neked. És ha leugrasz valóban, akkor már te is itt leszel nekem. Nos? Így, vagy úgy?

Felnéztem rá, homályosan csillogó szemeibe, és nem láttam semmit, csak a tükörképemet. Szembenéztem a halállal. Mögötte elmosódott a tető látványa, csak ködös kavargást láttam.

- Mi van a halál után? – kérdeztem.
Ő kis ideig nem felelt, aztán leengedte kezét.
- A választásodtól függ. Ez az ajándékod. Szabad akaratodból cselekszel.
- Találkozom a Teremtővel?
Elmosolyodott, és lefelé intett.
- Nem. Nem ez az út vezet Ő hozzá.
- Tehát létezik?
- Ne a haláltól várd a választ! Azt a szívedben keresd.
- Én… szeretnék találkozni Vele.

Szemeiből ekkor eltűnt a gonosz, fémszínű csillogás, arcáról a fájdalom, felegyenesedett, és ruhája már nem volt tépett, válla sem törött. Szárnyait széttárta, eltakarva a haldokló naplementét, hatalmasan borult rám árnyéka.

- Ez egy jó döntés. De azért ne felejts el, fiú! Viszontlátásra, és ne feledd: én mindig itt vagyok neked.

Felemelkedett, aztán két hatalmas szárnycsapással eltűnt az alkonyi égben. Töprengve néztem utána még sokáig, és azon gondolkodtam, hogy vajon az őrangyalok képesek-e rábeszélés helyett elrettenteni.

Hátraléptem a tető széléről, aztán sóhajtva indultam a lépcsőházba vezető lejárat felé.

- Úgyis találkozunk. Így, vagy úgy.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 10 db)