Linktár

Kegyetlen istenek (újabb részlet)

A Publio kiadónál 2014-ben megjelent könyv részlete

3. fejezet
A hegyi ember

A sziklán egy magányos lovas ült egyenes derékkal a nyeregben. Arany mellvértjén a lemenő nap fénye csillogott. Hosszú, bíborszínű köpenyét a szél meg-megrezegtette. Markáns arcvonásai, mosolytalan, keskeny szája akaratos, büszke embernek mutatták, s rövidre nyírt, már őszbe fordult haja és friss, őszes borostája különösen rideggé tették megjelenését. Az ősz hajszálakon kívül a szemei körül szarkalábak és a homlokát redőző mély ráncok jelezték, hogy már nem is egészen fiatal ember. Arcán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, ezért egy idő után egy selyem zsebkendőt húzott elő az övéből és gondosan letörölte az izzadtságot. Egyebekben azonban nem látszott rajta a fáradtság, s ha valaki közelről láthatta volna most, bizonyára megjegyezte volna, hogy milyen makacs elszántság tükröződik a szemében.

A néhány lépéssel alatta futó széles úton ezer és ezer katona áradata hömpölygött. A katonák, mikor a lovas közelébe értek, diadalordításban törtek ki, s fegyverükkel tisztelegtek neki, ő pedig egy-egy intéssel viszonozta üdvözlésüket.

A tucatnyi nyelven felhangzó kiáltások többnyire a Sárkányt éltették, mások a Hegyi Embert, ismét mások a Szentséges Urat, s megint mások a Legyőzhetetlent. E nevek mind ugyanarra az emberre vonatkoztak, a magányos lovasra, aki ott ült fölöttük azon a sziklán, hatalmas fekete ménje nyergében, s aki most eltűnődve nézte az alant elvonuló hadsereget. Ő volt Qwersat, a királyok királyának barátja, a birodalom egyhatodának teljhatalmú ura.

Qwersat nagyúr még csak idén töltötte be a harminckilencedik évét, de határozottan idősebbnek látszott a koránál. Nem mintha megtört volna, csak valahogy megkeményedett, szikárabb és szigorúbb lett az idők folyamán. S ettől egyre inkább őseire, az északi hegyekben lakó saper barbárokra hasonlított, pedig fiatalabb korában nagyon elütött tőlük magas termetével, világos hajával, világos bőrével. Ahogy múltak az évek, egyre inkább illett rá a korábban otromba sértésként kitalált gúnynév, a hegyi ember.

Milyen büszke lenne rá most az apja, a kis saper törzsfő (vagy talán helyesebb lenne azt mondani: bandita), aki büszkén királynak nevezte magát, és fennen hangoztatta, hogy egyenes ági leszármazottja Aprinak, a Birodalom hadait többször is legyőző, legendás saper királynak (valójában: rablóvezérnek), s hogy családja végső soron Oulától, a Szörnytől származik, aki Mweri és Lwira, az Ég és a Föld nászából született a világ hajnalán! Milyen büszke lenne most!

Nyomorúságos életük nem sok örömre adott okot, s a szüntelen küzdelem a túlélésért rideg, barátságtalan, érzelmeiket magukba fojtó népekké tette őket. Apja is csak akkor tűnt boldognak, amikor egy napon megjelentek náluk a Birodalom ügynökei, s aláírattak vele egy szerződést, amelyből egy szót sem értett, mert a Szent Város nyelvén írták, a Szent Város betűivel, s azt mondták, a királyok királya elismeri őt a környező vidékek urának, némi pénzt is adtak jutalomként, s végül még elsőszülött fiát, Qwersatot is magukkal vitték, hogy úgymond a nagykirály udvarában a többi szövetséges királyfi között igazi wobih nevelésben részesülhessen.

Ilyesmi nemzedékenként jó, ha egyszer fordult elő, nem csoda, ha az egész törzs, a legtávolabbi rokonság is összegyűlt, hogy elbúcsúztassa a messze idegenbe induló kilenc éves fiút. Még a szomszéd völgyekből is eljöttek a törzsi előkelők, hogy lássák, micsoda kitüntetés érte riválisukat. Qwersatnak nem sok emléke maradt apjáról, de sosem felejtette el annak gyerekesen boldog és büszke arcát, ahogy ott áll falujuk főterén és néz a wobih ügynökökkel együtt távozó fia után.

Mint minden sapernek, Qwersat apjának is ez volt a gyöngéje. Wobihmoarr, a Szent Birodalom, amelynek uralkodója, a királyok királya valójában a Földreszállt Istenség, lakóhelye pedig, a Szent Város, a mindenség közepe. Az egyébként oly konok és makacs, szívós, megtörhetetlen saperek gyerekes áhítattal gondoltak Wobihmoarra, s törzsfőik egyetlen vágyuknak azt érezték, hogy a wobih Birodalom szövetségesei legyenek. Valójában még lázongásaiknak is csak ez adott értelmet, a wobih-knak akarták bizonyítani erejüket, ha szembeszálltak velük, s nemzedékről nemzedékre őrizték azok emlékét, akik egy-egy csetepatéban legyőzték a Szent Birodalom helytartóinak járőreit.

Qwersat úgy vélte, ő sosem került ennek a hamisítatlanul saper érzésnek a hatása alá. Apját már akkor, kilenc évesen is mélységesen megvetette, amiért olyan megalázkodva udvarolta körül a birodalmi ügynököket, és amiért még elsőszülöttjét is eladta nekik. Megvetése csak fokozódott, mikor kiderült, hogy dehogy is viszik őt az abadai udvarba: csak egy jelentéktelen porfészek, Fotas kormányzójának palotájába került, ahol úgy bántak vele, mint egy rabszolgával!

Ha teheti, a későbbiekben talán le is tagadja, hogy saper származású. De minél magasabbra ívelt pályája, annál gyakrabban nevezték őt, kezdetben gyalázkodva, később néha már irigykedve, hegyi embernek. Hiába volt műveltebb, mint a született wobih nagyurak, ő csak a hegyi ember maradt. Hiába nőtt idővel mindenki más fölé hatalomban és tekintélyben, azért csak a hegyi ember maradt. Mikor már hatalma a királyok királyáéval vetekedett, s törvény rögzítette azt a kiváltságát, hogy nem csak a szentséges úr címe illeti meg, mint a nagykirályt legyőző Testvériség többi vezéreit, de egyedüliként a Birodalomban, a nagykirály a barátjának szólítja őt, s mikor egyetlen intésére országok tűnhetnek el a föld színéről, a legelőkelőbb wobih nagyurak, a Hatszázak továbbra is csak hegyi emberként emlegetik egymás között… Legalábbis, ha azt hiszik, hogy senki nem hallja őket.

Qwersatot már jó ideje nem zavarta mindez. Mostanra a saperek gyerekes rajongása a Szent Birodalom iránt és a wobih nagyurak lenézése és önhittsége egyformán hidegen hagyta. De még így is mélységesen átérezte annak a helyzetnek az iróniáját, hogy ma a Szent Birodalom harcosainak ezrei kiáltják harci jelszóként azt, hogy Hegyi Ember!

A nap közben elérte a látóhatárt és vörös fény öntötte el az ég alját. A napkorong ilyenkor sisteregve belehull a nyugati tengerbe és vöröses párája szétterül a felszín fölött, tanítják a természettudósok a Szent Városban - jutott Qwersat eszébe. - Hát persze.

Hirtelen gondolt egyet, megfordította a lovát, leereszkedett a szikláról és elvágtatott délnek, amerre a főhadiszállása várta.

***

Egy magtárat foglaltak le szállásául, az egyetlen épületet, amelyet a nyugat felé menetelő sereg épen hagyott a környéken. Magas, tágas faalkotmány volt, éppen megfelelt a célra, hogy a haditanács összegyűlhessen a fedele alatt. Egy igazi wobih nagyúr talán egy kastélyt keresett volna magának vagy díszes sátorvárost emeltet mindenhol, ahol csak megáll, de Qwersatot a paloták ugyanúgy hidegen hagyták, mint a viskók, s ha tehette, a hadjáratokban a katonái között aludt, a szabad ég alatt, már amikor egyáltalán el tudott aludni. Ez egyike volt annak a kevés dolognak, amiben mindörökre barbár maradt. Nem érezte jól magát, ha nem látja a feje felett a csillagokat.

Háború idején egyébként sem sokat pihent. Éjjel-nappal talpon tudott lenni, és szüntelenül a tábort járta. Mindenre figyelt, mindent tudott, mindenütt jelen volt. Ez a különös éberség, az állandó jelenlét tiszteletet és félelemmel vegyes rajongást vívott ki számára katonáiban. Nem értették, hogy bírja szinte pihenés nélkül, s ugyanakkor úgy érezték, ébersége az ő védőpajzsuk. Mindig összerezzentek, ha az éjszaka közepén kilépett a sötétből, kurtán, a válaszokat látszólag mindig előre tudva kérdezősködött, s aztán ismét eltűnt a sötétben épp, ahogy érkezett. De nem csupán rettegték őt, hanem istenítették is. Ha nem is kifejezetten barátkozott velük, de sokukat névről ismerte, meglepően pontosan emlékezett korábbi tetteikre, s a legnagyobb dicsőségnek számított, ha valakivel néhány szónál hosszabban beszélt.

Népszerűségét az is csak növelte, hogy mindig egyedül vagy legfeljebb egy-két tiszt kíséretében mutatkozott, nem pedig számtalan testőr és szolga gyűrűjében, mint a többi nagyurak, sőt, ha tehette, leszállt a lováról és a katonákkal együtt gyalogolt.

Valójában még testőrsége sem volt. A személyes testőreiként emlegetett onkerek, a sárkányos sisakdíszt viselő, talpig vértbe öltözött, kétélű csatabárdot forgató, rettegett harcosok sem voltak igazi testőrök, hanem a nagyúr legrégibb és leghűségesebb katonáiból válogatott elit alakulat, akiket a nagyúr csak végső esetben küldött a csata forgatagába, akkor viszont kő kövön nem maradt utánuk.

Az onkerek egytől egyig a nagyúr fanatikus hívei voltak, közülük nem egy már húsz éve állt a szolgálatában. Első hadjárataiban ismerték meg őt, mint egyszerű tisztet, s később elkísérték az égig emelkedő pályáján. Tőlük származott a pletyka, hogy a nagyúr nem földi halandó, hanem maga a Sárkány, s úton útfélen terjesztették ezt ifjúkori hőstetteiről szóló történetekkel együtt.

A nagyúr igazán kedvelte őket, el-elbeszélgetett velük a régi időkről, hallgatta dicsőséges történeteiket, mosolyogva javította ki gyerekes túlzásaikat, nagyritkán együtt is ivott velük. Úgy látszott, az onkerek igazán közel állnak a szívéhez, de a testőri szolgálataikra nem tartott igényt.

Ennek ellenére soha senki sem hallotta, hogy valaha is merényletet kíséreltek volna meg ellene, pedig a többi nagyurak ellen szinte minden napra jutott egy orvtámadás. Ez, érthetően, még nagyobb csodálatra késztette a Sárkány katonáit.

Az pedig már egyenesen felfoghatatlannak tűnt számukra, hogy a Birodalom egyhatodának ura együtt menetel velük. Ez persze inkább átok, mint áldás volt, mert a nagyúr hosszú, izmos lábain szédületes tempót diktált környezetének.

Az igazat megvallva, a gyaloglás is a kevés dolog egyike volt, amit saper őseitől örökölt. Az északi hegyek között lovak nemigen éltek, s ha egy gőgös és meggondolatlan wobih hadvezér lovaskülönítményt vezetett volna a nyaktörő hegyi ösvényeken a saper barbárok ellen, a biztos halálba masírozott volna embereivel. Ott csak gyalog lehetett járni, s aki nem bírta a gyors és kitartó gyaloglást, elveszett ember volt.

Qwersatból hiába vált idővel kiváló lovas, mindig szívesebben gyalogolt. Katonái viszont azt látták, hogy vezérük nem szégyell elkeveredni közöttük és fáradhatatlanul osztozik az ő nehézségeikben.

A Szent Város katonaiskoláinak tanárai alighanem megbotránkoztak volna, ha ilyenkor meglátják a szentséges urat. A wobih hadtudomány hét alapvető bölcsessége között tartották számon, hogy a hadvezérnek, ha nem akarja elveszteni a seregét, távol kell tartania magát a katonáitól: „a részletek rabjaként az ellenség foglya leszel” – tanították a wobih nemesifjaknak. Qwersat nem vetette meg a Szent Város tudományait, mert azok tették a wobih-kat a világ urává, s őt magát a wobih-k urává. De szerette a maga szája íze szerint értelmezni ezeket a tudományokat. Ha egyszer ő tanította volna azokat az ifjakat, azt mondta volna nekik: akit az ősi bölcsesség tart fogva, csak idő kérdése, mikor esik az ellenség rabságába.

Kíváncsi volt, mit szóltak volna a Szent Város hadtudósai ehhez a mostani hadjáratához. Vajon melyik ősi bölcsességet tartották volna alkalmasnak az emlékezetben őrzött eddigi legnagyobb hadművelet vezetéséhez?

Az elmúlt hetekben három hadoszlop vonult fel a legnagyobb titokban Noan tartományainak határára. Mindegyik hadoszlop volt vagy nyolcvanezer fő. (Maga Qwersat sem tudta pontosan megmondani, mennyien is voltak.) Mozgásukat egyetlen helyről befolyásolni, ellátásukat megszervezni, egyszóval egy hadvezér szokásos feladatait ellátni ilyen körülmények között illúzió lett volna.

Ezt Qwersat tudta a legjobban, ezért nem is hallgatott tisztjeire, akik szerették volna rábeszélni, hogy maradjon otthon és a távolból irányítsa a hadműveleteket. Kijelölte inkább két legtapasztaltabb alvezérét, a félszemű, déli Donakert és a nagyhangú egere Nimurt, s miután egy teljes hónapon át egyeztette velük terveit, a továbbiakra nézve szabad kezet adott nekik saját hadoszlopaik vezetésében, míg a harmadik hadoszlop parancsnokságát magának tartotta fenn.

- Nincs segítség, s ha hibáztok, felnégyeltetlek - mondta nekik búcsúzóul.

De valójában nem aggódott értük, annak ellenére sem, hogy korábban még feleakkora sereget sem vezettek. Jó katonák voltak és olyan hatalmas erőnek parancsoltak, hogy nem érhette őket különösebb meglepetés. Qwersat időnként úgy érezte, hogy ezek a seregek maguktól is feltartóztathatatlanul hömpölyögnének előre egészen a végső céljukig.

Annál is csábítóbb gondolat volt ez, mert a haditerv, amit megálmodott, pimaszul egyszerű volt. A három hadoszlop külön-külön betör Noan tartományaiba, mindent elpusztít, ami az útjába kerül, és ezzel magára vonja a nagyúr haragját. Ha Noan megosztja az erőit, nyert ügyük van; ha csak az egyik hadoszlopra támad rá, a másik kettő meg sem áll Barodáig, Noan székvárosáig. Ha pedig bevárja őket Baroda alatt, már el is vesztette tartományai felét. Anyagi szempontból az lett volna a legkívánatosabb, hogy Noan egyenesen Qwersat hadoszlopára támadjon rá, mert nem volt kétséges, hogy ez egy csapásra eldöntené a háború kimenetelét, de Qwersat nem ragaszkodott az olcsó megoldáshoz. Noan bűnei végleges és visszavonhatatlan megoldást követeltek. Minden más szempont másodlagos volt ehhez képest.

Az egyetlen kockázatos szakasz az előkészületek titokban tartása lehetett volna, de Qwersat pontosan tudta, hogy ezúttal minden tökéletesen sikerült. Noanhoz nemigen jutottak el hírek Qwersat tartományaiból, s az a kevés is, amit Qwersat maga juttatott el hozzá, egy békés országról és egy öregedő, megfáradt Qwersatról szólt. A szentséges úr kémei ez alkalommal a szokásos ügyességüket is felülmúlták, pedig Qwersat emberei még Marrand nagyúrnak, a Szent Palota kormányzójának hálózatát is zavarba szokták ejteni hatékonyságukkal, holott utóbbiak, a „Szent Város szemei és fülei”, ahogy hívták őket, nemzedékek hosszú során keresztül csiszolgatták módszereiket a királyok királyának szolgálatában.

Qwersat kémeire a Szent Város katonaiskoláinak tanárai is elégedetten gondoltak volna, ha nem rettegtek volna tőlük még álmukban is immár évtizedek óta. A hét alapvető bölcsesség egyike ugyanis azt tanította, hogy a jó hadvezér nem csak a saját szemével és fülével lát, amit értelemszerűen a kémek szükségességére volt szokás vonatkoztatni, Qwersat pedig a maga részéről a legnagyobb buzgalommal alkalmazta ezt a bölcsességet, mióta csak alkalma nyílt rá felívelő pályája során. Titokban megmérgezett, megfojtott, elrabolt, kihallgatott és perbe fogott, majd kivégzett ellenségek szegélyezték ezt a pályát.

Most is valójában Qwersatnak dolgozott Noan ügynökeinek zöme, míg a saját ügynökei a legmagasabb udvari körökben mozogtak Barodában és a Noannak alávetett többi tartományokban. Ilyen körülmények között csak a csoda segíthetett Noanon.

Qwersat végre meglátta a magtár körvonalait a sötétben. Lovát vágtára ösztökélte, s hamarosan már az épület előtt volt. Itt megállította lovát, leugrott a földre, a kantárszárat egy közelben álldogáló fiatal tiszt kezébe dobta, s ő maga besietett a magtár belsejébe, ahol már vagy harminc-negyven különböző rangú tiszt, zsoldosvezér és hivatalnok sürgölődött.

Érkezésére mind felé fordultak, tisztelegtek neki, amit egy intéssel viszonzott. Megállt s rögtön magához intett egy beosztott tisztet:

- Einik, miért van itt ilyen sötét? Gyújtsatok még több fáklyát!
- De szentséges úr! Az ellenség…
Qwersat elmosolyodott:
- Tudod, ugye, hogy egy százezres sereg kellős közepén állsz? Szerinted ki támadna meg minket?

A fiatalember hirtelen elvörösödött és szégyenkezve elnézést kért urától, majd elindult, hogy teljesítse a kapott parancsot. Kisvártatva tucatnyi újabb fáklyát hoztak be katonák, szinte nappali fénybe borítva a magtár belsejét.

***

A haditanácsot állva tartották, egyedül a szentséges úr foglalt helyet egy hordozható trónszéken. Qwersat egy ősi krónikából azt tanulta, hogy, miként Tiokle nagykirály annak idején mondta, az állva adott tanács nem mindig megszívlelendőbb az ülve adottnál, de legalább biztos, hogy rövidebb. Most épp az első napok eredményeit vitatták meg. Egy magas, szinte már betegesen sovány főtiszt beszélt és a sereg jelenlegi helyzetét ismertette:

- Loliane jollei és Tustomin gabloni lovasseregei alkotják az elővédet. Ők már Cywlatban járnak és azt üzenték, hogy sikerült felprédálniuk a cywlati falvak zömét. Karnarwon mintegy háromezer lovasa az oldalvéd délről, ők Fessarai alá értek. Helveg öt-hatezer fős vegyes hadai az északkeleti oldalvéd. Ők Derda felé nyomulnak. A derékhadban az ardin lovagok, az onkerek, a glonmari és erefói mijászok, a taranói parittyások, a holbara, repolnai, selnowai, kollanith, a sepiloni, a koaszi lándzsások, a sardana nehézfegyverzetű gyalogság és a moadai nehézfegyverzetű gyalogosok menetelnek, összesen hatvanezren. A hadoszlopot az akaninok zárják, két-háromezer zsoldos, ahogy kérted. Ha igaz, amit mondtak, még nem keltek át a Saurión.

Qwersat elégedetten bólintott. Minden a tervek szerint halad.

- Köszönöm, Argath!
A főtiszt visszalépett a többiek közé, a nagyúr pedig egy másik emberéhez fordult:
- Wossaq, tudod még etetni az embereimet?
A megszólított kilépett a sorból és panaszos hangon felelt:
- Tudom, szentséges úr, de ennek rettenetes ára van! Kifosztjuk a helyieket, elhajtjuk az állataikat, elvesszük a terményeiket, még a füvüket is lelegeljük. Nem marad utánunk semmi. Akiket a zsoldosok nem öldösnek le, azok maguktól fognak éhen dögleni…
Qwersat közömbösen hallgatta végig Wossaq szavait:
- Szerencsére nem a te felelősséged, hogy etesd őket – mondta neki utána gúnyos hangon.
Wossaq azonban nem hagyta magát:
- De szentséges úr! A barbár szövetségeseink több helyen még a gyermekeket is leölik és megeszik!

A nagyúr válaszul csak megvonta a vállát. Wossaq zseni volt a maga módján, de kicsit túl érzékeny is. Mindig, minden helyzetben képes volt hibátlanul megszervezni serege utánpótlását, de cserébe folyton panaszkodott.

- Köszönöm, Wossaq – vetette oda neki, s egy intéssel jelezte, hogy visszaállhat a többiek közé.

A tiszt még mindig mormogott valamit maga elé, de Qwersat nem is törődött vele. Ahogy körbenézett tisztjein, úgy látta, hogy alig állnak a lábukon a fáradtságtól, s így nemigen remélhet tőlük értelmes munkát. Nem csoda, gondolta, hiszen serege napok óta folyton menetelt előre érdemi ellenállás nélkül, s így a főhadiszállás ahelyett, hogy vezette volna, kénytelen volt kapkodva, a legnagyobb zűrzavarban követni egyik ideiglenes szállásról a másikra a Noan tartományaiba benyomuló hadoszlopot. Ilyen körülmények között valóban nem sok hasznukat láthatta. Azért feltett még nekik néhány kérdést, hogy hadd érezzék magukon a figyelmét, de szándékosan nem hagyta, hogy túl sokat beszéljenek, vagy fölösleges vitákba bonyolódjanak. Végül, miután kiadta legfrissebb utasításait, gyorsan lezárta a haditanácsot.

Magához hívta még Wossaqot. Qwersat legnagyobb mulatságára a tiszt még mindig duzzogott és csak foghegyről válaszolgatott a nagyúr kérdéseire. Az mindenesetre kiderült, hogy a következő szálláshelyet Cywlat határán, egy ősi hegyi vártoronyban tervezik felállítani, s hogy már hajnalban útnak indul oda az egész főhadiszállás. Megtudva, amire kíváncsi volt, Qwersat elbúcsúzott tőle és a többi embereitől és elindult, hogy meglátogasson néhány egységet.

Már a nyeregben volt, amikor Wossaq utolérte és megragadta lova kantárát.

- Szentséges úr! Egy szóra… - Qwersat szigorú pillantást vetett emberére, de belül inkább mulatott annak viselkedésén. - Kérlek, tégy valamit az emberevők ellen!
- Haladjatok gyorsabban, és akkor nem lesz idejük fosztogatni! – vetette oda neki válaszul, s lábával megszorította lova oldalát, mire az nagyot ugrott előre, kiszakítva a kantárt Wossaq kezéből, s lovat és lovast hamarosan elnyelte az éjjeli sötétség.

***

Jó félórányi vágta után Qwersat megállította a lovát, leszállt a nyeregből, s miután kifújta magát, kantárszáron vezetve ménjét, gyalog folytatta útját.

Egy széles úton járt, amelyen serege zöme haladt át egy nappal ezelőtt. Most kihalt volt a táj, a környező magas fák mögül előragyogott a hold fénye. Qwersat mérhetetlenül unalmasnak találta ezt a dimbes-dombos erdővidéket, s sóvárogva pillantott nyugat felé, ahol óriási hegyek körvonalai sejlettek fel. Tudta, hogy az elővéd már a Cywlat-hegység völgyeit dúlja, itt-ott látni is vélte az égő falvak kísértetfényeit, a derékhad azonban talán csak négy-öt nap múlva özönli el a nyugati átjáró vidékét. Jó lenne már ott lenni - gondolta Qwersat, s azon tűnődött, hogy nem kellene-e mielőbb felkeresnie új szállását, ott a nagy hegyek előterében.

Elmélkedését hamarosan félbe kellett szakítania, mert néhány száz lépéssel távolabb egy tábortüzet fedezett fel. A nagyúr megszaporázta lépteit, s ahogy közelebb ért, öt üldögélő katona alakját rajzolta ki a tábortűz fénye. Nemsokára már a hangjuk is jól kivehetővé vált. Katonatörténeteket mesélgettek egymásnak, s időnként jóízűen felnevettek. Qwersat egészen a közelükbe jutott anélkül, hogy észrevették volna.

- Tibuth! – kiáltott rá haragosan az egyik katonára. – Nem zavar, hogy háborúban vagy, nem pedig a kocsmában?
A megszólított, egy öregedő, hajlott hátú, összevissza vagdalt képű férfi boldogan emelkedett fel a helyéről.
- Szentséges úr!
Mielőtt azonban bármi mást mondhatott volna, Qwersat újra ráripakodott.
- Állítsatok őrséget! Ki itt a rangidős?

Tibuth előrébb lépett, dülöngélő mozdulata elárulta, hogy már jócskán felönthetett a garatra. Amennyire állapota megengedte, büszkén kihúzta magát.

- Én, szentséges úr!
- Akkor jelölj ki egy őrt, a többiek pedig aludjanak! Holnap hosszú út vár rátok!

Azzal már hátat is fordított neki, hogy tovább induljon, de aztán, mintha eszébe jutott volna valami, visszafordult, s megszólított egy másik katonát, akinek tőből hiányzott a bal keze.

- Mit keresel itt, vén gazember? Azt hittem, Arqon után leszereltél és visszamentél földet túrni?
A férfi arcára széles vigyor ült ki:
- ’szen háború van, szentséges úr… Meg aztán unalmas volt nekem a földművelés.

Qwersat egy pillantást vetett a félkezű mellett ülő, lesütött szemű fiúra. Az öregebbik követte a nagyúr tekintetét.

- Ő az unokaöcsém, Lobin. Gyerek ez még, szentséges úr, de jó katonád lesz! Bátrabb, mint én voltam, mikor a merhana háborúban csapdába estünk a ferneriti völgyben és éjszaka kellett átverekednünk magunkat és akkor szembejött az a merhana óriás…

Qwersat pontosan emlékezett arra az éjszakára. A történetet is hallotta már vagy százszor, de azért mosolyogva hallgatta végig újra, s utána még helyeselt is az öregnek.

- Szép, szép, de aztán legyetek kicsit óvatosabbak, mert sosem lehet tudni. Aludjatok egyet! – zárta le végül a beszélgetést. Most már tényleg ott hagyta őket, be sem várva, hogy akadozó nyelvvel végigmondhassák búcsúszavaikat.

***

Mikor elege lett a széles és egyhangú országútból, letért egy szűk ösvényre, amely szeszélyesen kanyargott jobbra-balra. A csillagok állása alapján Qwersat úgy számolt, hogy ezen az ösvényen haladva még le is rövidítheti majd az útját, s néhány órán belül eléri a derékhad elejét. Ott kell lennie a glonmari íjászoknak, akiket meg szeretett volna tekinteni.

Az út hamarosan egy kis patakot keresztezett. Itt Qwersat megállt, hogy kimerült lova kicsit pihenni és inni tudjon. Ő maga közben egy kisebb sziklára telepedett le, s szemét félig lehunyva élvezte a csendet. Tekintetét azonban egy idő után egy a holdfényben fémesen megcsillanó tárgy vonta magára a patak túlpartján, körülbelül húsz lépéssel följebb. Qwersat meg mert volna esküdni rá, hogy egy vért hever ott. A biztonság kedvéért, úgy döntött, utánanéz a dolognak. Kivonta a kardját, átgázolt a hideg vizű patakon, s hamarosan odaért a helyre, ahol a vértnek kellett lennie.

Nem tévedett, valóban egy mellvért csillogását látta meg az imént, s most azt is látta, hogy ott hever a vért hajdani gazdája is, vagy legalábbis, ami megmaradt belőle: test, fej nélkül és köröskörül a rengeteg kiömlött vér.

Kardja hegyével megbökdöste a testet. Nem volt semmi meglepő egy halott katonában, egy hadjárat kellős közepén, egy erdei patak partján. Izgalomra sem adott különösebb okot a dolog: a holttest hosszú órák óta heverhetett ott, így Qwersatnak nem kellett attól tartania, hogy a gyilkosok még a közelben ólálkodnak. A nagyúr figyelmét azonban nem kerülte el, hogy a katona nem az ő seregéhez tartozott, s nem is lehetett helybéli. A vért a Szent Város műhelyeiben készült és nem is volt olcsó holmi. Igazság szerint ennek a holttestnek nem lett volna szabad itt lennie. Három éve, az arqoni csata után százával lehetett látni hasonló tetemeket a mezőn, de itt és most meglepő és kissé nyugtalanító volt a jelenléte.

Ez a rejtélyes holttest felébresztette Qwersat vadászösztönét, azt követelve tőle, hogy próbáljon többet megtudni róla. Egy halk füttyentéssel magához hívta a lovát, s tovább indult azon az úton, ahonnan a jelek szerint legvalószínűbben érkezhetett ez az ember. Az ösvény néhány lépés múlva mintha megszűnt volna, de aztán kiderült, hogy csak éles kanyart vett, s a patakkal párhuzamosan haladva folytatódott.

Hosszú ideig követte az ösvényt, míg csak az út el nem vezetett egy tisztáshoz, amelynek közepén néhány nyomorúságos viskó állt. Azon az estén tiszta, felhőtlen, csillagos volt az égbolt, így Qwersat elől semmilyen részlet nem maradhatott rejtve. A kunyhók között szárnyasok gubbasztottak, békésen aludtak, de az érkező idegen zaja felriaszthatta őket, mert izgatottan szaladgálni és rikácsolni kezdtek.

A zaj kisvártatva előcsalt egy hatalmas, sötétszőrű kutyát is. Qwersat jól látta, ahogy a kutya füleit előrefordítva, farkát lassan csóválva néhány lépést tesz felé. Az állat szeme egészen összeszűkült és elővillantak félelmetes agyarai. Azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt nekiugrik a nagyúrnak, de aztán egyszer csak megállt a magabiztosan a szemébe néző Qwersat előtt. Jó darabig néztek így farkasszemet egymással. A kutya teste megfeszült, abbahagyta a farokcsóválást is, a hátán lassanként felborzolódott a szőr. Morogni kezdett. Qwersat, hogy véget vessen a patthelyzetnek, tett felé egy lépést, mire az állat hátrált egyet és nagyot mordult a nagyúrra. Qwersat kisvártatva tett egy újabb lépést a kutya felé, mire az, ahelyett, hogy tovább hátrált vagy támadott volna, lassanként lekuporodott a földre, aztán a mancsát nyújtotta a nagyúr felé, a fülét is hátracsapta, a farkát is barátságosan csóválni kezdte. Hamarosan a hátára fordult, a hasát Qwersat felé mutatva. A nagyúr megkönnyebbülten guggolt le mellé és megvakarta a kutya hasát. A kutyákat mindig jobban kedvelte, mint az embereket. Igazán kár lett volna ezért a jól megtermett példányért.

Mikor felemelkedett, tovább indult a kunyhók felé, a kutya is felkelt és Qwersat nyomába szegődött, mintha csak az övé lenne. Qwersat nem bánta. A legnagyobb kunyhó bejáratához érve eltűnődött, mit is csináljon. Világos volt, hogy ha van is itt valaki, nem örülne a jelenlétének, hiszen egy lélek sem mutatkozott, mióta megérkezett. De mivel az ösztöne azt súgta, kellene találnia valakit, akit kikérdezhetne a patak partján talált holttestről, végül mégiscsak belépett a kunyhóba.

- Tudom, ki vagy! – hallotta hirtelen a háta mögül. Gondolkodás nélkül hátrafordult, s közben már elő is rántotta a kardját. Egy bozontos, fehér szakállú, az indulattól (vagy a láztól) csillogó szemű öregember közeledett felé, magasra emelt kapával a kezében. Qwersat figyelmét nem kerülte el, hogy az öreg úgy tartja a kapát, mint egy csatabárdot, ahogy az sem, hogy a nyakán egy átvérzett kötés éktelenkedik.
- Én is tudom, ki vagyok – mondta neki mosolyogva válaszként, s miközben kardja hegyével az öreg felé bökött, még hozzátette. - Ne vesztegesd ezzel az időmet! Inkább azt áruld el, miért akarod most megöletni magad?
Az öreg eszelős, lázas tekintettel nézett rá, s a kapát fenyegetően a magasba emelte.
- Tudom, ki vagy!
- Ezt már mondtad, barátom. Van még más mondanivalód is számomra, vagy döfjelek le most azonnal?

Inkább csak megérezte a mellette álló kutya nyugtalanságából, mint tényleg hallotta, hogy valaki sebesen közeledik felé hátulról. Éppen annyi ideje volt, hogy félrelépjen, s így elkerülje azt a csapást, amelyet egy husánggal próbáltak rá mérni ebből az irányból. A támadás lendülete magával ragadta a bentről érkezőt, aki célpontját eltévesztve, képtelen volt rögtön megállni és kilépett az ajtón, Qwersat pedig abban a pillanatban elgáncsolta őt. A rongyos öltözetű, szintén sebekkel tarkított asszony elesett és az öregember lába elé gurult.

- Tényleg meg akartok ma halni? – kérdezte tőlük Qwersat közömbös hangon.
A nő halkan sírni kezdett, az öreg pedig leengedte a kapát és köpött egy nagyot.
- Tudom, ki vagy! – mondta mérhetetlen gyűlölettel a hangjában – Tu… tudom ki vagy!
Az öreg hangja el-elcsuklott. A nyaksebe súlyosabb lehet, mint elsőre tűnik, jött rá Qwersat.
- Te vagy a Megjövendölt. A tomboló vihar keletről. Eljöttél, hogy elpusztítsd a világot – mondta a nő könnyeit törölgetve a szeméből.
- Meg kellett volna ölnünk Téged, amíg tudtunk… - tette hozzá még mindig gyűlölködve az öreg.

Qwersat, látva, hogy már nem kell tartania tőlük, csak legyintett rájuk, visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe, majd hátat fordítva nekik bement a kunyhóba. A kutya ott vonult mögötte.

Odabent félhomály volt, de ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, kezdett kibontakozni az egyetlen kis helyiség egész berendezése. Egy kis asztal, néhány szalmazsák a földön, egy kis tűzhely, két-három láda – más nem nagyon volt odabent. A legtávolabbi sarokban egy kis oltárféle állt. A zsákok egyikén egy négy-ötéves forma kislány feküdt, testén kötések.

Nyilván súlyosan sérült lehet - gondolta Qwersat, ha egyszer fel sem ébredt erre a nagy zajongásra.
Qwersat leült az asztalhoz, meggyújtott egy kis mécsest.
Így mindjárt jobb - gondolta magában, mikor a mécses fénye pislákolni kezdett. Közben a fekete kutya is békésen leheveredett a nagyúr lábánál.

Az asztalon talált még egy anyagkorsót is. Levette a fedelét, beleszagolt. Tej. Megkóstolta. Kicsit savanyú, de még folyik. Maga sem tudta, mikor ivott utoljára, úgyhogy most nagyot húzott a korsóból, majd miután letette, jóízűen böfögött is egyet.

Az öreg és a nő egy idő után bemerészkedtek utána. Mikor a fejük megjelent az ajtóban, Qwersat barátságosan intett nekik, hogy jöjjenek csak.

Az öreg lépett be előbb. Az arca még mindig barátságtalan volt és gyanakvó.

- Mit akarsz tőlünk, szörnyeteg? Tudjuk, mit tettek a démonjaid a környező vidékkel. A ruhád azt is elárulja, hogy te vagy a fődémon! – hadarta az öreg.
- Van valami ételetek? - kérdezte Qwersat barátságos hangon, miközben azon tűnődött, hogy a helyiek nyelvében miféle szörnyeteg is lehet egy démon, s hogy vajon milyen szót mondott volna az öreg, ha az anyanyelvén mer megszólalni, s nem a helybeli dialektust használja.
A kérdésére adott válaszként a nő is előre merészkedett, a tűzhelyről levett egy cserépedényt és odatette Qwersat elé.
- Atrab – mondta.
Qwersat akkor is felismerte volna a helyiek jellegzetes babételét a fűszerek illatáról, ha nem mondják a nevét.
- Köszönöm – mondta. – Ti esztek?

A másik kettő csak megrázta a fejét válasz helyett. Qwersat jóízűen falatozni kezdett, s hamarosan befalta az egészet, majd az edényt letette a lábánál heverő kutya elé, aki rögtön nekiesett, hogy lenyalogassa a maradékot a tálról. Qwersat közben elégedetten hátradőlt és kinyújtóztatta a tagjait.

- Te, öreg, voltál katona?
Az öregembernek, úgy tűnt, szép emlékeket idézett fel a kérdés, mert elmosolyodott, miközben igenlően bólintott.
- Még a dicső emlékezetű Tiarak nagykirály hadseregében is. Kitüntettem magam Gardion alatt! – tette még hozzá.
Qwersat sokatmondóan rámosolygott.
- Én is ott voltam. Tudod-e?
Az öreg hirtelen gyanakvó lett. Fürkészően nézett Qwersat arcára.
- Szinte még gyerek voltál – mondta. – Te másztad meg először Gardion falait.

Qwersat éppen ezt akarta hallani. Nem kérdezett semmi többet, csak jóindulatúan mosolyogva felkelt az asztaltól, egy aranyat dobott a cseréptálba, és miután intett a felemelkedni készülő kutyának, hogy maradjon, magukra hagyta a két meglepett embert.