Linktár

Hófehér éjjel

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/9 számában.

Amikor gyerek voltam, csak azt akartam, hogy ha felnövök, olyan erős legyek, hogy senki ne bánthasson. Nem akartam se jó ember lenni, se rossz. Nem akartam híres lenni, félelmetes, vagy imádott. Csak azt akartam, hogy soha, senki ne bánthasson többé.



Tél volt. A hó órák óta szakadatlanul hullott, és a hideg, csípős levegő friss jégillattal töltötte meg az éjjeli várost. Megállítottam a konflist, és kiszálltam. A kocsis morgott, majd továbbindult, bár jókora borravalót kapott, nagyobb viteldíjra számított; az út felét se tettük meg. És aztán? Nem gondolhatom meg magam? Miért ne gondolhatná meg magát az ember bármiben? Abban, hogy meddig viteti magát a kocsissal, hogy hol száll ki, és mit csinál az este további részében, abban, hogy mit kér vacsorára, hogy elfogadja-e a felkínált munkát, vagy hogy meg akar-e nősülni…

A kocsi meglódult, én pedig egyedül maradtam a hóesésben. A gázlámpák hallgatag fényénél ragyogó gyémántpor-szőnyegként terült el a frissen hulló, puha hótakaró, csendesen roppanva a talpam alatt, ahogy befordultam a parkba. Meggondolhatom magam. Dönthetek máshogy. Dönthetek bárhogy. Felnőtt vagyok. Ma már senki sem bánthat. Elértem, amire gyerekként vágytam. Nem vagyok se rossz, se jó ember. A társaságban szeretnek, sőt, rajonganak értem, nők, férfiak, fiatalok, idősebbek. Mindig tudom, kinek mit kell mondanom ahhoz, hogy a lehető legjobb színben tűnjek fel. Nem bántanak. Egy vagyok azok közül, akivel mindenki jóban akar lenni.

Összébb húztam magamon fekete, hosszú, elegáns köpenyemet. A csípős hideg a tél jellegzetes illatát hordozta, azt a tiszta és megfoghatatlanul energikus illatot, amit már gyerekkorom óta úgy szerettem. A fák komor, csupasz ágán most megült a hó, és ragyogni látszottak a lámpák fényénél. Csak gyűlt, gyűlt rajtuk a fehér tisztaság, és a szétnyíló, összeboruló gallyak új ruhájukban olyanok voltak, mintha megannyi csipkefátyol hullott volna alá titokzatossága mögé rejtve a világ minden csúfságát. Mindig is szerettem a telet, és talán éppen ezért.

Ahogy szerettem a színház csillogását is, mert néhány órára elfeledtetett minden bajt és gondot a nézőkkel, legyenek gyerekek, felnőttek, öregek, szegények, vagy gazdagok. Amíg a varázslat él, amíg a bűbáj hat, nem gondolkodunk pénzen, szerelmen, félelmen, vagy fájdalmon, csak elveszünk egy másik világ valótlanságának csodás hitében, hogy kiléphessünk egyhangú, nyomorult életünk lehangoló egyszínűségéből.

Nem tudom, meddig sétáltam, és csodáltam a havazást, csak azt vettem észre, hogy kezem a fekete kesztyűben is lefagyott már, csízmámban zörögnek jégcsappá vált lábujjaim, és arcom teljesen maszkká dermedt a hidegtől. Tudtam, hogy itt az ideje, hogy megforduljak és hazamenjek, kiverjem az ágyból hűséged Johnomat, hogy meleg fürdőt készítsen, és hozzon valami szíverősítőt, de ehelyett fogtam magam, és leültem az első padra. Tüdőm megtelt a hideg éjjeli levegővel, és bár úgy éreztem, kintről és bentről egyaránt támad a fagy, és ha e két erő összeér, többé nem állok fel… valahogy mégis megnyugvással és békével töltött el a körülöttem lévő csend és mozdulatlanság.

Halk kuncogást hallottam, és azonnal kinyitottam a szemem. Nem emlékszem, mire számítottam. Nem emlékszem, hogy gondolkodtam-e, vagy csak ösztönösen felnéztem. Meglepetésem nem ülhetett ki az arcomra, hiszen izmaim teljesen elgémberedtek, mégis úgy éreztem, döbbenetem utat talál a szemben állóhoz.

A kislány nem lehetett több tíz évesnél. Hosszú, egyszerű fehér kabátot viselt, haja hihetetlenül világos szőke volt, hatalmas kék szemeivel kérdőn nézett rám.

- Jó estét, kisasszony! – próbáltam kedves hangon megszólítani, de magam is megijedtem hallva varjúhoz hasonló rikácsolásomat. A hideg és a hosszú csönd… Megköszörültem a torkom.
- Jó estét! – felelte, hangja akár az összekoccanó jégcsapok csilingelése.
- Mit csinál itt eme kései órán, kishölgy? – kérdeztem körülnézve, kutatva, kihez is tartozhat a gyermek.
Nem tűnt koldusnak, vagy otthontalan árvának, így biztos voltam benne, hogy van a közelünkben valaki, aki nemsokára érte jön, kézen fogja, és elvezeti, de a park üres volt.
- Te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza, és sokkal inkább őszinte kíváncsiság volt a tekintetében és a hangjában, semmint kötekedés, vagy cinizmus.
- Üldögélek – feleltem, magam sem tudom, miért, pedig azonnal tudtam, hogy mást kellett volna felelnem.
- Szeretem a havat – válaszolt ő is, ha nem is egészen olyan módon, ahogy szerettem volna. – Ha esik a hó, mindig átszökök ide egy kicsit, hogy csodálhassam.
- Hol vannak a szüleid?

Nem értettem, miért van az, hogy nehezemre esik feltenni egy ilyen egyszerű, és kézenfekvő kérdést. De ahogy nekem nehéz volt kimondanom, neki nehéz lehetett válaszolnia, mert inkább elengedte a füle mellett, mintha meg sem hallotta volna.

- Te is ezért vagy itt, nem?
- Szeretem a telet. Jól esik itt ülni és nézni, ahogy hull a hó.

Kezdett bosszantani. Megint arra feleltem, amit kérdezett, és hagytam, hogy elterelje a témát, pedig szilárd meggyőződésem volt, hogy visszaviszem a családjához. Rossz érzés töltött el. Mi van, ha a kislányt arra használják, hogy lekösse a figyelmemet, és közben tolvajok lesnek rám a fák mögött??

- A tél a magányosok kedvenc évszaka – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb mondata.
- Én nem vagyok magányos – tiltakoztam azonnal. – Miért ne szerethetné a telet olyan is, aki nem magányos?
Megvonta a vállát.
- Aki nem magányos, az a kandalló pattogó tüzénél állva, a meleg szoba ablakából nézi a hóesést, a kedvese kezét fogva, vagy a gyermekei álmát nézve. Csak az ül a hidegben álmok csillogását hajszolva, aki a szíve mélyén teljesen egyedül van.

Egyáltalán nem úgy beszélt, ahogy egy gyerek. Szép vonású, babaszerű arca fehér volt, akár a kabátja, és a hó mögötte, nyoma sem volt rajta a hideg szél csípte rózsáknak. Szeme, mely a befagyott tó halvány színét idézte, bölcsességgel, és tudással volt tele.

Megborzongtam.

- Ki vagy te?!
Elmosolyodott, és lecsüccsent mellém a padra. Nem maradt utána lábnyom a hóban…
- Nem emlékszel rám, igaz? – kérdezte sóhajtva.

Agyam kutatott a nevek, arcok és helyszínek közt. Hol láthattam korabeli gyereket? Valamelyik pikniken? A főnököm egyik estélyén? Esetleg valamelyik ifjú hölgy kishúga lenne? Bár mindig büszke voltam az arcmemóriámra, nem tudtam őt hova tenni. Hallgatott, majd megunhatta, mert újra felsóhajtott.

- Emlékszel arra a télre a nagynénéd vidéki házában?

Elsápadtam, és nem tudtam mást, mint újra kinyögni halkan, egészen halkan, talán hang nélkül, csupán ajkaimat mozgatva a belülről kiszökő pára ködében „Ki vagy te?”

Emlékeztem arra a télre. Az volt az a tél, amikor megfogadtam, ha felnövök, többé senki nem bánthat. De ő nem emlékezhetett rá. Több mint tizenöt év telt el az óta. Ő pedig alig volt tíz éves.

- Emlékszel, hogy a padláson játszottál egyedül minden áldott nap? A könyveket és a régi ládákat bújtad, meséket találtál ki, és lested, ahogy odakint hull a hó…

Minden szava igaz volt. Igaz és hideg. Csikorgott, akár a fagy, de mégis azt a kegyetlen tisztaságot hordozta magában, amit az éj jég-levegője.

- Emlékszel a kislányra, akit odafentről láttál? Emlékszel, hogy féltél, hogy eltéved? Hogy beleesik a folyóba, és meghal… Emlékszel, hogy utána akartál menni, de senki nem hitt neked?

Tudtam, hogy ő volt az… tudtam, de az elmém hihetetlen erővel tiltakozott. Ilyen nincs. Igen, itt élek, Angliában, ahol minden valamire való kastélynak, minden második háznak, iskolának, parknak saját kísértete van. De egy régi gyerekkori álom nem ölthet testet… Lehetetlenség.

- Emlékszel még, hogy könyörögtél, hogy higgyenek neked? – folytatta kegyetlen közömbösséggel, míg levegőért kapkodva ültem a fagyos, hóborította padon, a park közepén, távol az úttól, egyedül, egy sosem létezett kislány mellett.
- Emlékszel, hogy az apád addig ütött, míg elájultál?
Nagyot nyeltem, és minden erőmre szükség volt, hogy az elfojtott düh ne csaljon könnyeket a szemembe.
- Emlékszel, hogy éjjel kiszöktél, hogy megmentsd az ismeretlen lányt?

Emlékeztem. Épp úgy éreztem a hideget a csontjaimban, ahogy most. Rettegve nyitottam ki az ajtót, rettegve, de mindenre elszántan. Tudtam, hogy meghalok, ha rajtakapnak, és meghalok, ha nem találom meg őt. Vagy apám kegyetlen zsarnoksága végez velem, vagy a hó, és elszántan, gyerekként az utóbbit kívántam. Tudtam, hogy nem találhatom meg a kislányt, akit még délidőben láttam eltűnni, de akkor, ott eldöntöttem, hogy inkább fekszem holtan a puha, fehér, tiszta hóban, mint saját mocskos, ragacsos, forró véremben.

- Órákig gyalogoltál. Mindened fájt. Fáztál és féltél. Sötét volt, és nem láttad a hótól a fák gyökereit. Elestél, és nem volt erőd felállni.

Olyan emlékeket idézett, amiket rég elfelejtettem. Szándékosan.

Megtaláltak. Hazavittek. Nem sokon múlt, hogy életben maradtam. Akkor költöztünk vidékre, távol apámtól, és nem láttam őt többé. De az árnya elkísért. Elkísért, fenyegetett, kérdőre vont, és rettegésben tartott mindig.

- Ott voltál – suttogtam –, te voltál a lány az erdőben.
Nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
- Azt kérted, hogy vigyelek magammal. Nem kérdezted, hová, nem kérdezted, hogyan.
- Nemet mondtál – szaladt ki belőlem.
- Túl fiatal voltál. Gyermek voltál. De már nem vagy az.

Már nem vagyok az. Felnőtt vagyok. És egy felnőtt dönthet. Akkor régen megmentett. Megfogta a kezem, és mellettem maradt. Mesélt nekem egy másik világról. Egy távoli világról, ahol minden békés, és nincs rettegés. Egy világról, ahol a varázslat az élet része, és a csillagokat elérheted, ha kinyújtod a karod. Akár a vizek mélyét. Amelyiket csak akarod. Egy világról, ahol szárnyalsz, akár a sólyom, és ahol nincs semmi, se a sötétben, se a fényben, ami félelemmel töltene el.

- Miért vagy itt?
- Te hívtál. Eljöttem, hogy játsszak a hóban, és hallottam, hogy szólítottál. A félelmed hívott. A vágyad. Az álmaid. Miért hívtál?

Felsóhajtottam. Már nem éreztem hidegnek a havat. Lehunytam a szemem, és elképzeltem a tájat. Havas volt, messze-messze, ameddig a szem ellátott, fákon, dombokon és völgyeken át, befagyott csipkeszerű vízesések közt suhanva, tündéri fénnyel vonva be a ragyogó, csillagporos fehérséget.

- Meséltél nekem. Fogtad a kezem, és életben tartottál. Mesélj újra…

A kesztyűmön éreztem kezének érintését. Nem éreztem komoly súlyt, nem éreztem, hogy rám nehezült volna. Nem éreztem hideget, se felőle, se a hóból. Lehunytam a szemem.

Láttam.

Éveken át hittem, hogy csak képzeltem őt. Hogy csak álom volt, a hideg okozta sokk, hogy soha nem történt meg. De a szívem mélyén minden racionalitás ellenére hittem benne. Elértem, amit akartam. Amit ígértem. Amit fogadtam. Felnőttem. És már senki nem bánthatott. És egy felnőtt dönthet…