Vivan los Orcos!

Fantasy / Novellák (1598 katt) Dan O’Riley Jr.
  2013.11.03.

A mű részt vett a VIII. Lidércfény Pályázaton.

Egy gnóm befektető mindig eléri a célját, csupán a megfelelő számok kérdése. Harmincezer? Háromezer? Hogy mi a különbség? Rendkívül egyszerű: egyetlen nulla. Itt kettős könyvelés, ott külhoni letétek, és Nyugatvég legdörzsöltebb adóügynöke is csak a homlokát vakargatja.

Hasonlóképp eshetett meg az is, hogy kedd éjféltájt a Kövesúton haladt északnak egy kisebb kompánia. A mutatók mutattak, és a megvesztegetés költsége bizony megfejelte egy csapat bandita bekerülését, nem is beszélve a járulékos kiadásokról. A gőzt okádó acélsárkány tarthatatlan tobzódott, és hogy vas patáinak útját egyetlen trágyaszagú viskó állja, tollvonásnyi hiba volt csak a kimutatásokban.

Tikkasztó volt az éjszaka, a hold is bágyadtan merengett odafent. A batár, amit az a vékonydongájú szamár vontatott, minden kőnél megrázta hátán a ketrecet. Nyomában tizenkét színes gúnyás bandita és egy különc. Amolyan sötétarcú, szürkeszemű idegen, akinek az élet sem más, mint kelletlen időtöltés.

Félretolta puskájával a ponyvát, és a fogolyra emelte tekintetét.

- Van neved, ork? - dünnyögte egy akasztott rekedtes hangján, és olyat köpött a földre, hogy szertefutottak a kövek közt megbúvó aprócska lények.

A borostás pofa előbb megrezzent, majd savószín szemei a fejvadászra villantak.

- Django.

A fickó csak nevetett azon a halálon túli hangján, mikor egy lőporral gondosan megrakott hordócska gurult ki az erdőből. Át az úton, egyenest a batár kerekének, és mire a ledöntött viszki is láttatni engedte a sötétben, már késő volt. Pokoli robajjal vetette oldalra a kocsit, meg majd köpésnyire a szamarat. A lovak hátrahőköltek, a banditák kapaszkodtak, de az erdőből kivágtatók lövései hamar a földre terítettek egynehányat.

Sombrerók és kurjantások cikáztak a levegőben, meg eltévedt ólomgolyók. Az ork kirúgta a ketrec oldalát, aztán kúszott, mint a gyík, majd a fák között feltápászkodott és eliszkolt. Hajnaltájt hullafáradtan vágódott el, hogy egy pillanattal később hangosan hortyogjon álmában. De valami különös dologra riadt fel. Valamire, ami mellette motoszkált. Körbenézett a tenyérnyi tisztáson: fák, fák, fák. Mindenütt csak fák. Megvakargatta borostáját és még egyszer körbenézett. Fák, fák, erdei elf, fák. Mi? Egy erdei elf?!

Az elf rezzenetlen figyelte, ami azt illeti éppen fának tette magát. Karjai ágak voltak, ujjai apró gallyak, még a hajában is hordott egy faágat, hogy hitelesebb legyen az összkép. Szeme sarkából figyelte a közeledő orkot.

- Hé, te! - szólt hozzá dörmögő hangján, de az elf meg se rezzent. Csak állt, mint egy igazi fa.
- Szólalj meg! - förmedt rá, de semmi. Hát mást gondolt.

Mellélépett és félrehúzta ponchóját, majd öntözni kezdte a sudár hajtás gyökereit, hogy még a fű is kiégett egy lépésnyi körben. De az elf kitartott, egyetlen csepp izzadság jelezte csak erőfeszítéseit. Az ork sarkon fordult dolga végeztével, mire halovány sóhajt hallott a háta mögül. Visszakezes pofonra lendítette karját, de a tünde odébb ugrott, és megint felvette az álcázó kéztartást.

- Na, ne röhögtess, amigo! - somolyodott el. De az elf továbbra is tartotta magát, éppen csak szemeivel pislantott néha az idegenre. Erre Django széttárta karjait és olyat üvöltött, hogy a tünde térdre rogyott.
- Ne ölj meg! Kérlek, kíméld meg az életem, jóságos vadállat, és az erdőszellemek is…
- Elhallgass! Kivezetsz az erdőből és mehetsz utadra. Comprende?
- Igen, jóságos bölénycsorda – bólogatott borjú módjára.
- Nosza, mutass utat! - indult meg Django, de az elf felkiáltott. - Megállj! - hogy a lába is megakadt két lépés közt a levegőben.
- Bajt érzek, nagy bajt – szökellt hozzá közelebb, hogy végigszagolja testét.
- Én csak húgyszagot - röhögött Django.
- Nem - tette hosszú ujját az ork ajkaira. - Mást. Halált - ingatta fejét, mintha révületben látna jelenést. - Belőled sugárzik, büszke vad - emelte köré karjait, akárha megbabonázni akarná, majd váratlanul a földre rogyott. - Meg vagy - szólt kisvártatva, és ahogy felemelkedett, az ujjai közt tartott egy alig arasznyi fűszálat. - Kanalis leantir mea fellom kajla entis - dudorászott, és a tarsolyába tömte.
- Szent pipafű - bizonygatta. - Az erdőszellemek ajándéka.
Django csak mordult egyet, és tovább lépett.
- Merodgryn Eloran vagyok, sasszem a zöldhasúak törzséből. Szemem, mint a sasé - nézett sebtében jobbra, majd balra -, fülem a nyúlé - hegyezte ki tünde füleit -, eszem a rókáé, fürgeségem az őzé - ugrándozott körbe, de az utolsó szökellésnél olyan erővel talált szembenézni Django öklével, hogy az azt követő puffanást egy krumpliszsák is megirigyelte volna.

Az ez utáni fertály óra ajándék volt. Egy elf pihekönnyű és ráadásul ilyen állapotban még csendes is. Aztán a két szón kívül, amivel az utat mondta, majd egy millió hagyta még el a száját. Álomfejtőnek készült, de alig ezerháromszáz esztendős élte során nem érte még el e kiváltságos szintet. Közben az erdőtől tanult, nem is beszélve arról a néhány pipaszippantásról, amivel népéhez méltón látóvá pöfékelte magát. Ez az élet - mondják bölcseik – csak egy álom, amit egy másik életben álmodunk. S hogy láthassuk a valóságot, a szent pipából kell bőszen szippantgatnunk egész addig, míg a füst át nem lényegíti álomtestünket, és képessé nem válunk a levitációra. Hát ezért van, hogy egy történész a múltat, egy cigányasszony a jövőt, az elfek álomfejtői pedig a jelent fejtegetik - meglehetősen kevés sikerrel, de annál látványosabb módon.

Ez így dióhéjban persze rövid, de Django nem ezt gondolta, mikor még sötétedéskor is a kissé bővebb változatot hallgatta. Ha valakinek lyukat lehet beszélni a hasába, hát az övében most egy feneketlen kút tátongott. Ólomsúllyal csukódtak le vaskos ork szemhéjai, orrcimpája alig-alig rezzent.

- Kanalis leantir... - törte meg a csendet a kissé kellemetlen énekhang. Az elf fura táncot járt, akár egy tébolyult lepkegyűjtő.
- Mi a...
- Sss! - intette hallgatásra, és elmélyülten folytatta. - Ez egy álomtánc, imádság a nagy erdőszellemekhez. Alig egy óra és végzek - persze a felé repülő kő végül meggyőzte, hogy a nagy szellemeknek mára ennyi is elég lesz.
- Te őrködsz - mondta Django gunyorosan már lecsukott szemekkel. Az elf sértődötten vállat vont, és gondolta, hogy most jól megmutatja, mit is tud egy született tünde őriző.

Az ork végre elszundított, de öröme alig tarthatott néhány percig, mikor is ormótlan horkolás fagyasztotta ábrázatára. Ponchója alá rejtette fejét, de az állva is minden gond nélkül szundikáló elf rettentőn hortyogott. Másnap persze ő ébredt elsőként, és egy pipaszippantással kínálta a hajnalköszöntő táncra eszmélő orkot.

- Tudsz-e gyógyító éneket, amigo? - kérdezte Django vérben forgó szemekkel, majd olyan lendülettel kapta el a tünde torkát, hogy az ijedségben lenyelt pipaszárat csak a gigáját markoló ujjak nem engedték lejjebb csúszni.

Az ork magasra emelte öklét, mire Merodgryn szemei még jobban kerekedtek. Arcbőrének árnyalata valahol az égkék és a bágyadt zöld között teketóriázott, de ez a kérdés hamar lényegét vesztette, minthogy a kalapácsnyi ököl homloka felé lendült. Hangos robajjal, recsegve, ropogva tört össze koponyája - gondolta ő, de mivel sem fájdalmat, sem pedig az ork szokatlan - leginkább néhány napos dögre emlékeztető - szájszagát nem érezte, kinyitotta szemeit.

Lovasok vágtáztak el mellettük alig karnyújtásnyira, a hátát támasztó fatörzs túloldalán. Az ork eltűnt. Az ösztön, az a legyőzhetetlen veleszületett késztetés, az győzte meg most is, hogy a megtorpanó ló hallatára eggyé váljon a fával, persze a maga tünde módján.

- Fura egy moha - állapította meg a bandita egy ork egyszerűségével. Megnyalogatta a tünde ujjait, majd végleg megbizonyosodva róla, hogy nem látott még efféle kúszónövényt, félrehúzta ponchóját.

Füttyszó hallatszott, mire ő bosszúsan ellenállt az ágyéktáji feszülésnek, és dünnyögve kapaszkodott vissza a nyeregbe. Puskaropogás és harsány kurjantások közepette vágtatott tova.

- Egy út! - vágta hátba Django az események gyorsaságától szédelgő tündét, hogy felköhögte a cigányútra ment pipaszárat.
- Éreztem, hogy közel járunk - állapította meg fájlalva kissé torkát. - Te.... - tűnődött el. – meg… engem?
- Rá se ránts, compañero! - legyintett Django. - Köztünk gyakran megesik az ilyesmi. Merre tovább?

Merodgryn válaszul csak hosszú mutatóujját emelte a helyes irányba, majd a meglóduló ork után csörtetett.

Az erdei utak követhetetlen kacskaringóznak, de lóháton csak ezek járhatók. Így lehet az, hogy bizonyos helyeken gyalogszerrel akár két nap alatt átszelhető az erdő homlokegyenest, míg az utat követve hetekig is lehet bolyongani a fák között. Persze érdemes számolni a kiváltképp veszélyes vadakkal, gyilkos növényekkel, és az oly ritkán, de mindig a legrosszabbkor felbukkanó vérelfekkel, akik Nyugatvég minden nyalánksága közül, a még szaftos, véresre sütött sztéket kedvelik a legjobban. Erdei elfet persze nem esznek, mert az ő húsukat olyan keserűvé teszi a pipafű, hogy napokig gyötri őket utána a constipatio. Ami jelen esetben nem az emberisten inkvizítorainak lángoló haragja.

Valahogy így eshetett meg, hogy Django és a tünde déltájt elérték a pagony déli peremét. Innen már látszott a magányos domb, de a lovasoknak még nyoma sem volt.

- Még néhány mérföld a pusztában – nézett a távolba. – Menj utadra!
- Veled kell mennem – tiltakozott az elf. - A szellemek dalát hallom a távolban. A nevünket kántálják. A sorsunk már egybeforr.
- Ne érj hozzám! - mordult fel Django, ahogy végigszaladtak nyakán Merodgryn ujjai.

Rávillantotta agyarait, és rohanvást indult a bíborszín láthatárnak. A tünde kissé fura mosolya lekonyult, vágyakozva nézett utána, majd az erdő felé. Sebtében megszámlálta a tarsolyába gyűjtött fűszálakat, és hangosat kurjantva lódult az ork után. Órákon át tartotta az iramot. Aztán lába megelégelte a durva talajt, torka a homokot, bőre a nap hevét, és inkább már csak tántorgott a Djangónak tűnő délibáb felé.

Egyszerre zöldellő szigetet látott a távolban, a közepén azúrkék tavacskával. Minden erejét az utolsó lépésekre szánta, míg végül vánszorogva is, de elérte a szelíden hullámzó tó partját. Hűvös szél simított végig magasztos tündearcán, belefúrt porral teli hajába, és pihe puha karjaival döntötte a langyos vízbe. Úszott néhány kartempót, mikor feje búbjával nekiütközött valaminek. Kinyitotta szemeit, és a csillogó víztükör pusztai homokká, a lengedező fák elhamvadt viskó maradványaivá változtak. Hamu fedett mindent, még a mellette térdeplő ork kezeit is.

- Betty - súgta Django. - Miért?! - üvöltött fel szívszaggatón az égbe. De a tündefülek mást is hallottak. Feltápászkodott és körbekémlelt, mígnem szemei megakadtak egy kavargó porfelhőn. Rémülten hebegett.
- Most! Mennünk kell! - Kétségbeesetten keresett menedéket, de az orkot hiába szólongatta.

Django egyszer csak felállt, leporolta ponchóját, és szemében mérhetetlen haraggal várta a lovasok megérkeztét. Körbefogták. Sombrerók, színes ponchók és rozsdás pisztolyok. Átkozott banditák.

Az egyik lehuppant a homokba. Lábán bőrcsizma zizegő sarkantyúval, az arcát sötét kendő takarta, szemeit a széles karimájú kalap árnyéka. Az orkot bámulta, majd megpörgette ujján pisztolyát és rászegezte.

- Ki vagy?
- Ez itt az én földem - de a másik erre hangosan felnevetett.
- Ez a föld, amigo, a kuzinomé. Ő viszont nyolc láb magas, a tekintete szikrát szór, az üvöltése égzengés, és úgy vedeli a tequilát, mint egy átkozott gödény - nevetett fel megint, és letépte arcáról a kendőt.
- Diego! Te istenverte ork! – ölelte magához kuzinját. - Mit keresel itt és honnan ez a csizma?
- Kártyán nyertem, északon. Tudod, hogy szeretem az emberek társaságát, főleg ha épp tárcáikat ürítik a zsákomba - hahotázott egy jóízűt, majd komolyra váltott. - Hallottam a tanyáról, de nem értünk ide időben. Már lángokban állt az egész, és titeket sem találtunk sehol. Követtük a nyomokat és beértünk egy maroknyi lovast. Már majdnem feladtuk a keresést...
- Bosszút akarok állni, Diego.
- Az nem jó, nagyon nem jó! - szólalt meg váratlanul egy fa, vagyis egy erdei elf, amelyiket éppen néhány bandita fogott közre félretolt ponchóval. - A bosszúvágy elüldözi a szellemek jóindulatát - Leporolta magát, megrázta buggyos kis tündenadrágját, és arrébb szökkenve folytatta. - De van másik út.
- Ez meg miről beszél? - emelte rá Diego a megrozsdállt Coltot.
- Hadd beszéljen!
- Veszélyes út, csak vakmerő és halált megvető utazóknak. Az oda út persze mindig könnyű, de visszatalálni, az az embert próbáló feladat.
- Oda tudsz vezetni?
- Már ott is vagy. A láthatatlan bölcsek mindenhol ott vannak, de csak az álomban szólnak hozzád. Mély, hosszú álomban - szaladt végig hátukon a hideg. - Rakjatok tüzet! - parancsolta vékonyka tündehangján.

Mire leszállt a nap, már tisztes tábortűz lobogott a romok tövében. Mellette a két ork és a tünde, a többiek kicsit odébb, susmorogva és a szentanyához hozsannákat rebegve figyeltek. Az elf beleszórta füveit a tűzbe, mire az feketén gomolygó füstöt kezdett eregetni. –

Kanalis leantir… - dúdolta mágikus énekét, és a két bivalyerős ork, mintha lapáttal ütötték volna őket tarkón, úgy dőlt előre. Merodgryn lehunyta szemeit, várta, hogy őt is elragadja a szellemek ereje. Közelebb hajolt a tűzhöz, még legyezni is próbálta magához a füstöt, de nem érezte az átlényegítő hatalmat. Egész a tompa puffanásig.

Puskatus nyoma sajgott a tarkóján, ahogy magához tért. Mindenhol sötét volt, csak az égbetörő szikla oldalán lobogtak apró jelzőfények. A két ork már magasan járt.

- Megállj! - dördült egy hang, ahogy felértek a szentélybe.
- Kik vagytok? - kérdezte egy másik.
- Miért jöttetek? - kérdezte egy harmadik.
- Sokáig maradtok? - érdeklődött egy negyedik.
- Ez most nem számít - teremtette le egy ötödik.
- Ss! - intette mindet hallgatásra a hatodik.
- Nagy bölcsek - borult térdre Merodgryn. - Elétek já...
- Azt látjuk - szólt a harmadik. - De miért?
- Segít...
- Ha... - sóhajtott fel sértődötten az első. - Mindig csak ezért jönnek.
- Mert olyan rossz a természeted - magyarázta a hatodik.
- Tán a tiéd jobb? - vonta kérdőre az első.
- Elég! - szólt közbe a második. – Hol a gyűrű? - A két ork a fejét kapkodta, hisz csak egy furán faragott kőszéket meg néhány haloványan pislákoló mécsest láttak.
- Nálam - szólt a negyedik. - Itt - nyújtotta láthatatlan kezét.
- Láthatatlan vagy, te marha - mérgelődött a hatodik.
Néhány pillanatnyi szöszmötölés, két kisebb nyögés és egy elhaló sóhaj után megjelent egy vénséges emberalak a trónszékben.
- A nevem Dja... - intette le a vén bölcs.
- Ennek itt nincs jelentősége, és a felesleges papírmunkától is megkímélsz minket. Szóval mit akarsz, te randa elf?
- Elf? - értetlenkedett Django. – Én ork vagyok.
- Ork?! - harsant fel a harmadik.
- Mi az az ork? - visszahangozták a többiek is, míg Django csak Diegóra pislantott, hogy miféle bölcsek ezek.
- És mit akarsz tőlünk, te ork? - szólt az ötödik.
- Én beszélek! - kiáltott rá haragosan a hatodik. - Nálam a gyűrű.
- Most mégis én beszélek - jelentette ki gunyorosan az első.
- De én ülök a székben - érvelt a hatodik, mikor megjelent egy újabb vénséges vén alakja.
- Tudom, mire van szükséged - mondta barátságosan, és Diegóra nézett, mire ő a vén ezüstszín szakállába dugta pisztolyát. Az időn kívüli ujjak megragadták a fegyvert, és szinte erő nélkül csavarták ki a kezéből, majd rosszallóan intettek.
- Tudtok segíteni? - kérdezte Django.
- Hogy mi ne tudnánk? - szólt a második.
- A kérdés inkább az, hogy meg tudod-e fizetni - mondta a hatodik.

Az első vén a fegyvert nyújtotta Djangonak, de más volt már, mint azelőtt: markolata ébenfa, zölden irizáló rúnákkal vésve, ezüst csövén tűzben izzó írás sejlett fel egy pillanatra. Az ork elvette, a tenyerébe fogta, megpörgette a tárat és belenézett az irányzékba.

- Akkor meg is volnánk - szólt hirtelen a hatodik. - Ez annyi lenne, mint... - gyors fejszámolás -, egyetlen lélek.
- Persze testtel együtt - szólt közbe a második.
- Friss husi - hallatszott a negyedik vágyakozó csámcsogása. – Megyek, rendbe szedem magam - távolodtak el izgatott szavai a szentély túloldalán.

Django váratlanul megragadta a tünde grabancát, maga mögé hajította és a vénre emelte a Coltot.

- Mi most lelépünk, amigos.
- Úgy ám - igazolta kuzinja is, és előhúzott egy duplacsövűt.
- Ez bizony szabályellenes - panaszkodott a hatodik.
Django lerúgta Merodgrynt a szikláról, mire ő igen fájó tagokkal riadt fel a hajnali fényben pislákoló tábortűznél.
- Te kellesz nekünk - mutatott az első Diegóra.
- Ebből biz’ nem esztek – mondta ő, és tüzelni kezdett, amerre csak a vén fajtalankodókat sejtette. – Ugorj már! - kiáltott Djangora.
Az elf épphogy felült, mikor Django is felriadt. Azonnal Diegóhoz fordult és próbálta felrázni, de ő nem mozdult.
- Már nincs sok esélye - mondta az elf. - Mire mind a hatan végeznek vele, felállni sem lesz ereje. Ha napnyugtáig nem tér vissza, örökre ott ragadt.
- Mit tettél! Hová vittél minket! - ugrott rá Django.
- Ti akartátok. Én figyelmeztettelek - mondta fuldokolva. - Itt maradok mellette. Te menj és teljesítsd be a végzeted!

A banditák szótlanul figyelték vezérük haláltusáját, mindőjük kész lett volna feláldozni valaki mást helyette. Django magához szólította őket, és fertály óra múltán már el is lovagoltak.

Az ork tanyája épp a völgy bejáratánál feküdt, aminek mélyén kiaknázandó erőforrásokat sejtettek. A vágány vége alig volt egy órányira északkeletnek, itt vártak a munkások, hogy végre megépíthessék a vasútvonal utolsó, a bányáig tartó szakaszát. Már messziről látszottak az acélsárkány eregette halálfekete füstfelhők, de a banditák töretlen vágtáztak feléje. A munkások szertefutottak, csak a fegyveresek és a sárkány vezérlőfülkéjében megbúvó gnóm nézett velük farkasszemet.

- Ő az enyém – sziszegte a sötétarcú fickó. Türelmesen megvárta, míg Django leugrik a lováról.
- Most meghalsz! - hörögte az ork, de a fejvadász csak nevetett.
- Nem győzhetsz le - mondta azon a nyugodt, rekedtes hangján.
- Egyszer már lógtál, csak túlélted - állt meg vele szemben Django. Szemeik egymáséba fúródtak, egy ördögszekér gördült tova közöttük.
- Nem éltem túl - nevetett és elhajította kalapját. Alatta aszott bőr, megszáradt hús és fehérlő koponya rejtőzött, nem is beszélve a szivacsosra száradt agyvelőről.
- Egy rohadt zombi.

A fejvadász csak nevetett. A tény, hogy egy élőhalottal kell párbajozni nem szokatlan, még a meglehetősen egyenlőtlen esélyek dacára sem. A gond csak az, hogy a nekromanciát már jó tizenöt éve, hogy betiltották. Mikor is valaki forradalmi módon öngyilkos zombikkal robbantotta ki a vidék legnagyobb aranykészletét. Az egyházat hamar meggyőzte a Nyugatvégi Bankok Szövetsége, hogy a hullákkal való babrálás gusztustalan fekete mágia, azaz főbenjáró bűn. Így hát a nekromanták, mondják, mind keletre, egy távoli kontinensre hajóztak. Egy megmaradt élőhalott kincsnek, más szóval titkos fegyvernek számít manapság.

A fejvadász a fegyveréhez kapott, majd Django is. Mindketten tüzeltek.

Az elf eközben jól megszokott dalát dudorászva szipákolta a tábortűzből felszálló vékonyka füstcsíkot, és erősen remélte, hogy Diego még napnyugta előtt magához tér. A szél megtorpant, a banditák lélegzetvisszafojtva várták a végkifejlettet, még a sárkány is elcsöndesült.

Django megvakarta borostáját, majd az átvérzett ponchóhoz nyúlt. A golyó kevéssel tévesztette el szívét. A fejvadász nevetett, fegyverét maga előtt tartva cövekelt egyhelyben. Eltelt néhány pillanat, mire meglátta az ork kezében csillogó ezüst hatlövetűt és a homloktájéki furcsa érzés is mind erősebbnek bizonyult. A haláli kacajt még akkor sem hagyta abba, mikor elszivárgott belőle a lélek, és az üres porhüvely hanyatt dőlt. A banditák örömükben éljeneztek, aztán futottak, mert a sárkány megrázta fejét, és tüzet fújni készült.

Ketten mégis ott maradtak. Felcsaptak egy üveg kaktuszpárlatot, jóízűt kortyoltak és szivart is gyújtottak. És amikor a légtartály megtelt, a szelepek fújásra váltottak, a fogaskerekek felpörögtek, a gyújtóláng fellobbant, csak mókásan biccentettek a sárkány orrlikába tömködött dinamitok felé.

- Viva, el Django! - kurjantották, és sombrerójukba kapaszkodva repültek odébb az égig érő robbanásban.

Előző oldal Dan O’Riley Jr.
Vélemények a műről (eddig 1 db)