Halál utáni kérdés
Ha szétnéztünk, körös-körül minden hófehér volt. Ez nem egy téli táj, hanem egy viszonylag tágas helyiség, amit különleges cselekedetek végrehajtására készítettek el. Most öt különleges ember ült benne, akik nem mindennapi dolgot szándékoztak véghezvinni. Az előkészületeikben már megbizonyosodtak arról, hogy a kapott üzenet igaz volt, tényleg létezik Bruno, az eddig titokzatos lény, aki az elhunytak túlvilági útja elején, a mennybemenetel után közvetlenül hozzácsapódik az elhalálozotthoz, s attól fiatal rokon lányok és fiúk nevét kérdezgeti. Azért ezekét, mert a gyerekek védelme még nem igazán fejlődött ki, s nekik lehet ártani leginkább. Bruno tehát egy gonosz volt, aki már két évezreddel Jézus élete után is létezett, és nagy károkat okozott a frissen elhunyt által mindenféle bajsejtelem nélkül megnevezett gyerekeknek.
Ez tűrhetetlen volt, s ezt a problémát készültek ők öten megoldani, kiiktatni. Ehhez kellett egy ember, aki épp akkor hal meg, amikor ők figyelik. Ezt csak eutanáziával lehetett kivitelezni, ami ekkor már régóta legálisan, de rendkívül ellenőrzött körülmények között működött. Sok teljesen lebénult, fájdalmas halálos betegségben szenvedő vagy lehetetlen helyzetbe került ember választotta ezt a véget, közülük került ki, de csakis a beleegyezésükkel a tervezett eljárás segédje. Természetesen ez nem volt veszélytelen vállalkozás.
A meghalni szándékozó neve, Michael, ott feküdt az öt fehér ruhás között, s megkezdődött a szokatlan kísérlet. A halált méreginjekcióval idézték elő, s utána mind az öten rátapadtak az előttük lévő számítógépek monitorjára. Végigkísérték szemükkel a mennybe menetelt, látták az alagutat, közeledtek a fény felé, majd az mindenre ráborult, jött Szent Péter a kulcsokkal, majd a már elhunyt rokonok. Ezt a folyamatot már régóta ismerték, s egy ideje monitoron is végig követhették. Na, de ami ezután jött, azt csak nem régóta tudták, hogy mi is valójában. Ekkor a halott kikerül a mennyországból, s megkezdődik egy nagy út, mely után kiderül, visszakerül-e oda az illető. Az első állomás egy Bruno nevezetű lénynél van, ő kérdezősködik, hogy megtudja az előbb említett dolgokat.
A képernyőkön egy sötétszürke kis szoba látszott, és egy hang hallatszott, ami keltegette Michaelt:
- Hé, hé. Helló! Megvagy, itt vagy? Hé, hallasz? – szólongatta Bruno őt erőszakosan. Ő tudta, hogy mi várt rá, előzőleg mindent megbeszéltek, föl is készült a dologra.
- Hm, mmm, mi van? – kérdez vissza a sokadik próbálkozásra ő.
- Na, végre, itt vagy? Na, végre. Ki vagy te? Hallod, hogy hívnak?
Ekkor Michael nagyon kábult volt, nem vette észre, hogy már hol volt. A feladatra direkt olyat választottak ki, aki járatos volt a hazugságokban, egy túl őszinte ember nem felelt volna meg a kívánalmaknak. Ennek ellenére igazat válaszolt vissza:
- Én… én Michael… Michael vagyok… – ekkor a fehér ruhások mind felugrottak székeikről, mert megijedtek, hogy nem jutnak eszébe a megbeszéltek.
- Milyen Michael? Mondd, Michael, milyen Michael vagy? – most egy kis ideig nem hallatszott semmi értelmes válasz, valószínűleg ekkor eszmélt a segéd.
- Én… én Michael vagyok, Michael. Ha…Ha… - ebben a pillanatban ökölbe szorult az öt figyelő ember mindegyik keze.
- Ja… ja igen… Michael Dundri vagyok – mondta a halott, pontosan azt, amit előzőleg kitaláltak. Aztán utána automatikusan visszakérdezett:
- Te… te ki vagy?
Bruno hezitált, nem akarta, hogy megtudják a nevét.
- Te Bro… te Bro… te Bru… te Bruno vagy… igaz? – kérdezte a kábulatból egyre magához térő. Nem volt mit tenni, a gonosz elismerte. - Igen, én Bruno vagyok… – mondta, s nem foglalkozott azzal, miért tudták a nevét. Majd folytatta: - Vannak gyerek rokonaid?
Michael most már biztosan tudta, hogy hol van, és mi a szituáció. Várta ezt a kérdést. Kissé határozottabb is lett a hangja.
- Van… Emma. A kis Emma.
- Jaj, de jó! – nem tudta visszafogni az örömét Bruno. – Emma, milyen Emma?
- Emma. Milyen Emma? Milyen is… - a gonosz már dörzsölte is a kezeit egymáshoz, az észrevétlen öt élő ember közül pedig bólogattak páran, minden a tervük szerint ment. – Emma… Emma Holcz, ha jól emlékszem – s ekkor a titokzatos kérdezősködő látszólag elérte célját. Michael azonban meglepő fordulatot okozott. - Emma… Emma kérdi, ki vagy te?
- Ó hát itt van? A kis Emma. Én Bruno vagyok – mondta határtalan boldogsággal.
Természetesen Emma sehol sem volt, ő csak a figyelők által kitalált személy.
- Emma kérdi: hol vagy te? – kérdezte Michael a saját hangján.
- Én itt vagyok a kijáratnál – válaszolta mindenről megfeledkezve a gonosz.
- Minek a kijáratánál?
- A mennyország kijáratánál. Attól rögtön balra.
A nagy fehér szobában az öt ember rögtön keresni kezdte őt a számítógépein.
- Megvan, azt hiszem – hangzott föl ott, de csak ott az izgatott férfi hang. A kérdezősködés viszont tovább folytatódott, ahogy megbeszélték.
- Milyen színűek a ruháid?
- A felsőm világos- , az alsóm sötétszürke – ahogy ezt kimondta, a figyelőknek nem kellett több, rögtön elindítottak rajta egy zérósító eljárást, ami teljesen megsemmisítette Brunót. Egy kis ideig még figyelték a képernyőket, majd megnyugodtak, s a vezetőjük beleszólt a mikrofonjába:
- OK, Michael, a feladat sikerült, gratulálunk és köszönjük.
- Rendben – reagált rá a halott már alig hallhatóan.
- Most már elengedünk, nincs rád tovább szükségünk. További jó utat kívánunk! - köszönt el a csoportvezető, s a monitorok mind a project logóját kezdték el mutatni. A fehér szobán kívülről üdvrivalgás és hangos taps hallatszott, nagy adósságát törlesztette most az emberiség.
VÉGE
