Acélhomok
Aranyló, sárga színű homokdűnék terültek el a szélrózsa minden irányában. Ember, ki e vidéket még nem járta, kopár pusztaságnak gondolta volna. Ki pedig már életek mulandóján járta ezt a vadregényes vidéket… nos… az is. Ott volt egy hely, hatalmas homokdűnékkel tarkított puszta tájon, melynek ha az ember közepébe állott, sem tudta megmondani, hogy éppen széliben van-e, vagy talán már határán túl jár egy másik puszta világában.
Vándorbotját eme földnek sok lélek koptatta elütve egy évszázadot a törött óra lassú mutatóján. Emberöltő időből telt el e vidéken kettő, mióta az ember ilyen rémes förgeteggé változtatta, s azóta másképp kinézni már nem tud, nem képes. Csak a sajgó szél hordozza egykori dühödt hangját elmúlt koroknak, mikor zúg és morog, akár tengeri orkán viharos éjszakákon, csavarva ki tövéből a sudár pálmafákat, halott tövisbokrokat. Dühét az orkánnak ember szenvedése sem csillapítja, nem tompítja éles nyelvét a hatalmát, s erejét vesztett természetanya haragvásának. Mint a víz, mely sziklákon keresztülfutva gőgösen morzsolja azokat porrá, úgy e szél sem teheti másképp a dolgát. Bár sziklája e vidéknek nem sok maradt, s ami megmaradt is, porlik már mardosó fogai közt a mozgó légtömegnek.
Ezer napot számlálva, s ezer éjjelt átvirrasztva is, minden mozgó hulla gonoszságát lesi e vidéknek. Homokban megbújni kész, mostoha, rémes pofájú, acsarkodó óriásféregnek fullánkját félni. Az egekben köröző embermagas madarak röptét tisztelni. Kopár rónaságon halott fűcsomókat legelésző öreg gizdanyájak lomha mozgását megfigyelve hátast találva napkeletnek, vagy napnyugatnak ügetni. Eme vidéken ez ama megmaradt kevés embernek életes értelme, mely túlélésre ösztönöz már egy évszázada, s mely még évszázadokig kötelességtudóan szolgálja majd a mégis morált. Mert embere e vidéknek néhol sok, máshol kevés akad, de éppen ugyanúgy tiszteli a homályos emlékek között felderengő dicső múlt visszajövetelét éltében, hogy holtában meglátni azt már nem kívánja, nem akarja.
Habár néha eme ember dicső sorsra termett, s a halott porból őseihez méltó városokat emelt magasan az égbe, jelenjével törődve, a múltalt, s a jövőt egyaránt elfeledve a nagy kényelemben. Néhol pediglen egyszerű viskókban élni kényszerült ama megmaradt szegény népe Ádám gyermekének, kiket a sanyarú sors a múlt, s jelen fájdalmai elől a jövőbe űzött.
Városai eme terméketlen vidéknek kevésbé terméketlen, dús vizű homoktengerein emelkedtek ki a holt hamuból, hogy táptalajául szolgálhassanak mindannak a jónak, s élvezetesnek, mely a jövőt majd talán egyszer tisztelni engedi, de most a jelen erkölcstelen tanai között elrejti. S imígyen szólnak dalok messze földre ama virtuóz pusztaságiakról, kik talán legjobban hasonlítanak öreg korok elmúlt embereihez, a múlt hátramaradott, elhagyatott szellemeihez. Kiknek értelme már a múltban is hasztalan volt, s a jelenben már kész barbárság, úgy a jövőben egyszerű, kőkorszaki mintája egy régi kor fosszilissé váló hagyományainak.
Néha Próféták szólnak elmaradott gondolkodásáról e vidék bősz, s vad fiának. Az azonban kitart, ellenáll, míg bírja ereje utolsó lélegzetével a harcot. A megosztott életmódban Ember gyermeke legtehetségesebb. Szelleme mindnek eltérő módon fejlődik, s így a maga igazát mind másképp látva engedi egymásra rút, csaholó ebeit az eszme s forradalom lángjának. S mindnek, kinek eltérő szelleme önálló lelket adott, úgy azt utódiban eltárolja szebb napokra az öreg lángot, melynek parazsát az újonnan született gyermekek friss húsa éltető melegben megvédik a süvítő keleti széltől, mi új hajnal ígéretét hozza a kialudt láng nyomán a sötét éjszakában.
Azonban a sötét éj most örök, a hajnal többé nem jő el a rút éjszakának. Ember számára utolsó alkony, mint színpadi függöny gördült le a Nap vörös bíborpalástban halálos ágyára, hogy többé már csak lelketlen, acsarkodó szörnyeteg sárkányként újjászületve perzselje fel ráncos bőrét a haldokló fajzatnak.
Most a süvítő szél is csak némán kong az emberek lelkének kiürült tégelyében. Embertelenség uralkodik az emberség vesztében, s eme új közeszme most a Halálnak gyárt csillogó fejfát aranyos fából, vagy tört márványból. Lelke az embernek elveszett, eme föld szottyadt volt, s szikkadt, ezért kiszívta. Jóságát az ember feledni könnyen tudja, de újra eszébe vésni azt már hosszadalmas munka. S így veszett el ember lelke a holt világ éterében.
Pusztaság vidéke, melyre homokdűnéket görgettek kapzsi évtizedek, most emberektől hangosan matat új szenzáció, új hősök után. „A régi halálával új jő el gyorsan!” – mondják a hívei annak az ígéretnek, hogy akármi is legyen, mindig történni fog valami valakivel. S habár igazukat még csak nem is sejtik, nyugodtan kártyázzák tovább öreg játékát az emberségnek. S a lapot most a Sors osztja ember kezébe. Csalni nem szokott, de elég vészterhes időkben csak vészterhesen tud válaszolni irányított fiának. Ilyen a Sors, ilyen az élet, ilyen a pusztító emberi képzelet, mely ezeket az alsó világra szülte.
S most, ebek harmincadján, száz évvel a világ pusztulása után, fémtestű bajnok emelkedik ki a nemlét homályából, hogy eme világot értelmetlenségének lángjával új hajnalra vezesse. Jöjj hát el, új korszaka te régi eszménynek!
