Linktár

Kéretlen útitársak

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/12 számában.

Egyedül haladok végig a sötét, víztől tocsogós utcán. Mint mindig, minden késő délután. Megyek haza az ürességbe, az üres szobába. Mintha az egész életem meddő lenne, és nem teremne semmi életet, semmi színt. Ugyanezzel a kedvvel otthon kinézek az ablakon az éjszakába, a háztetőket szomorúan mossa fényesre a szitáló eső. A lámpafény reménykeltő, sárga sugarakat vet az esőtől csillogó utcára. Ilyenkor mindig a múlt képei derengenek előttem, amikor még jó volt. Ezeken az utcákon sétáltunk végig az egykori barátaimmal, akik már nincsenek többé. Halványan megmozdul bennem a maradék életkedv, de ugyanolyan hamar el is alszik, amikor eszembe jut, hogy ezek a dolgok nincsenek. Nincs többé vigasz.

Másnap szikrázó napsütés tombolt. Munkába indulok, a reggeli cigimet a buszmegálló mellett szívom. Később bemegyek a közértbe, és amikor veszem ki az automatából a kapucsínót, a gagyi, műanyag pohár hirtelen kicsúszik a kezemből és a földön landol, csúnya, oda nem illő foltot hagyva a padlón és a drága szőnyegen. Ijedten összerezzentem, de egy hirtelen érzéstől vezérelve gyorsan kisurrantam az ajtón, mielőtt még valaki észrevesz, és rohantam végig az utcán, mint egy rossz gyerek. Ez nem éppen felnőtthöz méltó viselkedés volt, de mégsem bírtam abbahagyni a nevetést. Íme, a nap csúcspontja.

Ugyanazzal a kínzó egykedvűséggel indulok haza a munkából. A szikrázó napsütésben üresek voltak az utcák, még a régi iskolám udvara is. Amikor vágyakozva benéztem az ismerős focipályára és a padokra, ahol a legkedvesebb éveimet töltöttem, elfogott a sírhatnék. Már sose lesz olyan, mint akkor volt. Mintha mindenki felszállt volna egy repülőgépre, csak én maradtam volna egyedül a földön a többieket búcsúztatva. Nem láttam értelmét az iskola előtt állni, mert nem vártam semmit ettől az élménytől, ezért tovább mentem. Az üresség enyhült a lelkemben addig, amíg az emlékek végigkísértek az ismerős buszmegállóig.

A délután folyamán újra egy szupermarketben találtam magam elveszve a sorok között. Az üresség, ami újabban állandó, zavaró útitársam lett ebben a végtelen, soha véget nem érő körforgásban, most egy kicsit odébb állt, de nem hagyott el. A tarka színvilág és a sok leárazott, akciósabbnál akciósabb termék elüldözte, így a bejáratnál várt rám, hogy újra mellém szegődjön. A polcok között újabb emlékek is megbújtak, amik az akkori legjobb barátnőmhöz köthetőek, akivel együtt nőttem fel. De nem maradtak ott sokáig, hisz nem menekülhetek örökké az emlékekbe.

A következő állomás a turkáló volt, ahol szintén majdnem mindennapos vendég voltam. A szokásos módon elcsevegtünk az időjárásról a kedves ott dolgozó hölggyel. Én előadtam a hattyú halálát a nyári forróság és a szélsőséges téli hideg miatt, ő pedig konstatálta, hogy a nyarat várja, és hogy ő a meleget szereti. Vadásztam az akciókra, kerestem a legnagyobb hasznot, hogy színt vigyek az életembe.

Mire az aznapi körsétám véget ért, a nap már lebukott a láthatáron. Az ég fakulni kezdett, a sötétség már összegyűlt keleten, viszont a nap utolsó, segélykérő, narancssárga sugarai még visszaverődtek a dombokon sorakozó házak ablakairól. Újabb emlékek ötlöttek fel bennem, de már hátat fordítottam nekik. Kinek kellenek a rég elmúlt, halott dolgok, amiket már nem lehet újraéleszteni?

Késő este, amikor a teraszon szívtam az utolsó szál cigimet, az éjszakai lámpák fényét néztem, amik a földre verődve szinte szikráztak az éjszaka komorságában. Emlékek és hangulatok foszlányai suhantak végig a sokat bejárt utcákon, mint valami kísértetek, és céltalanul keringtek körbe újabb és újabb emlékképeket mutatva nekem. Vajon tényleg ezzel járna a felnőtté válás?